Egy letűnt világ utolsó percei: A CIA titkos ügynöke látta, ahogy véget ér az élet a Marson

A hidegháború legsötétebb évtizedeiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem csupán a hagyományos fegyverkezési versenyben próbálta felül...

A hidegháború legsötétebb évtizedeiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem csupán a hagyományos fegyverkezési versenyben próbálta felülmúlni egymást, hanem a tudomány és a parapszichológia határvidékein is.

Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA olyan titkos programokat finanszírozott, amelyek célja a tudat határainak feszegetése és a mentális képességek fegyverként való felhasználása volt. Ezen törekvések egyik leghíresebb szülötte a Stargate-projekt volt, amelynek keretében úgynevezett "távolbalátókat" képeztek ki. Ezek az ügynökök képesek voltak arra, hogy tudatuk elhagyásával fizikai akadályokon, hatalmas távolságokon, sőt, mint később kiderült, akár az idő korlátain is áthatoljanak.

A projekt egyik leglátványosabb és egyben legfélelmetesebb ülése 1984 májusában zajlott le, amikor a CIA első számú mentális kéme, Joe McMoneagle nem egy szovjet katonai bázisra, hanem a Mars bolygóra kapott képzeletbeli, mégis megdöbbentően részletes utazási parancsot.

Az 1984-es kísérlet során McMoneagle egy borítékot kapott, amelyben csupán egy koordináta és egy tömör utasítás szerepelt: a Mars bolygó, időpont: időszámításunk előtt körülbelül egymillió év. A kém nem tudta előre, mit kell keresnie, a látomások mégis meglepő spontánsággal törtek fel belőle.

Amikor tudata átlépte az évmilliók és az óriási bolygóközi távolságok szakadékát, a vörös bolygó Cydonia Mensae néven ismert régiójában találta magát – azon a területen, amely később a Viking szonda által készített, embert formázó sziklaformációjáról válhatott elhíresültté. McMoneagle arról számolt be irányítójának, hogy hatalmas, sárgás-okker színű piramisokat, kanyonokba vájt építményeket és obeliszkeket lát.

Ám a legmegrázóbb nem az építészeti csodák jelenléte volt, hanem azok lakói. A távolbalátó magas, rendkívül vékony, szinte csak árnyékszerű lényeket írt le, akik egy pusztuló világ utolsó menedékeiben próbáltak túlélni. A megfigyelései szerint a bolygó légköre éppen összeomlóban volt, óriási porviharok dúltak, és a marsi civilizáció kétségbeesetten kereste a kiutat, hogy áttelepülhessen egy másik, élhető világra.

McMoneagle beszámolója évtizedekig a titkosszolgálat archívumában pihent, ám miután a dokumentumokat feloldották a titkosítás alól, a történet önálló életre kelt, és a mai napig vonzza azokat, akik a marsi élet nyomait kutatják. Az utóbbi években egyre többen állítják, hogy hasonló mentális élményben volt részük.

Egy magát csupán Bradynek nevező férfi a Daily Mailnek adott interjújában mesélt arról, hogyan gyakorolta az asztrálprojekciót – azt a technikát, amelynek során az emberi tudat elhagyja a fizikai testet. Brady állítása szerint nemcsak meglátogatta a régi Marsot, de szemtanúja volt annak a tragikus, szívfacsaró apokalipszisnek is, amely örökre eltörölte a marsi fajt a bolygó színéről.

Brady leírása szerint az ősi marsi város leginkább a mai Dubaj modern eleganciájára hasonlított, míg a bolygó környezete és klímája egy kellemes, nyári angliai napot idézett. A metropolisz nyüzsgött az élettől: két méternél is magasabb, rendkívül karcsú, sápadt, kékes-fehéres bőrű lények népesítették be az utcákat.

A békés mindennapoknak azonban egyetlen pillanat alatt vége szakadt. A férfi egy megsemmisítő jelenséget írt le: a marsiak hirtelen pánikba estek, sikolyok és kiáltások visszhangoztak az épületek falai között, ahogy az ott lakók az égre néztek. Brady a szikrázó napfényben egy óriási, kör alakú égitestet pillantott meg, amely feltartóztathatatlanul száguldott a bolygó felé.

A becsapódást követően a föld megremegett, és a horizonton egy gigantikus, kék hullám bukkant fel, amely mindent elnyelt, ami az útjába került. A megsemmisülés élménye annyira megrázó és intenzív volt, hogy Brady elmondása szerint függővé vált: egymás után kísérelte meg a tudatkivetítést, csak hogy újra és újra visszatérhessen a katasztrófa előtti, nyüzsgő marsi világba.

Nem Brady az egyetlen, aki McMoneagle-höz hasonló képekről számolt be. Dr. Courtney Brown, az Emory Egyetem politikatudományi professzora két könyvében is foglalkozott a témával. Brown nagyszabású kísérleteket végzett több kiképzett távolbalátóval, akik mindannyian a Cydonia régióra fókuszáltak. Beszámolóik egybevágtak: egy finom csontozatú, nagy szemű lényekből álló társadalmat láttak, amelynek technológiai fejlettsége a csúcspontján leginkább az ókori Egyiptoméhoz volt mérhető.

Életük a zord körülmények ellenére is rendezett volt, városokban éltek, és virágzó közösséget alkottak, amíg egy váratlan globális katasztrófa el nem pusztította népük nagy részét. Brown teóriája szerint a túlélők maradványai végül a Naprendszer más részein, köztük talán a Földön találtak új otthonra.

Adódik a kérdés: miért kellene komolyan venni egy hidegháborús mentális kém és néhány paranormális kutató látomásait? A válasz McMoneagle múltjában és meglepő pontosságában rejlik. A távolbalátó képességeit ugyanis nem lehetett egyszerűen a fantázia szüleményének tekinteni.

1979-ben McMoneagle-t azzal a feladattal bízták meg, hogy mérje fel a szovjetunióbeli Szeverodvinszk közelében lévő, szigorúan őrzött katonai objektumot. A kém leírt egy hatalmas csarnokot a Fehér-tenger partján, amelyben egy addig sosem látott, ferde indítócsövekkel és duplahéjú szerkezettel rendelkező óriási tengeralattjárót építettek.

Az amerikai hírszerzés képviselői kezdetben kétkedve fogadták a szavait, ám 1980-ban a műholdas felvételek és a hivatalos szovjet bejelentések megerősítették a hírt: megszületett a Typhoon osztályú atom-tengeralattjáró, pontosan olyan paraméterekkel, ahogy azt McMoneagle hónapokkal korábban leírta.

Ez a bizonyított pontosság ad különös súlyt a marsi kísérletnek is. Vajon Joe McMoneagle és a hozzá hasonló távolbalátók csupán a saját elméjük kivetüléseit és kollektív fantáziájukat látták, amikor a vörös bolygó felé fordították figyelmüket? Valóban képesek voltak áttörni az idő szövetét, és tanúi lehettek egy évmilliókkal ezelőtt megsemmisült, tragikus sorsú civilizáció utolsó perceinek?

Akár tudományos szkepticizmussal, akár nyitott kíváncsisággal tekintünk ezekre a beszámolókra, a távolbalátók képe a piramisokról, az égboltról lesújtó pusztulásról és az eltűnt lények árnyairól továbbra is az emberi képzelet és a rejtélyes világegyetem egyik legmegragadóbb története marad. (1)

(1) - https://www.dailymail.com/sciencetech/