Amikor a megmagyarázhatatlan természetessé válik: Miért lényegesen gyakoribbak a rendkívüli élmények, mint gondolnánk?

Az emberiség történetét a kezdetektől fogva végigkísérik azok a különös, nehezen megfogható pillanatok, amelyek gyökeresen felforgatják a va...

Az emberiség történetét a kezdetektől fogva végigkísérik azok a különös, nehezen megfogható pillanatok, amelyek gyökeresen felforgatják a valóságról alkotott képünket.

Legyen szó a testből való kilépés érzéséről, halálközeli élményekről, látomásokról, jelenlétérzékelésről vagy mély spirituális ébredésről, az ilyen eseményekre hagyományosan úgy tekintünk, mint ritka, szinte megfoghatatlan jelenségekre.

A kultúrától, a neveltetéstől és az egyéni világnézettől függően az emberek sokfélének bélyegezték már meg ezeket a tapasztalásokat: egyesek misztikus csodaként vagy vallási kinyilatkoztatásként tekintenek rájuk, míg mások pszichológiai rendellenességként, agyi tévedésként vagy egyenesen patológiás tünetként könyvelik el őket.

A brazil Instituto D’Or de Pesquisa e Ensino (IDOR) kutatója, Ronald Fischer és nemzetközi csapata által jegyzett, a PLOS ONE tudományos folyóiratban megjelent átfogó tanulmány azonban teljesen új megvilágításba helyezi a kérdést. Az új eredmények szerint a nem mindennapi élmények messze nem ritkák, sőt, a társadalom széles rétegeiben jelen vannak, és az esetek többségében nemhogy nem betegségre utalnak, hanem kifejezetten pozitív hatást gyakorolnak az egyén életére. (1)

A kutatócsoport munkájának egyik legnagyobb újdonsága abban rejlik, hogy éles határvonalat húztak maguk a tapasztalások, a kiváltó kontextus, valamint aközött, ahogyan az egyén értelmezi és feldolgozza a történteket. A korábbi pszichiátriai és pszichológiai kutatások ugyanis gyakran elkövették azt a hibát, hogy az élményt automatikusan egy kalap alá vették annak klinikai jelentőségével.

Fischer és kollégái először felmérték és validálták a "Nem Mindennapi Élmények Leltárát" (Inventory of Nonordinary Experiences), majd kidolgoztak egy 47 kérdésből álló kérdőívet. A tesztet a brazil lakosság körében végzett 160 fős előzetes finomhangolás után több mint 5000 fős, reprezentatív mintán végezték el. Az eredmények pedig még magukat a szakembereket is meglepték.

Az adatok elemzése során kiderült, hogy az olyan élmények, mint egy láthatatlan jelenlét megérzése vagy a saját testünk kívülről történő szemlélése, lényegesen gyakoribbak az átlagpopulációban, mint amennyit a meglévő klinikai diagnózisok sejtetnének. Ami pedig még ennél is fontosabb: a válaszadók többsége egyáltalán nem küzdött mentális betegséggel.

Ronald Fischer kiemelte, hogy a résztvevők zöme teljesen semlegesként vagy kifejezetten pozitívként írta le az átélt eseményeket mind az adott pillanatban, mind pedig évekkel később, visszatekintve azokra. Noha a résztvevők 20%-a nyilatkozott úgy, hogy a jelenség negatív hatással volt rá, és 25% számolt be szorongásról vagy diszkomfortérzetről, a válaszadók több mint fele, 51%-a arról számolt be, hogy az élmény hosszú távon egyértelműen pozitív változásokat és személyes fejlődést hozott az életébe.

A tanulmány a tekintetben is rácáfolt a sztereotípiákra, hogy mikor és milyen körülmények között következnek be ezek a különös állapotok. A közhiedelemmel ellentétben az élmények nem feltétlenül éjszakai rémálmok, drogfogyasztás vagy extrém traumák során jelentkeznek. A válaszadók 39%-a teljesen egyedül volt, amikor a jelenség megtörtént vele, és mintegy 57%-uk számolt be arról, hogy teljesen éber, tiszta tudatállapotban volt.

Bár páran a vakszerencsének tulajdonították az eseményt, a többség úgy érezte, bizonyos mértékű kontrollal rendelkezett felette. Ahogy Pedro Fortes, az IDOR kutatója rámutatott: a megdöbbentő éppen ez a kettősség.

Ezek az élmények szerkezeti tulajdonságaikban kísértetiesen hasonlítanak a pszichózis vagy a disszociáció leírására használt pszichiátriai tünetekhez, mégis, az átlagos lakosság körében a teljesen hétköznapi, nyugodt pillanatokban bukkannak fel, és az emberek leginkább jelentőségteljes, belső megvilágosodást hozó eseményként őrzik meg őket az emlékezetükben, nem pedig félelmetes emlékként.

A kutatás egyik legfontosabb tanulságát Jorge Moll, az intézet idegkutatója és neurológusa fogalmazta meg: az, hogy egy egyedi tapasztalás szenvedést vagy éppen mély személyes fejlődést vált-e ki, sokkal inkább függ attól, ahogyan az egyén értelmezi azt, mint magától az élménytől.

Egy olyan kultúrában vagy környezetben, ahol a hangok hallását vagy a látomásokat azonnal az elmebetegség szimptómájaként bélyegzik meg, az érintett mély szorongást és megbélyegzettséget élhet meg. Ezzel szemben egy elfogadóbb közegben ugyanez az élmény a személyes bölcsesség és önismeret forrásává válhat.

Fischer és csapata bízik benne, hogy munkájuk segít lerombolni a nem mindennapi élményeket övező tabukat és megbélyegzést, és hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom normális jelenségként kezdeményezzen párbeszédet róluk.

Természetesen a kutatók hangsúlyozzák: ha valaki úgy érzi, hogy az átélt jelenségek megnehezítik a mindennapi életvitelét vagy szorongást okoznak, mindenképpen forduljon megbízható szakemberhez. Ugyanakkor a tanulmány világos üzenetet küld az orvosoknak, a pszichológusoknak és a családtagoknak is: ha valaki beszámol egy rendkívüli tapasztalásról, nem a megbélyegzés, hanem a megértés és a jelentésadás segítése a legfontosabb lépés a mentális egyensúly megőrzése felé. (2)

(1) - https://journals.plos.org/plosone/article
(2) - https://thedebrief.org/new-research-sug