Az acélvázas társ: Elon Musk álma és az emberi kapcsolatok jövője

Amikor Elon Musk a robotikáról beszél, ritkán rejti véka alá a víziói mögött húzódó, mindent elsöprő ambíciót.

Amikor Elon Musk a robotikáról beszél, ritkán rejti véka alá a víziói mögött húzódó, mindent elsöprő ambíciót.

A Tesla Optimus robotját nem csupán egy gépnek szánja a sok közül, hanem egy olyan általános célú humanoidnak, amely képes elvégezni a gyári munka nehezét, otthonainkban pedig megszabadít minket a mindennapi robotolás nyűgjétől.

Musk tervei szerint a következő évtizedben már egymillió ilyen robot munkálkodik majd világszerte, ami alapjaiban írhatja át az ember és a technológia viszonyát. Adódik azonban a kérdés: vajon Musk valóban sikerrel jár, vagy egy olyan érzelmi és társadalmi csapdát állítunk magunknak, amelyből nem lesz kiút?

Néhány évvel ezelőtt egy barátságos, sokoldalú háztartási robot gondolata még a távoli sci-fi birodalmába tartozott. El tudtunk képzelni gépeket, amelyek táncolnak, dobozokat pakolnak vagy éppen sakkban győzedelmeskednek felettünk, de olyat nem, amely elég mélyen megért minket ahhoz, hogy valódi segítséget nyújtson.

Aztán megérkezett a generatív mesterséges intelligencia. Legyen szó a ChatGPT-ről, a Geminiről vagy a Copilotról, sokunkat ért azonos felismerés: ezek a rendszerek olyan módon látszanak érteni az emberi nyelvet és szándékot, amire nem voltunk felkészülve. Ez az áttörés tette Musk álmát – a robot társat – ha nem is azonnal elérhetővé, de mindenképpen kézzelfogható közelségbe hozta.

Képzeljük el, amint egy robotkatalógust lapozgatunk, mintha csak konyhai gépet választanánk. Ha egy saját robot túl drága lenne, talán csak részmunkaidőben bérelnénk egyet: egy tánctanárt, aki egyben terapeutaként is funkcionál. A családok összefoghatnának, hogy közösen vásároljanak robotot idős rokonuk számára, mások pedig saját maguk mellé vennének egy mechanikus segítőt. Az a jövő, amit Musk lefest, nem csupán technikai, hanem mélyen érzelmi természetű is.

De miért ragaszkodunk a humanoid formához? A két lábon járó, emberarcú gépek gondolata sokak számára ijesztő, sőt fenyegető lehet. Van azonban egy rendkívül praktikus magyarázat is: a világunkat emberi testekre tervezték. Egy mosogatógép lényegében egy robot, de nekünk kell bepakolnunk. Egy humanoid robot viszont, amelynek karjai és ujjai vannak, képes leszedni az asztalt, betölteni a gépet, majd még a háziállatokat is megetetni. A mérnökök azért alkotnak emberformájú gépeket, mert a környezetünk – a kilincsek, a lépcsők, a munkafelületek – ehhez a formához idomul.

Ugyanakkor a humanoid alak érzelmi töltettel is bír. Egy gép, amelynek arca és végtagjai vannak, többet ígér puszta funkcionalitásnál. Az intelligencia, az empátia és a társas lét ígéretét hordozza. Az Optimus egy mélyen gyökerező kulturális képvilágra épít: egyszerre precíz mérnöki munka, színházi előadás és meghívás egy olyan világba, ahol a gépek velünk élnek.

Bizonyos élethelyzetekben egy ilyen segítő valóban megváltás lehet. Aki volt már súlyos beteg, vagy gondozott ilyen embert, tudja, milyen sokat érhet egy segítő, amely megőrzi az ember méltóságát és függetlenségét. A robotok, az emberekkel ellentétben, nem ítélkeznek.

Veszélyes terep azonban, ha társas világunk túl nagy szeletét szervezzük ki a gépeknek. Ha egy robot mindig ott van, hogy feltakarítsa a koszt – legyen az fizikai vagy érzelmi –, elveszíthetjük azt a türelmet és empátiát, amely csak a más emberekkel való együttélés során alakul ki. Itt válik döntővé a tervezés kérdése.

A disztópikus forgatókönyv szerint a mesterséges intelligenciával felvértezett, beszédes és ügyes robotok korában bezárkózunk otthonainkba, ahol végtelenül "megértő" és csendesen rajongó gépek vesznek körül minket. A kényelem maximalizálódik, de valami alapvető dolog elvész.

Ha a társas érintkezés valóban számít – ha megéri az extra erőfeszítést, hogy más emberekkel gyakoroljuk az emberséget ahelyett, hogy chatbotokkal vennénk magunkat körbe –, akkor a kihívás technikai jellegűvé válik. Hogyan építhetünk olyan jövőt, amely egymás felé terel minket, nem pedig finoman szétválaszt?

Az egyik út a beszélgetés határainak újragondolása. Ahelyett, hogy mindenbe mindenható, fecsegő asszisztenseket építenénk, korlátozhatnánk a gépek kommunikációját a saját feladatkörükre. A mosógép beszéljen a mosásról, a navigáció az útvonalról. De a nyitott végű diskurzus, amely identitásunkat, értékeinket és kapcsolatainkat formálja, maradjon meg az emberek közötti térben.

Kollektív szinten az ilyen tervezési döntések átalakíthatnák a munkahelyeket és a közösségi tereket is, visszaterelve őket olyan környezetté, amely táplálja az emberi szót. Ez persze csak akkor lehetséges, ha az embereket arra ösztönzik, hogy személyesen jelenjenek meg, és tegyék el a telefonjaikat. A valódi kihívás nem az, hogy miként tegyük a gépeket figyelmesebbé magunk iránt, hanem az, hogy hogyan tegyük őket alkalmassá arra, hogy visszavezessenek minket egymáshoz.

Érdemes tehát feltenni a kérdést: milyen jövőt építünk csendben a falaink közé? Az otthonainkba invitált robotok segítenek majd kapcsolódni, vagy egyszerűen csak pótolják a társaságot? Egy "jó" robot segíthetne egy szorongó gyermeknek eljutni az iskolába, vagy egy magányos tinédzsert a helyi közösség felé terelhetne.

Egy zsémbes idős embernek azt mondhatná: "Egy óra múlva krimiklub kezdődik a könyvtárban, útközben vehetünk újságot is." Ezzel szemben a "rossz" robot ott hagy minket, ahol vagyunk: egyre nagyobb kényelemben egy gép társaságában, és egyre nagyobb idegenségben embertársaink között.

Musk humanoid álma valóra válhat, de a kérdés továbbra is az marad: az Optimus és társai erősebb közösségeket építenek-e, vagy csendben felőrlik azokat a hús-vér kapcsolatokat, amelyekre a leginkább szükségünk van. (1)

(1) - https://theconversation.com/humanoid