A sztyeppék fagyott hercege: Nyomozás a szkíta nomádok titokzatos birodalmában

Több mint kétezer évvel ezelőtt a közép-ázsiai végtelen síkságok csendjét a félelmetes lovas harcosok, a szkíták vágtája törte meg. Ezek a t...

Több mint kétezer évvel ezelőtt a közép-ázsiai végtelen síkságok csendjét a félelmetes lovas harcosok, a szkíták vágtája törte meg. Ezek a titokzatos nomádok, akiknek sem városaik, sem díszes palotáik nem voltak, egy olyan birodalmat uraltak, amely a Dunától egészen a Sárga-folyóig nyúlt el, összekötve Keletet és Nyugatot.

Bár írott emlékeket nem hagytak maguk után, a fagyott föld, a kurgánoknak nevezett kőhalmok mélye megőrizte örökségüket. Ma, a modern Kazahsztán keleti részén, az Altaj-hegység jeges lábainál egy nemzetközi kutatócsoport arra vállalkozott, hogy feltárja egy elfeledett herceg sírját, és választ keressen a kérdésre: kik voltak valójában ezek a barbárnak bélyegzett, ám rendkívüli művészeti érzékkel megáldott lovasok?

A Bukhtarma-völgy 1200 méteres magasságában több mint negyven francia, olasz és kazah kutató feszült várakozással vágott bele a munkába, négyévnyi alapos előkészület után. Henri-Paul Francfort és Zainolla Samashev vezetésével a csapat egy olyan kurgánt választott ki, amely a völgy leghidegebb pontján feküdt, abban a reményben, hogy az örök fagy konzerválta a sír tartalmát.

A régészek versenyt futottak az idővel és az elemekkel: a júniusi hőségben a fagyott talaj olvadni kezdett, és a szerves maradványok, amelyek két évezreden át érintetlenek maradtak a jég fogságában, pillanatok alatt az enyészeté válhattak volna, ha a hőmérséklet hat fok fölé emelkedik. A feszültséget csak fokozták a sírrablók nyomai, akik valamikor a múltban egy alagutat ástak a 25 méter átmérőjű domb mélyére, és feltörték a szarkofág oldalát.

Ahogy az antropológusok és restaurátorok elkezdték a szarkofág aprólékos tisztítását, a sár és a bomló anyagok közül egyre több bizonyíték került elő a szkíta kézművesek kivételes tehetségéről. Bár a rablók elvitték az aranykincsek nagy részét, a jég megőrizte azt, amit a történelemkönyvek gyakran elfelejtenek: a ruházat finom szöveteit, a filcet, a hajat és a bőrt.

A kutatók legnagyobb meglepetésére a sír egyik része, ahol tizenhárom feláldozott lovat helyeztek örök nyugalomra, szinte teljesen érintetlen maradt. Ezek a lovak nem csupán állatok voltak a szkíták számára; ők voltak a túlvilági utazás közvetítői. A lovak koponyájára rögzített, fából faragott és aranylevéllel díszített kőszáli kecskeszarvak azt sugallják, hogy a nomádok rituálisan "megvadították" háziasított állataikat, hogy azok méltó társai legyenek a holtak birodalmába induló úrnak.

A lovak maradványainak elemzése forradalmi felfedezésekhez vezetett. Az archeozoológusok által vizsgált csontvázak és fogazatok elárulták, hogy a feláldozott mének 16 és 20 év közötti, idős állatok voltak, amelyeket egész életükben lovagoltak. Talán a legmeglepőbb lelet azonban a nyergek jelenléte volt.

Míg a görögök és rómaiak ebben az időszakban még meztelen lóháton vagy egyszerű pokrócokon lovagoltak, ezek a sztyeppei népek már párnázott, hímzett, sőt kengyelszerű elemekkel ellátott nyergeket használtak. Ez a technológiai előny tette őket koruk legfélelmetesebb harcosaivá, akiktől még a kínai és perzsa birodalmak is tanultak.

A nyomozás középpontjában azonban maga a herceg állt. A szarkofág mélyén az antropológusok egy súlyosan megcsonkított csontvázat találtak, amelyről a rablók minden aranyat letéptek. A laboratóriumi vizsgálatok során kiderült, hogy a férfi halálát egy brutális, tompa tárgy által mért ütés okozta, amely beszakította a koponyáját. A csontokon talált finom vágások egy sikertelen trepanációs (koponyalékelési) kísérletről tanúskodtak, amelyet talán már az alany halála után fejeztek be.

Ám a rituálé itt nem ért véget: a testet felnyitották, a belső szerveket és az izmokat eltávolították, majd a bőrt visszavarrták – egyfajta balzsamozási eljárás keretében, amely lehetővé tette, hogy a halott herceget hónapokon át hordozzák a törzsek között, mielőtt végső nyugalomra helyezték.

A történet azonban itt vett egy váratlan fordulatot. A szarkofágban nem egy, hanem két holttest pihent. A herceg mellett egy nő maradványait is azonosították, akit azonban nem egy időben temettek el vele, hanem körülbelül 15–25 évvel később. A DNS-vizsgálat döbbenetes eredményt hozott: a két személy között 50%-os genetikai egyezés volt, ami szülő-gyermek kapcsolatra utal.

Az életkorok alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a fiút temették el először, majd évekkel később édesanyja csatlakozott hozzá a családi kurgánban. Ez a felfedezés rávilágít a nők rendkívül magas társadalmi státuszára a szkíta kultúrában; ellentétben a korabeli görög hercegnőkkel, akik palotáikba zárva éltek, a pusztai nők harcosok, papnők vagy akár uralkodók is lehettek.

A leletek művészeti elemzése tovább tágította a horizontot. A lóhámokon talált díszítések – szarvas oroszlánok, griffek és grimaszoló szfinxek – egy olyan kifinomult vizuális nyelvezetről árulkodnak, amely ötvözte a perzsa Akhaimenida-dinasztia stílusjegyeit és a közép-kínai bronzművészet elemeit.

Ez a "nomád művészeti közösség" egy egységes kulturális hálót alkotott, amely Mongóliától egészen a Fekete-tengerig nyúlt. Amikor Henri-Paul Francfort összehasonlította az Altajban talált darabokat a szentpétervári Ermitázs Múzeum világhírű Pazyryk-kincseivel, bebizonyosodott, hogy ugyanazon hitvilág és rítusrendszer tanúi vagyunk.

A modern tudomány, a genetika és a törvényszéki antropológia segítségével sikerült rekonstruálni a herceg utolsó útját. I.e. 294-ben bekövetkezett halála után egy hetekig tartó, kábító gőzökkel és állatáldozatokkal kísért szertartás keretében helyezték el a jégbe fagyott kamrában. A maradványaiban talált paraziták arról tanúskodnak, hogy élete során hatalmas távolságokat tett meg, meleg és párás vidékeket is érintve, ami alátámasztja a szkíták hihetetlen mobilitását.

Bár a sírrablók megfosztották őt aranyaitól, a tudomány számára ez a sír többet ér minden kincsnél: egy nép valóságát tárta fel a barbár legendák árnyékában. Az Altaj-hegység fagyott titkai ma már nem csupán néma csontok, hanem egy virágzó, komplex és mélyen spirituális civilizáció hírnökei, amely örökre megváltoztatta az eurázsiai sztyeppék történelmét.