Az örök körforgás: Amikor a hindu kozmológia és a modern fizika találkozik

A modern tudomány egyik legnagyobb kérdése, hogy mi történt az ősrobbanás pillanatában, illetve mi volt azelőtt. Évtizedeken át az volt az e...

A modern tudomány egyik legnagyobb kérdése, hogy mi történt az ősrobbanás pillanatában, illetve mi volt azelőtt. Évtizedeken át az volt az elfogadott nézet, hogy a 13,8 milliárd évvel ezelőtti esemény az idő és a tér abszolút kezdete volt – egy szingularitás, amelyből minden kiindult.

Azonban az elmúlt években egyre több elméleti fizikus veti fel, hogy az ősrobbanás talán nem a kezdet volt, hanem egyfajta átmenet; egy korábbi világ vége és egy új születése közötti kapu. Ez a gondolat meglepő módon szoros párhuzamot mutat az ősi indiai szent iratok több ezer éves tanításaival, amelyek már jóval a távcsövek és a részecskegyorsítók előtt egy ciklikusan pusztuló és újjászülető univerzumról beszéltek.

Sir Roger Penrose, aki 2020-ban kapott fizikai Nobel-díjat a fekete lyukakkal kapcsolatos kutatásaiért, az egyik leghangosabb képviselője annak az elképzelésnek, hogy univerzumunk csak egy a sok közül egy végtelen láncolatban. Penrose elmélete, a konformális ciklikus kozmológia (Conformal Cyclic Cosmology, röviden CCC) azt sugallja, hogy a világegyetem távoli jövője valójában egy újabb univerzum ősrobbanásává válik.

Amikor Penrose átvette a Nobel-díjat, kijelentette, hogy az ősrobbanás olyasvalamivel kezdődött, ami egy korábbi eon távoli jövője volt. Ez a gondolat alapjaiban forgatja fel azt, amit a lineáris időről gondolunk. Penrose szerint a világegyetem nem egy egyszeri fellángolás, hanem egy folyamatosan ismétlődő folyamat, ahol egy világ "hideg halála" egy másik világ "forró születését" készíti elő.

Ahhoz, hogy megértsük, miért volt szükség erre az elméletre, a termodinamika második főtörvényéhez kell fordulnunk. Ez a törvény kimondja, hogy egy zárt rendszer entrópiája – vagyis a rendezetlenség mértéke – folyamatosan növekszik. Ha az ősrobbanás valóban egy kaotikus, mindent elsöprő robbanás volt, akkor a korai univerzumnak rendkívül rendezetlennek kellett volna lennie.

A megfigyelések azonban pont az ellenkezőjét mutatják: a korai világegyetem meglepően rendezett állapotban volt. Ez a paradoxon évtizedek óta fejtörést okoz a kozmológusoknak. Penrose megoldása erre az, hogy a fekete lyukak "entrópia-nyelőként" működnek. Ahogy a fekete lyukak az eonok végén a Hawking-sugárzás révén elpárolognak, gyakorlatilag "tiszta lapot" teremtenek, alaphelyzetbe állítva az entrópiát, így az új világ egy nyugodt, rendezett állapotból indulhat el.

Ez a tudományos modell kísértetiesen emlékeztet a hindu szövegekben, például a Puránákban, a Védákban és a Bhagavad-gítában leírt kozmikus ciklusokra. Az ősi indiai filozófia szerint a létezés nem egyenes vonalú, hanem körforgás. Ezt a ciklust nevezik kalpának. Egy kalpa, vagyis a kozmosz egyetlen ciklusa, a szövegek szerint körülbelül négy milliárd háromszázhúsz millió emberi évig tart.

A folyamat három fő szakaszra osztható: Srishti (teremtés), Kalpa (fenntartás) és Pralaya (feloldódás vagy pusztulás). A Pralaya nem a semmit jelenti, hanem egy olyan állapotot, ahol minden anyag és energia visszahúzódik egy potenciális, meg nem nyilvánult formába, hogy aztán egy újabb teremtési ciklusban ismét manifesztálódjon.

Amikor Penrose elmélete népszerűvé vált a közösségi médiában és a tudományos fórumokon, sokan azonnal felismerték az átfedést az ősi szövegekkel. Az indiai bölcsek évezredekkel ezelőtt azt tanították, hogy Brahma, a teremtő egyetlen napja egy kalpa, és amikor Brahma elalszik, a világ elpusztul, majd ébredésekor újrakezdődik a ciklus.

Ez a "kozmikus lélegzetvétel" – a tágulás és összehúzódás, a születés és halál örök váltakozása – szinte vizuális megfelelője a CCC elméletnek. Míg Penrose matematikai egyenletekkel próbálja bizonyítani, hogy az egyik eon távoli jövője térbelileg és energetikailag megegyezik a következő eon ősrobbanásával, addig a védikus szövegek metaforákkal írják le ugyanezt az elkerülhetetlen körforgást.

Penrose elmélete azonban nem áll meg a puszta spekulációnál; konkrét bizonyítékokat is keres. Úgy véli, hogy a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásban (CMB), ami az ősrobbanás után visszamaradt "derengés", láthatóak az előző univerzum nyomai. Penrose ezeket a jeleket "Hawking-pontoknak" nevezi. Szerinte ezek a háttérsugárzásban található forró foltok olyan szupermasszív fekete lyukak maradványai, amelyek az előző világban léteztek és párologtak el.

A fekete lyukak párolgása során felszabaduló hatalmas energia "sebhelyeket" hagyott a téridő szövetén, amelyek átvészelték az eonok közötti átmenetet, és ma is észlelhetőek. Bár a tudományos közösség nagy része ezeket a forró pontokat csupán véletlenszerű statisztikai zajnak tekinti, Penrose kitart amellett, hogy ezek az ablakok egy korábbi létezésre.

Érdekes megfigyelni, ahogy a tudomány és a spirituális hagyományok nyelvezete közeledik egymáshoz. A modern fizika szerint a fekete lyukak az idő és a tér végső határai, ahol a fizika ismert törvényei csődöt mondanak. A hindu mitológiában Síva, a pusztító és megújító istene táncolja a Tandava-t, a pusztítás táncát, amely véget vet a világkorszaknak, hogy helyet adjon az újnak.

Síva tánca és a fekete lyukak entrópiát törlő párolgása ugyanazt a funkciót tölti be: a régi, elhasznált struktúrák lebontását a megújulás érdekében. Ha Penrose-nak igaza van, akkor az ősrobbanás nem egy "semmiből valami" típusú esemény volt, hanem egyfajta kozmikus újrahasznosítás.

Ez a szemléletmód alapvetően megváltoztatja az ember helyét az univerzumban. Ha a világegyetem véges, akkor mi egy egyszeri esemény véletlen melléktermékei vagyunk. Ha viszont a világegyetem ciklikus, akkor egy végtelen folyamat részei vagyunk, amelyben minden atomunk egy korábbi világ hamvaiból származik, és egy jövőbeli világ építőköve lesz.

A hindu szövegekben ez az örök visszatérés a "Samsara" kozmikus szintű megfelelője, ahol nemcsak az egyéni lélek, hanem maga a mindenség is reinkarnálódik. Ez a gondolat egyszerre megnyugtató és félelmetes, hiszen a végtelenség távlatát nyitja meg előttünk.

Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy Penrose elmélete ma még a kisebbségi álláspontot képviseli a fizikusok között. A standard kozmológiai modell, az inflációs elmélet, egyelőre jobban magyarázza a világegyetem tágulását és szerkezetét. Azonban az inflációs elméletnek is megvannak a maga gyenge pontjai, különösen a kezdeti szingularitás leírásakor.

Penrose CCC elmélete azért vonzó, mert elkerüli a "matematikai végteleneket" és egy elegáns, geometriai megoldást kínál az idő kezdetének problémájára. Ahogy a technológia fejlődik, és egyre pontosabb adatokat kapunk a kozmikus háttérsugárzásról, talán végleg eldőlhet, hogy Penrose "sebhelyei" valódiak-e, vagy csak az emberi mintázatkeresés szüleményei.

Az ősi indiai bölcsek nem rendelkeztek részecskegyorsítókkal, de mély meditáció és a természet megfigyelése révén jutottak el olyan következtetésekre, amelyek ma is relevánsak. A ciklikusság az élet minden területén jelen van: a nappalok és éjszakák váltakozásában, az évszakok körforgásában, a születésben és halálban.

Miért lenne ez másképp a legnagyobb léptékben, magában az univerzumban? A modern kozmológia és az ősi metafizika ezen a ponton kezet fog. Akár Penrose matematikai eonjaiban, akár Brahma kalpáiban hiszünk, a lényeg ugyanaz: a vég nem a befejezést jelenti, hanem egy új kezdet ígéretét.

A tudomány története során többször láttunk már olyat, hogy egy radikális, elutasított ötlet később alapvető igazsággá vált. Amikor Kopernikusz azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül, vagy amikor Einstein relativitáselmélete megkérdőjelezte az abszolút időt, a kortársak hitetlenkedve fogadták. Talán Roger Penrose és az ősi hindu szövegek is egy ilyen, ma még nehezen felfogható igazságra mutatnak rá.

Az ősrobbanás talán csak egy pillanatnyi fellángolás volt egy örökké tartó kozmikus tűzijátékban, ahol minden robbanás egy korábbi fényének a folytatása. Ha ez igaz, akkor az emberiség nem egy sötét és üres végkifejlet felé tart, hanem egy örök folyamat része, amelyben a tudat és az anyag újra és újra formát ölt, hogy felfedezze önmagát.

Végezetül elmondható, hogy függetlenül attól, hogy a jövő mérései igazolják-e Penrose-t, a párhuzam a tudomány és a spiritualitás között rávilágít az emberi megismerés egységére. Keressük a válaszokat a csillagokban és keressük a belsőnkben, és gyakran ugyanarra a felismerésre jutunk: minden összefügg, és semmi sem vész el igazán.

Az ősrobbanás nem a semmi sikolya volt, hanem egy korábbi világ utolsó suttogása, amelyből a mi világunk dallama született meg. Ez a felismerés pedig nemcsak a fizikusok számára érdekes, hanem mindenki számára, aki valaha is felnézett az éjszakai égre, és feltette a kérdést: honnan jövünk, és hová tartunk?