Amikor a szobában vízszintesen kezdett esni az eső: Don Decker bizarr paranormális története

Az emberi felfogóképesség és a fizikai valóság mezsgyéjén léteznek olyan történetek, amelyek alapjaiban rengetik meg a józan észbe vetett hi...

Az emberi felfogóképesség és a fizikai valóság mezsgyéjén léteznek olyan történetek, amelyek alapjaiban rengetik meg a józan észbe vetett hitünket. Amikor a tudomány tehetetlenül széttárja a karját, és a szkeptikusok gúnyos mosolya az arcukra fagy, ott kezdődik Donald Decker krónikája.

A Pennsylvania állambeli Stroudsburg csendes kisvárosában, 1983-ban egy olyan eseménysorozat vette kezdetét, amely a mai napig az egyik legjobban dokumentált, mégis legmegmagyarázhatatlanabb paranormális jelenség maradt az Egyesült Államok történetében. Don Decker nem volt hős, nem volt mágus, és legkevésbé sem vágyott a figyelemre; csupán egy fiatalember volt, aki körül a természet törvényei egyszerűen megszűntek létezni.

Minden egy gyászos februári napon kezdődött. Don Decker éppen kimenőt kapott a börtönből, hogy részt vehessen nagyapja temetésén. A kapcsolatuk korántsem volt felhőtlen – a későbbi beszámolók szerint a nagyapa bántalmazta a fiút –, és a családi tragédia súlya mázsás teherként nehezedett a vállára.

Don barátainál, Bob és Jeannie Kieffer-nél szállt meg. Aznap este a házban tartózkodók valami olyasmit tapasztaltak, ami örökre megváltoztatta az életüket. Don hirtelen transzszerű állapotba került, tekintete elüvegesedett, és a teste jeges tapintásúvá vált. Ebben a pillanatban a szoba falai izzadni kezdtek. Nem a szokásos páralecsapódásról volt szó: a mennyezetből és a falakból tiszta víz kezdett szivárogni, majd szabályosan spriccelni.

Ami azonban igazán megdöbbentette a jelenlévőket, az a víz viselkedése volt. A gravitáció, ez az egyetemes és rendíthetetlen erő, hirtelen megszűnt létezni. A víz nem egyszerűen fentről lefelé hullott, hanem vízszintesen vágódott át a szobán, mintha láthatatlan kezek irányították volna a sugarakat. Kiefferék azonnal hívták a főbérlőt, aki betörésre vagy csőtörésre gyanakodott, de a helyszínre érkezve nem talált semmilyen műszaki hibát. A csövek épek voltak, a tető nem ázott be, kint pedig csontszáraz volt az éjszaka. A víz azonban továbbra is ott volt Don környezetében, mintha a fiú maga lett volna egy emberi viharfelhő epicentruma.

A helyzet annyira eszkalálódott, hogy a háziak értesítették a rendőrséget. Két járőr, Richard Wolbert és John Baujan érkezett a helyszínre, akik – bár kiképzett, racionális rendfenntartók voltak – képtelenek voltak logikus magyarázatot találni a látottakra. Azt jelentették, hogy látták a vizet "lebegni" a levegőben, és érezték, ahogy a vízcseppek vízszintesen csapódnak az arcukba.

Az egyik legijesztőbb mozzanat az volt, amikor a víz látszólag elkerülte a bútorokat, és célzottan a szoba közepén álló személyek vagy a falak felé vette az irányt. A rendőrök, látva a megmagyarázhatatlan jelenséget, nem tartóztattak le senkit, de jelentésükben rögzítették: a fizika szabályai a Kieffer-házban azon az éjszakán nem voltak érvényesek.

Pár nappal később a jelenség egy helyi étteremben is megismétlődött, ahol Don a barátaival vacsorázott. Az üzletvezető és a vendégek döbbenten figyelték, ahogy a fiú feje fölött köd képződik, majd esni kezd az eső a zárt helyiségben. Itt már nem lehetett szó a ház rejtett csővezetékeiről vagy trükközésről.

A szemtanúk szerint a víz Don körül koncentrálódott, és bárhová mozdult, a "felhő" követte őt. Volt valami mélyen felkavaró abban, ahogy ez a csendes, megtört fiatalember ült az asztalnál, miközben a saját mikroklímája áztatta el a környezetét. Az emberek menekültek a közeléből, mások pedig megbabonázva figyelték az eseményeket.

Visszatérve a börtönbe, a "Rain Boy" (Esőfiú) hírneve már megelőzte őt. A börtönőrök kezdetben szkeptikusak voltak, gúnyolták a történetet, egészen addig, amíg Don cellájában is el nem kezdett esni. A börtön vezetése tanácstalan volt. Megpróbálták egy másik cellába helyezni, de az eső ott is folytatódott.

Egyik alkalommal a börtönlelkészt is elhívták, aki ördögűzéssel próbálkozott, meggyőződve arról, hogy Dont démoni erők szállták meg. A lelkész imái alatt a jelenség intenzitása állítólag felerősödött: a víz szinte forrni kezdett a falakon, majd hirtelen, egy utolsó nagy roham után minden elcsendesedett. Donald Decker "képessége" ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy érkezett.

De mi is történt valójában? A szkeptikusok szerint Do valamilyen kifinomult csalást alkalmazott, bár nehéz elképzelni, hogyan tudna valaki egy börtöncellában vagy egy nyilvános étteremben, szoros megfigyelés alatt vízsugarakat előidézni a semmiből, amelyek ráadásul vízszintesen repülnek. Mások pszichológiai magyarázatot keresnek.

A parapszichológia világában létezik a "visszatérő spontán pszichokinézis" fogalma, amelyet gyakran kapcsolnak elfojtott érzelmi traumákhoz, különösen fiatal felnőttek esetében. Don gyermekkori bántalmazása és a nagyapja halála által kiváltott extrém stressz katalizátorként működhetett, amely tudat alatt, fizikai manifesztáció formájában tört utat magának. Ebben az elméletben a víz nem külső forrásból származott, hanem a fiú belső feszültsége "csapódott le" a fizikai világban.

Donald Decker története nem csupán egy kísértethistória a sok közül. Azért maradt fenn, mert a szemtanúk nem hiszékeny civilek voltak, hanem olyan szakemberek – rendőrök, börtönőrök, vendéglősök –, akiknek a szavahihetősége alapvető. Richard Wolbert rendőrtiszt évekkel később is kitartott a vallomása mellett, kijelentve, hogy amit látott, az teljesen valós volt, és semmilyen földi magyarázat nem állja meg a helyét vele szemben.

"Ott álltam a szobában, és láttam, ahogy a víz a levegőben úszik, majd oldalra vágódik. Nem volt felette tető, nem volt ott cső. Csak a fiú és a víz", – emlékezett vissza egy interjúban.

Az Esőfiú esete rávilágít arra, mennyire keveset tudunk még mindig az emberi elme és az anyag kapcsolatáról. Lehetséges, hogy bizonyos érzelmi állapotok képesek befolyásolni a kvantumfizikai szintű valóságot? Vagy valóban léteznek olyan energiák, amelyeket a tudomány még nem tudott mérni és nevesíteni?

Stroudsburg lakói számára 1983 februárja nem a statisztikai valószínűségekről szólt, hanem a puszta döbbenetről. Don Decker ma már visszavonultan él, távol a reflektorfénytől, és az eső azóta sem követte őt zárt helyiségekbe. A története azonban ott maradt a paranormális jelenségek aktái között, mint egy örök kérdőjel: mi történik akkor, ha a lélek fájdalma olyannyira valóságossá válik, hogy még az ég is sírni kezd érte – odabent a szobában.

Sokan próbálták reprodukálni az eseményeket, bűvészek és illuzionisták kerestek trükköket, amelyekkel hasonló hatást lehetne elérni, de mind kudarcot vallottak abban, hogy a vízszintes repülést és a falakból való "kiszivárgást" kontrollált körülmények között, segédeszközök nélkül bemutassák.

Decker nem viselt speciális öltözéket, nem voltak nála rejtett pumpák. Csak egy zavarodott fiatalember volt, aki körül a világ kifordult a sarkaiból. Az eset tanulsága talán nem is abban rejlik, hogy bebizonyítsuk a természetfeletti létezését, hanem abban, hogy elismerjük: a valóságunk szövete néha felfeslik, és ilyenkor olyasmit pillanthatunk meg, ami túlmutat a tankönyveken.