Sokáig tiltott és megtűrt igazságok: A biológus, aki bebizonyította, hogy a természetnek van lelke

A tudományos világban ritkán akadnak olyan alakok, akik egyszerre élvezik a legmagasabb szintű akadémiai elismerést és az "eretnek...

A tudományos világban ritkán akadnak olyan alakok, akik egyszerre élvezik a legmagasabb szintű akadémiai elismerést és az "eretnek" jelzőt. Rupert Sheldrake, a Cambridge-i Egyetemen doktorált biológus, aki korábban a Royal Society kutatója volt, pontosan ilyen figura.

Munkássága alapjaiban rendíti meg azt a materialista világképet, amely szerint az univerzum csupán egy élettelen gépezet, az emlékezet pedig csak az agyunkba zárt kémiai és elektromos folyamatok összessége. Sheldrake szerint a természet nem fix törvények, hanem szokások alapján működik, és létezik egy láthatatlan, összekötő mező, amely minden élőlényt és önszerveződő rendszert összekapcsol az időn és téren keresztül.

A morfikus rezonancia elmélete Sheldrake legvitatottabb, mégis legizgalmasabb felismerése. A hipotézis lényege, hogy a természetnek belső emlékezete van. Minden önszerveződő rendszer – legyen az egy atom, egy kristály, egy sejt vagy egy egész galaxis – rendelkezik egy kollektív emlékezettel, amelyhez a hasonló rendszerek hozzáférnek és amelyet ők maguk is gazdagítanak.

Sheldrake egy szemléletes példával él: az agyunk nem úgy működik, mint egy videómagnó, amely rögzíti és tárolja az eseményeket, hanem sokkal inkább, mint egy televíziós készülék, amely ráhangolódik a múltbéli információkra. Ha elfogadjuk ezt a modellt, akkor az emlékek nem az agyban tárolódnak fizikai nyomokként, hanem a morfikus rezonancián keresztül "hívjuk le" őket a múltból.

Ez az elmélet radikálisan átértékeli a tanulásról és a szokásokról alkotott képünket is. Sheldrake szerint minél többször fordul elő egy bizonyos esemény vagy viselkedés, annál erősebbé válik a hozzá kapcsolódó morfikus mező, és annál könnyebben sajátítják el azt mások is. Erre mutatnak rá a laboratóriumi patkányokkal végzett kísérletek is: ha egy patkánycsoport egy új trükköt tanul meg egy vízi útvesztőben, a világ más pontjain élő patkányok is gyorsabban fogják megtanulni ugyanezt a feladatot, még akkor is, ha nincs közvetlen fizikai kapcsolat közöttük. Itt nem egy hirtelen, mindent vagy semmit típusú változásról van szó, hanem egy fokozatos erősödésről, ahol a "rezonancia" a hasonlóságon alapul.

Sheldrake elmélete azonban nem áll meg a biológiánál; mélyen belenyúlik a spiritualitás és a lélek kérdéskörébe is. A tudós felidézi Arisztotelész és a középkori teológusok, például Aquinói Szent Tamás nézeteit, akik szerint minden élőlénynek van lelke, ami a formáját és az életerejét adja. Sheldrake ezt a koncepciót modernizálja a morfogenetikus mezők fogalmával. Úgy véli, a lélek nem egy pontszerű valami a testünkben, hanem egy kiterjedt mező, amely a testen belül és azon kívül is létezik, hasonlóan egy mágneses mezőhöz. Ez a mező felelős a szervezet felépítéséért, az öngyógyításért és az ösztönös viselkedésért.

A lélek fogalma Sheldrake-nél három szinten jelenik meg: a vegetatív lélek, amely a fizikai formát adja; az állati lélek, amely az ösztönöket és az érzékelést irányítja; valamint az emberi, intellektuális lélek, amely a tudatos gondolkodásért felelős. Ezek a szintek nem különülnek el élesen, hanem egymásra épülnek. Ami azonban igazán forradalmi a megközelítésében, az a halál utáni lét lehetősége.

A materialista tudomány szerint, mivel az emlékezet az agyban van, a halállal minden emlék és a személyiség is megsemmisül. Ha viszont az emlékezet a morfikus mezőben marad, akkor az agy halála nem jelenti az információk törlését. Sheldrake szerint a halál utáni állapot egyfajta örök álomhoz hasonlítható, ahol az egyén már nem tud felébredni a fizikai testben, de tudata továbbra is létezhet a saját emlékei és hiedelmei által formált belső világban.

A tudós kutatásai során különös figyelmet fordított a fajok közötti összekapcsolódásra is, különösen a háziállatok és gazdáik közötti telepátiára. Megfigyelte, hogy sok kutya és macska képes megérezni, mikor indul haza a gazdája, még akkor is, ha az kiszámíthatatlan időpontban teszi ezt, vagy nem a szokásos járművel érkezik.

Sheldrake szerint ez a jelenség is a morfikus mezőknek köszönhető: a kutya és a gazda között egy olyan láthatatlan szál, egy "rugalmas mező" alakul ki, amely a távolságtól függetlenül közvetíti az információkat és a szándékokat. Ez az összekapcsolódás nem korlátozódik az emberekre; az állatok saját fajtársaikkal és a környezetükkel is folyamatos információs cserében állnak ezen a kollektív tudattalan szinten.

Sheldrake útja a tudomány fősodrával szemben nem volt zökkenőmentes. Amikor 1981-ben megjelent első könyve, az A New Science of Life, a rangos Nature folyóirat szerkesztője "elégetésre való könyvnek" nevezte, és a tudós elméleteit vallásos dogmákhoz hasonlították. Sheldrake azonban nem hátrált meg. Indiai évei alatt rájött, hogy az általa felvázolt koncepciók – a természet emlékezete, a karma, a kollektív tudat – a keleti filozófiákban évezredek óta jelen vannak. Ott nem sokkolta az embereket az elmélete, hanem természetesnek találták, bár nehezményezte, hogy a helyi tudósok a karrierjüket féltve nem mertek ebbe az irányba kutatni.

A tudomány fejlődése ma már kezd felzárkózni Sheldrake "eretnek" gondolataihoz. A kvantumfizika felfedezései – mint például a kvantum-összefonódás – szintén arra utalnak, hogy a valóság sokkal titokzatosabb és összetettebb, mint amit a 19. századi mechanikus világkép sugallt. Sheldrake szerint minden rezgés és vibráció; az atomok, a sejtek, de még a gondolataink is specifikus rezgésmintákkal rendelkeznek. A morfikus rezonancia éppen ezeken a hasonló vibrációs mintákon keresztül működik.

Milyen üzenetet hordoz Sheldrake munkássága a modern ember számára? Elsősorban azt, hogy nem vagyunk elkülönülő szigetek egy értelmetlen univerzumban. Kapcsolódunk az őseinkhez, a családunkhoz, a fajunkhoz és az egész élővilághoz. Ez az összetartozás felelősséggel is jár: minden új felismerésünkkel, minden pozitív szokásunkkal hozzájárulunk a kollektív emlékezethez, megkönnyítve mások számára is a fejlődést.

A tudós hangsúlyozza a spirituális gyakorlatok fontosságát is. Szerinte a rituálék, az ünnepek és a közös imádságok vagy meditációk felerősítik a morfikus rezonanciát, és segítenek visszakapcsolódni a hagyományokhoz és a szent dimenziókhoz. Úgy véli, a pusztán szekuláris, mechanikus szemléletmód elsorvasztja az emberi lelket, és egy olyan válságba sodorta a világot, amelyből csak egy mélyebb, spirituális megújulás jelenthet kiutat.

Rupert Sheldrake provokatív zsenialitásának lényege, hogy a tudomány valódi feladata nem a dogmák védelme, hanem a nyitott kérdések megválaszolása és a valóság határainak tágítása – még akkor is, ha ez néha "problémákat" okoz a fennálló rendben.