A legdokumentáltabb UFO-észlelés: Mi történt valójában 1978-ban Kaikōura felett?

Amikor 1978 decemberében a világ figyelme a karácsonyi készülődésre és a hidegháborús feszültségekre összpontosult, Új-Zéland déli szigete f...

Amikor 1978 decemberében a világ figyelme a karácsonyi készülődésre és a hidegháborús feszültségekre összpontosult, Új-Zéland déli szigete felett valami olyasmi történt, ami azóta is a modern ufókutatás egyik legdokumentáltabb és legzavarbaejtőbb fejezete.

A kaikōurai fények néven elhíresült eseménysorozat nem csupán homályos szemtanúi beszámolókon alapult; ez volt az az eset, ahol a vizuális észlelést radaradatok, sőt, egy profi televíziós stáb filmfelvételei is alátámasztották. Nem egy magányos farmer láttomása volt a pusztában, hanem egy légi irányítók, képzett pilóták és újságírók által megerősített anomália, amely hetekig lázban tartotta a közvéleményt, és kényszerű válaszút elé állította a tudományos világot.

Az események láncolata december 21-én vette kezdetét, amikor a Safe Air légitársaság egyik teherszállító gépének legénysége különös jelenségre lett figyelmes a Kaikōura-hegység felett. A pilóták fényes, fehéres-sárgás fénygömböket láttak, amelyek szokatlan sebességgel és manőverezési képességgel mozogtak a gépük körül.

Ami azonban igazán érdekessé tette a dolgot, az a földi radarkezelők visszajelzése volt: Wellingtonban és Christchurchben a radarok olyan objektumokat jeleztek, amelyek fizikai jelenléte megkérdőjelezhetetlen volt, ám semmilyen ismert repülési tervhez vagy technológiához nem passzoltak. A fények néha kísérték a gépet, máskor hirtelen irányváltással eltűntek a semmibe, csak hogy percekkel később egy másik ponton bukkanjanak fel.

A hír futótűzként terjedt, és az új-zélandi televízió (TV2) úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot. December 30-án egy ausztrál oknyomozó riportert, Quentin Fogartyt küldték fel egy repülőre, operatőrrel és hangmérnökkel felszerelkezve, remélve, hogy sikerül lencsevégre kapniuk a megmagyarázhatatlant. Kevesen hitték volna, hogy aznap éjjel a történelem egyik legtisztább ufó-felvétele készül el.

A gép fedélzetén tartózkodók feszülten figyelték a sötétséget, amikor a Cook-szoros felett megjelentek az ismeretlen fényforrások. Fogarty később úgy írta le az élményt, mint egy "elektromos táncot" az égen. Az operatőrnek sikerült több perces színes felvételt készítenie a fényekről, amelyek hol pulzáltak, hol fényesebbé váltak, és láthatóan reagáltak a repülőgép mozgására. A felvételeken jól látszik, amint egy nagy, fényes objektum követi a gépet, majd hihetetlen sebességgel elsuhan mellette.

A kaikōurai eset különlegessége abban rejlik, hogy a szemtanúk nem laikusoók voltak. Bill Startup kapitány, aki a gépet vezette, több ezer órányi repülési tapasztalattal rendelkezett, és pontosan tudta, hogyan viselkednek a csillagok, a meteorok, vagy éppen a többi repülőgép lámpái az éjszakai égen.

Vallomása szerint amit látott, az semmilyen természetes jelenségre nem hasonlított. A radarok pedig – amelyek ekkoriban már igen fejlettek voltak – megerősítették, hogy a gép körül tartózkodó objektumok sebessége néha elérte a több ezer kilométer per órát, miközben képesek voltak pillanatok alatt megállni vagy irányt váltani, ami ellentmondott a korszak aerodinamikai törvényeinek.

Természetesen a hivatalos magyarázatok sem várattak magukra sokat. Az új-zélandi kormány és a légierő (RNZAF) vizsgálatot indított, amelynek eredményeit hónapokkal később hozták nyilvánosságra. A jelentés szkeptikus hangvételű volt, és próbálta a földhözragadtabb magyarázatok felé terelni a közvéleményt.

Azt állították, hogy a radarjelek csupán "anomáliás terjedések" voltak, amelyeket a légkör hőmérsékleti inverziója okozott, vagyis a radarhullámok visszaverődtek a földről vagy a tengerről a különleges időjárási viszonyok miatt. A vizuális észleléseket pedig a Vénusz bolygó fényével, távoli hajók reflektoraival, vagy a tengerfelszínről visszaverődő fényekkel magyarázták. Sőt, még az a bizarr elmélet is felmerült, hogy a pilóták és a stáb csupán egy nagy tintahal halászhajó raj fényeit látták, amelyek a tengeren dolgoztak.

Ezek a magyarázatok azonban több sebből véreztek, és a szemtanúk soha nem fogadták el őket. Quentin Fogarty, a riporter rámutatott: hogyan tudna a Vénusz vagy egy halászhajó fénye a radarernyőn ötszáz csomós sebességgel mozogni, vagy percekig kísérni egy repülőgépet több ezer méteres magasságban? A pilóták szintén értetlenül álltak a jelentés előtt, hiszen ők térben látták az objektumokat, és világosan érzékelték azok mélységét és közelségét. A halászhajó elmélet különösen nevetségesnek tűnt annak fényében, hogy a fények néha a repülőgép fölött, a felhőzet felett jelentek meg.

A kaikōurai fények ügye nemzetközi szenzáció lett. A televíziós felvételeket világszerte sugározták, és még az amerikai ufókutatók is a helyszínre érkeztek, hogy elemezzék a nyersanyagot. Bruce Maccabee optikai fizikus és ufókutató részletes elemzése szerint a filmkockákon látható fények intenzitása és mozgása nem magyarázható természetes fényforrásokkal vagy optikai csalódással. A felvételeken látható objektumok pulzáló fénye és a radarjelekkel való szinkronizációja egyértelműen arra utalt, hogy valami fizikai és intelligens módon vezérelt dolog volt jelen az új-zélandi légtérben.

Az évek múlásával a történet beépült az új-zélandi folklórba, de a tudományos viták nem csitultak. Egyesek szerint az eset a tömegpszichózis és a technikai zavarok szerencsétlen egybeesése, mások szerint viszont ez az egyik legerősebb bizonyíték arra, hogy nem vagyunk egyedül, vagy legalábbis léteznek olyan atmoszférikus jelenségek, amelyeket a tudomány még ma sem képes leírni. A Kaikōura-hegység rideg csúcsai és a Csendes-óceán mélyvize közötti terület különleges geomágneses adottságokkal bír, ami egyesek szerint kaput nyithat ismeretlen energiáknak, bár ez már inkább a spekulációk ingoványos talaja.

Ami biztos, hogy 1978 karácsonyának környékén valami megváltozott az új-zélandi égen. A kaikōurai fények jelentették azt a pillanatot, amikor a modern technika és az emberi megfigyelés szembe találkozott az ismeretlennel, és a válaszok helyett csak még több kérdés maradt. A dokumentált bizonyítékok – a radaradatok és a filmszalagok – ott pihennek az archívumokban, várva, hogy egy jövőbeli technológia vagy egy új tudományos paradigma egyszer végleg pontot tegyen az ügy végére.