Rolf Mowatt-Larssen nem az az ember, akitől látomásokat, időutazást vagy vallásos extázisról szóló beszámolókat várna az ember. Életrajza a ...
Rolf Mowatt-Larssen nem az az ember, akitől látomásokat, időutazást vagy vallásos extázisról szóló beszámolókat várna az ember. Életrajza a rideg racionalitás és a legmagasabb szintű állambiztonság metszéspontjában íródott.
Huszonöt évet töltött az amerikai hírszerzés élvonalában, a CIA egyik legbefolyásosabb tisztjeként, majd az Energiaügyi Minisztérium (DOE) hírszerzési vezetőjeként dolgozott. Olyan ember ő, aki közvetlenül amerikai elnököknek és külföldi államfőknek jelentett, és akit a szeptember 11-i terrortámadások után George Tenet, a CIA akkori igazgatója azzal bízott meg, hogy vezesse a Terrorellenes Központ tömegpusztító fegyverekkel foglalkozó egységét.
Mowatt-Larssen feladata az volt, hogy megakadályozza az al-Kaidát abban, hogy atom- vagy biológiai fegyverhez jusson. Ő volt az, aki George W. Busht személyesen tájékoztatta a legégetőbb nukleáris fenyegetésekről. Egy ilyen háttérrel rendelkező szakembertől a világ a legkeményebb tényeket és a legszárazabb elemzéseket várja, nem pedig egy olyan történetet, amely alapjaiban rendíti meg a realitásról alkotott képünket.
Azonban Mowatt-Larssen egy olyan élményről számolt be, amely túlmutat a hírszerzési akták és a titkosított jelentések világán. Egy különös délutánon, miközben az Athosz-hegy egyik ezeréves monostorának, a Dionisziunak a kőudvarán pihent, egy olyan "álomba" merült, amely elmondása szerint minőségileg megkülönböztethetetlen volt a kiterjesztett valóságtól. Ez az élmény nem csupán egy futó látomás volt, hanem egy hónapokig tartó szubjektív tapasztalás, amely során a CIA tisztje egy másik évszázadban találta magát.
A történet ott kezdődik, hogy Mowatt-Larssen, aki eredetileg egy kolostorba álcázott kémet keresett a Szent Hegyre látogatva, elaludt egy kőből faragott trónon. Ahogy a tenger hullámai több száz lábbal alatta a szikláknak csapódtak, hirtelen egy másik idősíkba csúszott át. Ez az átmenet nem volt zökkenőmentes vagy azonnali; egyfajta "időpárolgást" érzett, ahol a jelen valósága fokozatosan kopott el, hogy helyet adjon a múltnak. Először a 19. századi Párizs utcáin találta magát, egy olyan környezetben, amely egyszerre volt végtelenül lepusztult és szakrális.
Ebben a vizionárius Párizsban egy bordélyházban találkozott egy nővel, akit – bár nem mutatkozott be így – azonnal Szűz Máriaként azonosított. Az élmény nem volt mentes a taszító realizmustól: Mowatt-Larssen leírása szerint a szoba mocskos volt, vérfoltos lepedőkkel és a nyomor minden jelével, mégis a nő tekintetében a világ összes szenvedését látta tükröződni. Ez a találkozás alapozta meg későbbi spirituális utazásának hangvételét.
Nem szeretetet vagy vigaszt érzett, hanem egy mélységes pátoszt és empátiát, amely a létezés legmélyebb gyötrelmeiből fakadt. Itt, ebben a 1800-as évekbeli környezetben találkozott egy másik különös alakkal is, Harry Hallerrel – Hermann Hesse A pusztai farkas című regényének hősével –, aki arra ösztönözte, hogy menjen az Athosz-hegyre vezekelni és megtisztulni. Ez a karakter indította el őt az időben visszafelé tartó úton, amely végül a 15. vagy 16. századi Görögországba vezette.
Ahogy Mowatt-Larssen "Odius Maximus" álnéven – amely nevet az álomvilág kényszerítette rá – eljutott Athosz fővárosába, Kariészbe, azt tapasztalta, hogy a modern világ minden nyoma eltűnt. Ruházata fokozatosan átalakult korhű öltözetté, és ő maga is elkezdett alkalmazkodni ehhez a brutálisan őszinte és aszkétikus valósághoz.
A CIA-tiszt számára ez az állapot nem egy távoli megfigyelő pozíciója volt; túlélési üzemmódba kapcsolt. Félt, hogy ha valami modern dolgot mond, őrültnek nézik és bezárják, vagy ami még rosszabb, örökre megváltoztatja a jövőt. Bár utólag beismeri, hogy a pillangó-hatás elméleti aggályai akkor nem voltak olyan fontosak, mint a puszta életben maradás.
A monostorban a barátok befogadták, annak ellenére, hogy gyanakodtak rá. Egy Gabriel nevű szerzetes látta meg benne a szükséget, és végül a Dionisziu monostorba osztották be – pont oda, ahol a való világban elaludt.
Ami kiemeli ezt az élményt a hétköznapi álmok sorából, az az időtartama és intenzitása. Mowatt-Larssen hetekig, hónapokig élt szerzetesként ebben a belső világban. Megtanulta a szerzetesi élet minden csínját-bínját, a böjtölést, az imádkozást és az ego teljes feladását. Elmondása szerint ebben az állapotban képes volt a repülésre is, amit nem fizikai akrobata-mutatványnak, hanem a tudat felszabadulásának és a spirituális nyitottságnak a megnyilvánulásaként élt meg.
A repülő szerzetes motívuma, bár abszurdnak tűnhet, mélyen gyökerezik az ortodox miszticizmusban, de a modern hírszerző számára ez egy olyan tapasztalás volt, amely alapjaiban írta felül korábbi hitrendszerét. Remetévé vált, aki elvonult a vadonba, sőt, még a saját kunyhóját is felégette a megtisztulás jegyében. Ez a radikális aszkézis távol állt a CIA washingtoni központjának steril folyosóitól, mégis Mowatt-Larssen úgy érezte, soha nem volt közelebb az igazsághoz, mint akkor.
Az utazás csúcspontja három egymásba ágyazott álom volt az "álmon" belül. Ezekben a látomásokban egyfajta túlvilági válogatáson vett részt, ahol mindenki számokat kapott, és egy hatalmas terem hét kapuján kellett áthaladniuk. Itt ismét megjelent a Szűz Mária-alak, ezúttal egy idős asszony formájában. Az utolsó fázisban egy sötét tengerparton találták magukat, ahol egy fényes, nap nélküli világosság világított a túlsó parton.
Át kellett kelniük a vízen – Mowatt-Larssen Krisztushoz hasonlóan a víz felszínén járt, miközben ironikus módon azon aggódott, hogy a velúr cipője vizes lesz. Amikor azonban az idős asszony botladozni kezdett, és ő ösztönösen utána nyúlt, hogy elkapja, mindketten elmerültek a mélységben. Ebben a pillanatban riadt fel a kőtrónon a 20. század végén.
Az ébredés utáni pillanatokban egy vörös fényt látott mozogni a lezárt templom ablakai mögött. Amikor másnap erről beszélt egy Timotheus nevű szerzetesnek, az nem nevetett rajta, hanem közölte vele: ez a Szűz Mária fénye, amelyet csak kevesen láthatnak. Mowatt-Larssen ekkor még nem tudta, hogy élményei mögött döbbenetes történelmi párhuzamok húzódnak.
Csak évekkel később, egy második athoszi látogatása során derült ki számára a teljes igazság. Egy véletlen találkozás során egy szerzetessel eljutott a Szent Maximosz remetehelyre. Ott tudta meg, hogy a 14. században élt egy szerzetes, akit Maximosznak hívtak, és akit a "kunyhóégető" néven ismertek, mert minden alkalommal felgyújtotta lakhelyét, ha túl kényelmesnek érezte. Erről a Maximoszról az a legenda járta, hogy képes volt repülni az Athosz-hegy csúcsai között. Mowatt-Larssen, aki korábban soha nem hallott erről a történelmi alakról, döbbenten szembesült azzal, hogy "álmában" pontosan ennek az embernek az életét és szokásait élte át.
Ez a szinkronicitás súlyos kérdéseket vet fel Mowatt-Larssen hitelességével és az emberi tudat természetével kapcsolatban. Lehetséges-e, hogy egy magas rangú hírszerző, aki az atomfegyverek terjedése elleni harcnak szentelte az életét, véletlenül "bepillantott" az idő szövetébe? Vagy az elme képes olyan mély és strukturált hallucinációkra, amelyek tűpontos történelmi adatokat tartalmaznak, melyekről az egyénnek korábban nem volt tudomása? Mowatt-Larssen szerint az ő esete nem csupán véletlen egybeesés, hanem a megkülönböztetés képességének próbája: felismerni a mintázatokat ott is, ahol a tudomány csak káoszt lát.
A történet azonban itt nem ér véget. Mowatt-Larssen karrierje során az Energiaügyi Minisztériumban olyan titkokhoz is hozzáfért, amelyek még a CIA-nál is zártabb ajtók mögött rejlenek. A DOE felügyeli az Egyesült Államok nukleáris fegyverkészletét, és sokak szerint ez az a szerv, amely a lezuhant azonosítatlan repülő tárgyak (UFO) és a hozzájuk kapcsolódó idegen technológiák visszafejtéséért is felelős.
Amikor a kutatók erről kérdezték, Mowatt-Larssen válaszai rendkívül óvatosak, mégis sokatmondóak voltak. Elismerte, hogy a DOE-nál tanulta meg az ország legfontosabb titkait, nem a CIA-nál. Bár közvetlenül nem erősítette meg az idegen technológiák létezését, nem is cáfolta azokat a spekulációkat, amelyek szerint a kormányzat mélyen titkolt programokat folytat ezen a területen. David Grusch és Robert Hastings jelentéseivel összefüggésben Mowatt-Larssen jelenléte ebben a diskurzusban különös súlyt kap. Ha valaki, aki az al-Kaida nukleáris ambícióit figyelte, most arról beszél, hogy a valóság sokkal képlékenyebb, mint hittük, akkor érdemes odafigyelni.
Mowatt-Larssen vallomásai egy olyan ember portréját rajzolják meg, aki a fizikai világ legveszélyesebb titkaitól eljutott a metafizikai világ legmélyebb rejtélyeiig. Az ő szemszögéből nézve nincs éles határvonal a hírszerzés és a spirituális keresés között. Mindkettő az igazság kiderítéséről szól, a felszín alatti valóság feltárásáról.
Az Athosz-hegyen töltött "időutazása" során rájött, hogy az emberi ego az, ami elválaszt minket az egyetemes tapasztalástól, és hogy a félelem – legyen az egy atomrobbanástól vagy a józan eszünk elvesztésétől való félelem – ugyanarról a tőről fakad. Az ő története nem csupán egy kém memoárja, hanem egy figyelmeztetés is: a világ, amelyet biztonságosnak és kiszámíthatónak hiszünk, valójában ezeréves köveken és megmagyarázhatatlan jelenségeken nyugszik.
Mowatt-Larssen ma már nemcsak a biológiai és nukleáris fenyegetésekre figyel, hanem azokra a csendes hangokra is, amelyek a múltból, vagy talán a jövőből szólnak hozzánk, emlékeztetve arra, hogy az idő nem egy egyenes vonal, hanem egy tenger, amelyen mindannyian a víz felszínén próbálunk járni – néha velúr cipőben, néha pedig szerzetesi csuhában.
Az interjú során említett prófétikus nukleáris háborús álma pedig még sötétebb árnyékot vet erre a spirituális utazásra. Ez az álom nem a múltba, hanem a jövőbe mutatott, és olyan részletességgel írta le a globális pusztulást, amely Mowatt-Larssen szakmai hátterével kombinálva több mint nyugtalanító. Úgy tűnik, számára a spirituális ébredés és a globális felelősségvállalás elválaszthatatlan. A Szűz Mária által képviselt szenvedés és empátia az ő olvasatában az a fék, amely megakadályozhatja az emberiséget az önmegsemmisítésben.
Az Athosz-hegyi "repülő szerzetes" tapasztalata tehát nem menekülés volt a valóság elől, hanem felkészülés egy olyan világra, ahol a régi szabályok már nem érvényesek, és ahol az egyetlen iránytűnk a belső tisztaság és a transzcendens iránti nyitottság maradhat. Mowatt-Larssen története a bizonyíték arra, hogy még a legképzettebb racionális elmék is rátalálhatnak a misztikumra, ha elég ideig ülnek az ezeréves falak árnyékában, várva a vörös fény megjelenését.
