A gízai nagy piramis titka: Egy új tanulmány szerint belső ellensúlyok emelték a helyére a monstrumot

A gízai nagy piramis évezredek óta az emberi civilizáció egyik legnagyobb rejtélye. Hogyan volt képes egy ókori kultúra, amely nem ismerte a...

A gízai nagy piramis évezredek óta az emberi civilizáció egyik legnagyobb rejtélye. Hogyan volt képes egy ókori kultúra, amely nem ismerte a modern acélszerkezeteket vagy a belső égésű motorokat, mindössze két évtized alatt több millió kőtömböt – köztük 60 tonnás gránitlapokat – több mint száz méter magasba emelni?

A hagyományos elméletek, amelyek külső rámpákról és több tízezer munkás megfeszített erejéről szólnak, egyre több sebből véreznek. A legújabb tudományos bizonyítékok azonban most egy sokkal elegánsabb és technológiailag fejlettebb megoldást sugallnak: a piramis valójában egy gigantikus, belső ellensúlyokkal működtetett emelőgép volt.

A Nature folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmányában Dr. Simon Andreas Scheuring, a New York-i Weill Cornell Medicine kutatója alapjaiban írná át a történelemkönyveket. (1) Számításai szerint a Hufu-piramis építői olyan sebességgel haladtak, amely a hagyományos módszerekkel szinte elképzelhetetlen: bizonyos időszakokban percenként egy-egy hatalmas kőtömb kerülhetett a helyére. Ez a tempó csak akkor volt tartható, ha az építők nem puszta nyers erővel vonszolták fel a köveket a tűző napon, hanem egy kifinomult, a szerkezet belsejében elrejtett csiga- és ellensúlyrendszert használtak.

A kutatás rávilágít, hogy a piramis belső építészeti sajátosságai – amelyeket korábban rituális vagy vallási jelentőséggel ruháztak fel – valójában funkcionális mérnöki elemek. A Nagy Galéria és az Emelkedő Folyosó nem csupán díszes folyosók voltak a fáraó lelke számára, hanem ferde rámpák, amelyeken nehéz ellensúlyok csúsztak lefelé, hogy a fizika törvényeit kihasználva a magasba emeljék a piramis magjához érkező építőköveket.

Scheuring a Nagy Galéria fala mentén talált karcolásokra, kopásnyomokra és polírozott felületekre hivatkozik bizonyítékként. Ezek a nyomok arra utalnak, hogy masszív szánok mozogtak itt oda-vissza évezredekkel ezelőtt, olyan mechanikai igénybevételnek kitéve a követ, amely messze meghaladja a gyalogos forgalom vagy a szertartások okozta kopást.

A tanulmány másik izgalmas felismerése az úgynevezett Előkamrát érinti. Ez a kis, gránitból készült helyiség közvetlenül a Király Kamrája előtt található. Az egyiptológusok korábban úgy vélték, hogy ez egyfajta biztonsági zár volt a sírrablók ellen, ám modern mérnöki szemmel nézve inkább egy emelőállomásra emlékeztet. A falakba vájt mély hornyok, a fagerendák tartására szolgáló kőbakok és a helyiség szokatlanul durva megmunkálása mind arra utalnak, hogy itt nem egy befejezett díszteremről, hanem egy működő gépezetről van szó.

Scheuring rekonstrukciója szerint a kötelek az Előkamrába épített rönkökön futottak keresztül, lehetővé téve a munkások számára, hogy akár 60 tonnás blokkokat is megmozgassanak. A rendszer rugalmassága lenyűgöző: a "sebességváltáshoz" hasonlóan módosíthatták az emelőerőt a kötelek áthelyezésével. A padló egyenetlenségei és a túlméretezett kötélhornyok azt sugallják, hogy a kamra egy függőleges aknához kapcsolódott, amelyet az építkezés befejezése után lezártak és elrejtettek.

Ez a "belülről kifelé" történő építkezési modell megmagyarázza a piramis azon furcsaságait is, amelyek évszázadok óta zavarba ejtik a szakértőket. Ha megnézzük a belső kamrák elhelyezkedését, láthatjuk, hogy azok nem alkotnak tökéletes szimmetriát a piramis középtengelyével. A Királyné Kamrája észak-déli irányban ugyan középen van, de kelet-nyugati irányban eltolódott.

A Király Kamrája pedig érezhetően délebbre esik a központi tengelytől. Egy hagyományos, külső rámpás építkezésnél semmi nem indokolta volna ezeket az aszimmetriákat; az építők bárhová helyezhették volna a termeket. Azonban ha a belső emelőrendszerek mechanikai korlátaihoz kellett igazodniuk, ezek az eltolódások hirtelen logikussá válnak.

A tanulmány még a piramis külső megjelenésére is magyarázatot ad. Sokan észrevették már, hogy a Nagy Piramis oldalai nem teljesen síkok, hanem enyhén homorúak. Scheuring szerint ez a forma, valamint a kőrétegek magasságának ritmikus változása is azt tükrözi, hogyan változtak a belső emelési pontok és a rámpák dőlésszögei, ahogy a szerkezet emelkedett, és ahogy a magasabb szinteken egyre kisebb kövekre volt szükség.

Ami ezt az elméletet kiemeli a többi közül, az a tesztelhetősége. Scheuring modellje azt jósolja, hogy nincsenek már felfedezetlen, hatalmas üregek a piramis magjában – amit a legújabb müon-szkenneléses vizsgálatok is megerősíteni látszanak. Ugyanakkor kisebb folyosók vagy a belső rámpák maradványai még ott rejtőzhetnek a külső burkolat alatt, különösen a magasabb szinteken.

Hufu fáraó piramisa, amely 4585 évvel ezelőtt készült el, az egyetlen az ókori világ hét csodája közül, amely még ma is áll. Bár a fáraó múmiája és kincsei soha nem kerültek elő, a piramis maga a legnagyobb kincs: egy kőbe vésett mérnöki mestermű.

Ha Scheuring elmélete beigazolódik, az nemcsak a Nagy Piramisról alkotott képünket formálja át, hanem az egész ókori Egyiptom technológiai fejlettségéről alkotott véleményünket is. Eszerint az egyiptomiak nemcsak a csillagászat és a vallás mesterei voltak, hanem olyan gépészmérnöki tudással is rendelkeztek, amelyet csak évezredekkel később, az ipari forradalom idején értünk el újra. (2)

(1) - https://www.nature.com/articles/
(2) - https://www.dailymail.co.uk/scie