CERN és az eltorzult valóság: Kísérlet a fizika határain vagy átjáró egy párhuzamos világba?

A Genf melletti francia-svájci határon, száz méterrel a földfelszín alatt kanyarog az emberiség eddigi legösszetettebb és leghatalmasabb sze...

A Genf melletti francia-svájci határon, száz méterrel a földfelszín alatt kanyarog az emberiség eddigi legösszetettebb és leghatalmasabb szerkezete, a Nagy Hadronütköztető (LHC).

A 27 kilométer hosszú, szupravezető mágnesekkel szegélyezett gyűrűben a fénysebességet megközelítő tempóval száguldanak az elemi részecskék, hogy aztán iszonyatos erejű ütközésekben semmisüljenek meg, feltárva az univerzum legmélyebb titkait.

Hivatalosan a CERN a tudományos haladás bástyája, ahol 2012-ben felfedezték a Higgs-bozont, azt az isteni részecskét, amely tömeget ad az anyagnak. Azonban az intézmény falai között zajló kutatások és a világszerte tapasztalt megmagyarázhatatlan jelenségek között sokan egyre sötétebb és nyugtalanítóbb összefüggéseket vélnek felfedezni.

Dr. Astrid Stuckelberger, a genfi intézményekkel évtizedek óta együttműködő svájci kutató szerint a CERN falai között olyasmi zajlik, ami messze túlmutat a hagyományos részecskefizikán: olyan kísérletek ezek, amelyek alapjaiban változtathatják meg a térről, az időről és magáról a valóságról alkotott képünket.

A gyanakvás nem újkeletű. Már a gép 2008-as beindítása előtt komoly aggodalmak merültek fel a fizikusok körében a kísérlet méretei és a felszabaduló energiák miatt. Elméleti modellek sora jósolta meg, hogy az LHC által generált extrém energiaszinteken mikroszkopikus fekete lyukak vagy más egzotikus anyagformák jöhetnek létre. Ez a bizonytalanság olyannyira valós volt, hogy 2008-ban egy amerikai bíróságon pert indítottak a gép leállítása érdekében, ám a keresetet elutasították, mivel a bíróságnak nem volt joghatósága a CERN felett.

Hasonló jogi próbálkozások Európában is kudarcba fulladtak. A bíróságok nem azt mondták ki, hogy a kísérletek veszélytelenek, csupán azt, hogy nincs hatalmuk beavatkozni. Így az LHC-t bekapcsolták, és az emberiség elkezdett olyan körülményeket reprodukálni, amelyek közvetlenül a ősrobbanás utáni pillanatokban léteztek.

Sergio Bertolucci, a CERN korábbi kutatási igazgatója 2009-ben tett egy megdöbbentő nyilatkozatot, amely azóta is lázban tartja az összeesküvés-elméletek híveit és a nyitott gondolkodású tudósokat egyaránt. Bertolucci arról beszélt, hogy ez a gigantikus gépezet képes lehet egy "ajtót" nyitni egy extra dimenzióra. Bár ezt az ajtót csupán a másodperc törtrészéig tudnák nyitva tartani, ez az elenyésző idő is elég lenne ahhoz, hogy bepillantsunk rajta, vagy akár küldjünk és fogadjunk valamit azon keresztül.

Ezt követően a kapu bezárulna, visszarántva minket a megszokott négydimenziós világunkba. De vajon mi történik, ha egy ilyen beavatkozás során valami véglegesen megváltozik? Dr. Stuckelberger állítása szerint a CERN-ben dolgozó fizikusok nem hivatalosan már arról beszélnek, hogy valójában tizenhét dimenzió létezik, amelyekkel aktívan kísérleteznek.

Sokan úgy vélik, hogy ezek a dimenziókkal és az idővel végzett manipulációk vezettek a Mandela-effektus néven ismertté vált globális jelenséghez. Fiona Broom 2009-ben – éppen akkor, amikor az LHC első nagy ütközései zajlottak – figyelt fel arra, hogy hatalmas embercsoportok rendelkeznek azonos, ám a rögzített valósággal nem egyező emlékekkel.

Az elnevezés Nelson Mandelától származik, akiről tömegek hitték azt, hogy a 80-as években a börtönben halt meg, miközben a valóságban szabadulása után elnök lett és 2013-ban hunyt el. Ez nem egyedi tévedés; kollektív emlékezeti zavarról van szó, amely kísérteties módon egybeesik a CERN kísérleteinek kezdetével.

Gondoljunk csak a Monopoly-figurára: ki emlékszik a monoklijára? Emberek milliói esküsznek rá, hogy viselt egyet, miközben a hivatalos archívumok szerint soha nem volt rajta. Mégis, popkulturális utalások, mint például az Ace Ventura film, monoklival ábrázolják, mintha egy korábbi valóság maradványai szivárogtak volna át a jelenbe. Vagy ott van a Pikachu figura farka, amire sokan úgy emlékeznek, hogy fekete a vége, de a valóságban sosem létezett ilyen változat.

A Star Wars rajongók tisztán emlékeznek Darth Vader híres mondatára: "Luke, én vagyok az apád!" Azonban a filmben elhangzó tényleges mondat: "Nem, én vagyok az apád." Ugyanígy a Forrest Gump híres bölcsessége is megváltozott: a legtöbben jelen időben emlékeznek rá ("Az élet olyan, mint egy doboz bonbon"), de a filmben múlt időben hangzik el: "Az élet olyan volt, mint egy doboz bonbon."

Max Laughlin, akit a világ egyik legokosabb gyerekeként tartanak számon, egy egészen elképesztő elmélettel állt elő ezzel kapcsolatban. Szerinte a CERN kísérletei során véletlenül megváltoztatták egyetlen elektron súlyát, ami az egész univerzumunkat kibillentette az egyensúlyából, és átlökte az emberiséget egy párhuzamos valóságba.

Laughlin szerint a valóság nem egy fix idősík, hanem párhuzamos verziók sokasága, amelyek között néha átjárás nyílik. Amikor ez megtörténik, a korábbi valóságból származó emlékeink nem egyeznek meg a jelenlegi világunk tényeivel. Ez magyarázhatja a Mandela-effektust: nem az agyunk hibázik, hanem mi magunk vagyunk "rossz" univerzumban.

A tudományos magyarázat szerint persze mindez csak a kollektív emlékezet játéka vagy optikai csalódás. Ott van például a Coca-Cola doboz piros színe: ha elég közelről nézzük, egyetlen piros pixel sincs a képen, mégis pirosnak látjuk, mert az agyunk hozzáadja azt a tapasztalataink alapján. Ez rávilágít arra, mennyire instabil az észlelésünk, és mennyire keveredik benne a külvilág a belső értelmezéseinkkel.

De mi van, ha a hiba nem az észlelésünkben, hanem magában a forráskódban van? A CERN és a hozzá hasonló intézmények olyan láthatatlan jelenségekről beszélnek – féreglyukakról, kvantum-összefonódásról, sötét anyagról –, amelyeket egy átlagember soha nem tud ellenőrizni. Nincsenek eszközeink a szubatomi részecskék megfigyelésére, nincs hozzáférésünk a nyers adatokhoz. El kell fogadnunk a magyarázatot, mert strukturálisan lehetetlen az önálló hitelesítés. Ez a rés a tudás és az ellenőrizhetőség között az a hely, ahol a bizalom kénytelen átvenni a bizonyosság szerepét.

Érdemes megvizsgálni a CERN elhelyezkedését is. Hivatalosan Svájc semlegessége és stabilitása miatt döntöttek Genf mellett. De ha mélyebbre ásunk, a helyszín geológiailag is különleges. Az Alpok és a Mont Blanc tömbje mellett fekszik, amely Európa egyik legösszetettebb tektonikai zónája. A hatalmas hegyláncok gyakran mutatnak szokatlan elektromágneses jelenségeket; a kvarcban gazdag kőzetek a nyomás hatására elektromos feszültséget generálnak.

Vajon véletlen, hogy egy ilyen energiaintenzív gépet éppen egy természetes energiaközpont közelébe építettek? Ha végignézünk a történelem nagy építményein – a gízai piramisokon, Stonehenge-en vagy Machu Picchun –, láthatjuk, hogy az ősi kultúrák soha nem véletlenszerűen választottak helyszínt. Mindig a csillagászati együttállások és a föld geomágneses vonalai mentén építkeztek. Lehetséges, hogy a modern tudomány ugyanezt a mintát követi, csak másképpen nevezi?

A Mandela-effektus példái pedig csak sorakoznak: sokan emlékeznek a Berenstein medvékre "e"-vel, miközben "a"-val írják őket (Berenstain). Sokan látnak egy bőségszarut a Fruit of the Loom logójában, ami valójában sosem volt ott. Ott van a Looney Tunes, amire sokan "Toons"-ként emlékeznek, vagy a Monopoly-ember monoklija, a Disney logóban az i-re pontot tevő Csingiling, aki ebben a formában nem létezik.

Ezek az apró, alig egy-két százalékos eltérések emberi szinten mégis hatalmas zavart okoznak. Dr. Stuckelberger szerint a CERN 2018 körül egy hatalmas "robbanásszerű" eseményt élt át, ami után a Marvel filmekben is megszaporodtak a multiverzumról szóló történetek, mintha a popkultúra próbálná felkészíteni az embereket az új valóságra.

Jelenleg a CERN egy még nagyobb dobásra készül: egy 91 kilométeres ütköztető gyűrű építését tervezik, mondván, a jelenlegi 27 kilométer nem elég a részecskék közötti kölcsönhatások teljes megértéséhez. Ha a jelenlegi gép képes volt "megrepeszteni" a valóság szövetét és létrehozni a Mandela-effektust, mit fog tenni egy háromszor akkora szerkezet?

Talán nem is az a kérdés, hogy mi történik a föld alatt, hanem az, hogy képesek vagyunk-e még bízni a saját emlékezetünkben és abban a világban, amit magunk körül látunk. Ahogy a kutatások haladnak a láthatatlan dimenziók felé, a határvonal a tudomány és a sci-fi, a tény és a kollektív illúzió között egyre inkább elmosódik. Talán már nem is ugyanazon az idősíkon vagyunk, ahol elkezdted ezt a cikket olvasni.