Fénnyé vált emberi testek: 160 000 eset, amiről a modern tudomány hallgat

A spirituális hagyományok évezredek óta beszélnek egy olyan állapotról, amelyben az emberi test megszűnik sűrű anyagként létezni, és tiszta ...

A spirituális hagyományok évezredek óta beszélnek egy olyan állapotról, amelyben az emberi test megszűnik sűrű anyagként létezni, és tiszta energiává, fénnyé alakul át.

Míg a nyugati világban ezt sokáig csupán vallási allegóriának vagy kegyes legendának tekintették, a tibeti buddhizmus, különösen a dzogcsen hagyomány, rendkívül részletes és módszeres leírásokat ad erről a folyamatról.

Megdöbbentő adat, hogy az elmúlt 1200 évben mintegy 160 000 olyan esetet dokumentáltak Tibetben és Indiában, ahol gyakorlók elérték a szivárványtestet (ja-lus). Ezek a feljegyzések nem csupán elszigetelt falusi történetek; sokukat magas rangú kolostori elöljárók, sőt modern kutatók is hitelesítették.

A modern tudomány és a hit találkozása: Khenpo Achö esete

A jelenség egyik legjobban dokumentált modern esete 1998 szeptemberében történt Kelet-Tibetben. Francis V. Tiso tiszteletes, egy katolikus pap és tudós, aki a feltámadás misztériumát kutatta, személyesen utazott a régióba, hogy kivizsgálja Khenpo Achö, egy 80 éves tibeti szerzetes halálát.

Tiso tiszteletes több tucat szemtanút kérdezett ki, köztük a szerzetes unokaöccsét, Lama Nortát és tanítványait. Beszámolóik szerint Khenpo Achö teljesen egészséges volt, amikor közölte, hogy elérkezett az ideje. A jobb oldalán fekve, az együttérzés mantráját (Om Mani Padme Hum) szavalva távozott el.

Ami ezután történt, az ellentmond a biológia minden ismert szabályának. A szemtanúk látták, ahogy a holttest felett szivárványok jelennek meg a tiszta égbolton. A test színe rózsaszínre, majd ragyogó fehérre változott. Ahogy a rituális hét nap telt, a sárga szerzetesi köntös alatt a test láthatóan zsugorodni kezdett.

A negyedik-ötödik napra már csak egy kisgyermek méretére emlékeztetett, a hetedik nap végére pedig teljesen eltűnt. Nem maradt hátra sem hús, sem csont, csupán a haja és a körmei – ezeket a buddhista hagyomány a test "tisztátalan" maradékainak tartja, amelyek nem képesek a teljes átalakulásra.

Tiso tiszteletes kutatása rávilágított, hogy ez a jelenség híd lehet a keleti meditációs technikák és a keresztény feltámadás-tan között, sugallva, hogy az emberi biológia képes egy magasabb rendű energetikai állapotba lépni.

A szivárványtest fokozatai és típusai

A tibeti tanítások szerint a szivárványtest nem egy egységes állapot, hanem több szintje létezik a gyakorló megvalósításától függően:

• Kis szivárványtest: Ebben az esetben a test a halál után jelentősen, gyakran 30-50 centiméteresre zsugorodik, de nem tűnik el teljesen. A megmaradt test keménnyé válik, mint a kő, és értékes ereklyeként őrzik.
  
  
• Teljes szivárványtest: A fizikai forma teljesen feloldódik a fényben, csak a haj és a körmök maradnak hátra. Ez a leggyakoribb a fent említett 160 ezer eset között.
  
  
• A Nagy Átlényegülés szivárványtestje (Jalu Phowa Chenpo): Ez a legmagasabb szint, amelyet többek között Padmasambhava is elért. Itt a gyakorló nem hal meg a szó hagyományos értelmében; teste még életében alakul át fényenergiává. Az ilyen mesterek képesek maradnak megjelenni az emberek előtt, puszta akaratukkal formát ölteni, de testüknek már nincs árnyéka, és nem hagynak lábnyomot a porban – hacsak nem szándékosan teszik azt.

Padmasambhava és az anyag feletti uralom

Padmasambhava, akit Guru Rinpocseként tisztelnek, a 8. században érkezett Tibetbe, és őt tekintik a szivárványtest-tanítások forrásának. Élete tele volt olyan csodákkal, amelyek az anyag és az energia közötti határ elmosódását példázzák. Mielőtt véglegesen fénytestté alakult volna, képes volt testét különböző formákká transzformálni, hogy megfékezze a negatív energiákat.

A legismertebb bizonyítékok, amelyek ma is láthatóak, a sziklába ágyazott lábnyomai. A hagyomány szerint amikor egy mester eléri a megvilágosodás ezen szintjét, a fizikai elemek (föld, víz, tűz, levegő) elveszítik sűrűségüket. Padmasambhava puszta érintésével lágyította meg a legkeményebb bazaltot is, mintha csak gyurma lenne.

Ezek a nyomok nem kopás eredményei; anatómiailag pontos láb- és kézlenyomatok mélyen a himalájai sziklákban, amelyek a mai napig zarándokhelyek. Híres mondása – "Minden, amihez érek, arannyá változik" – szintén erre az alkímiai képességre utal: a tudat erejével a "közönséges" anyagot nemes, sugárzó energiává változtatta.

Egyetemes jelenlét: Nem csak tibeti misztérium

Bár a legtöbb adat Tibetből származik, a fénytest jelensége szinte minden ősi kultúrában felbukkan, ami arra utal, hogy ez egy univerzális emberi lehetőség. Az ókori Egyiptomban a beavatottak a Karast vagy Akh állapot elérésére törekedtek, ami a "világító testet" jelentette. A szúfizmusban "mennyei testként", a taoizmusban pedig "gyémánt testként" ismerik. A taoista "felhőjárók" állítólag képesek voltak testüket olyan könnyűvé tenni, hogy a szél szárnyán közlekedtek, és fizikai haláluk után ők is fényjelenségek kíséretében távoztak.

A gnosztikusok "tökéletes testről" beszéltek, míg az indiai jógaiskolákban a Divya Deha (isteni test) elérése a cél, ahol a biológiai öregedés megáll, és a sejtek szupravezetővé válnak. Ez a globális párhuzam azt sejteti, hogy létezik egy közös belső technológia – legyen az meditáció, specifikus légzéstechnikák vagy a tudat radikális megtisztítása –, amely képes átírni a sejtszintű valóságunkat.

A tudatosság kémiája: Mi a titok?

A fénytestté válás folyamata nem varázslat, hanem a tibeti tanítások szerint a "tiszta fény" természetének felismerése. A dzogcsen filozófia azt mondja, hogy minden anyagi jelenség valójában öt alapelem (szín) sűrűsödése. Ezek: a kék (tér), zöld (levegő), vörös (tűz), fehér (víz) és sárga (föld). Egy hétköznapi embernél ezek az elemek "szennyezettek", azaz rögzült, sűrű formában jelennek meg az ego és a kettős látás miatt.

A gyakorló, aki eléri a szivárványtestet, képes ezeket az elemeket visszaoldani eredendő, tiszta állapotukba. Ez a folyamat a halál pillanatában (vagy kivételes esetben előtte) következik be. Amikor az ego utolsó kötődései is eloldódnak, a test molekulái szétesnek az őket alkotó tiszta fotonenergiára.

Ez magyarázza a szemtanúk által látott fényeket és szivárványokat: nem az égből jönnek, hanem a feloszló test bocsátja ki őket. A modern biofoton-kutatás már igazolta, hogy minden élő sejt bocsát ki gyenge fényt, a szivárványtest esetei pedig ennek a folyamatnak a csúcsra járatott, makroszkopikus megnyilvánulásai lehetnek.