Ez a rejtélyes technológia magyarázhatja az ókori megalitok építését

Szentpétervár közelében rejtőzik egy kevesek által ismert, mégis lenyűgöző kőfaragó mestermű: egy akkora kád, amelynek elkészítéséhez olyan ...

Szentpétervár közelében rejtőzik egy kevesek által ismert, mégis lenyűgöző kőfaragó mestermű: egy akkora kád, amelynek elkészítéséhez olyan eljárást alkalmazhattak, mint amilyen az ókori Egyiptomban és más korabeli kultúrákban is elterjedt volt.

Arra, hogy őseink miért hagyták feledésbe merülni ezt a páratlan tudást, mindmáig nincs biztos válaszunk. Könnyen meglehet, hogy ez az örökség még az özönvíz előtti civilizációk korából maradt ránk.

A különleges tárgyat "Babolovszkij-kehelyként" vagy "Az Orosz Birodalom fürdőkádjaként" is emlegetik, de gyakran hivatkoznak rá "gránit remekműként" vagy a "világ nyolcadik csodájaként" is. Ennek ellenére a helyszín mégsem tartozik Szentpétervár és környéke legnépszerűbb turisztikai látványosságai közé.

A Babolovszkij-palota romjai egy csendes parkban fekszenek, nagyjából 2,5 kilométerre a Cári Palotától.

A romegyüttes része egy nyolcszögletű épület, amelynek belseje rejti a hatalmas gránittálat. Ez az óriási, monolitikus medence láthatóan egyetlen vörös gránittömbből készült. A tál magassága eléri a 2 métert, átmérője 5,3 méter, a súlya pedig elképesztő: 48 tonna.

A Babolovszkij-palotát még Nagy Katalin korában, 1785-ben építették. Eredetileg egy egyszintes nyári lak volt, amelyhez egy fürdőmedence is tartozott.

A hivatalos történetírás szerint Katalin unokájának, I. Sándor cárnak annyira megtetszett a hely, hogy átalakításokat rendelt el: a korábbi fehér márvány helyett egy hatalmas gránit fürdőkádat terveztetett, aminek elkészítésével a neves szentpétervári kőfaragó mestert, Szamszon Szuhanovot bízta meg.

1818-ban egy finnországi szigetről szállítottak a helyszínre egy mintegy 160 tonnás gránittömböt. A mester tíz éven át tartó, páratlanul precíz munkával 120 tonnányi felesleget faragott le róla, mire elnyerte végső formáját. A számítások szerint a kádba nagyjából 12 tonna víz fér. Az óriási tál 45 centiméter vastag fala könnyedén ellenáll a több tonnás víztömeg nyomásának anélkül, hogy a gránit megrepedne.

Miután a mester befejezte a munkát, a kád köré falakat emeltek, és felhúztak köré egy nyolcszögletű épületet. A belső térben, a falak mentén egy öntöttvasból készült, korláttal ellátott karzat húzódik.

A 20. század viszontagságai azonban a Babolovszkij-kastélyt és a parkot sem kímélték. A második világháború alatt az épületek megsemmisültek, de maga a kád átvészelte a pusztítást. A megszálló német csapatok megpróbálták elszállítani a gránitkádat, de nem jártak sikerrel: abban az időben egész Európában nem volt olyan technikai felszerelés, amellyel felemelhették és elszállíthatták volna ezt a közel 50 tonnás kolosszust.

De vajon hogyan tudtak több mint másfél évszázaddal a második világháború előtt a helyszínre juttatni egy 160 tonnás gránittömböt – olyasmit, amire talán még a mai modern technikával sem lennénk képesek? Legalább ennyire hihetetlen az az állítás is, miszerint a mester mindössze vésővel és kalapáccsal érte volna el ezt a lenyűgöző pontosságot.

Egy meghökkentő elmélet szerint a kád – és az ókori megalitikus műemlékek többsége – nem faragással, hanem úgynevezett geopolimer beton technológiával készült.

Bár ezt ma modern anyagnak tekintjük, a múltban nagyon is jól ismerhették. Az építőiparban csak a közelmúltban kezdték újra alkalmazni. A környezetbarát alapanyagok közé tartozik, mivel túlnyomórészt természetes összetevőkből áll. A "geopolimer" kifejezést Joseph Davidovits professzor alkotta meg 1978-ban.

A geopolimerek szervetlen polimerszerkezetű, új típusú anyagok, amelyek agyagásványok (alumínium-oxid-szilikátok) és alkáli-szilikátok lúgos reakciója során keletkeznek. Szerkezetüket tekintve poli-szialátok – leegyszerűsítve: mesterségesen előállított kőzetek. Gyártásuk viszonylag egyszerű, energiahatékony és környezetkímélő, miközben kiváló mechanikai tulajdonságokkal rendelkeznek.

A geopolimer betont a Louisiana-i Műszaki Egyetemen fejlesztette ki Erez Elloche professzor és kutatócsoportja.

Joseph Davidovits professzor "Miért építettek a fáraók piramisokat ál-kőből?" című könyvében részletesen elmagyarázza azt az elméletet, amely világhírűvé tette őt. Rávilágít arra, hogy a piramisokat nem hatalmas, törékeny rámpákon felvonszolt sziklatömbökből, hanem újrahasznosított kőből (természetes betonként viselkedő mészkőből) öntötték formába. Ezt az elképzelést a legújabb régészeti feltárások, hieroglif szövegek, tudományos elemzések, valamint vallási és történeti tények egyaránt alátámasztják.

A könyv az első olyan átfogó mű, amely lépésről lépésre bemutatja az egyiptomi piramisok feltételezett építési technikáját. Davidovits félreteszi az egyiptológiát régóta béklyóba kötő hagyományos szemléletet, és helyette egy lenyűgöző, meglepő képet tár elénk az egyiptomi civilizációról. Végigköveti a technológia fejlődését a gízai piramisok által fémjelzett csúcsponttól egészen a hanyatlásig. Nála minden elmélet logikus, szellemes, és a helyére kerül.

A könyvben megfogalmazott felfedezések szenzációsak – különösen ott, ahol a szerző elmagyarázza, hogy a fáraók miért hagytak fel a nagy piramisok építésével: a nyersanyagok kimerülése és a fenyegető környezeti katasztrófa miatt. Így válik érthetővé az is, miért tért el annyira egymástól Kheopsz és II. Ramszesz korának vallási világa. Míg Khnum isten arra utasította Kheopszt, hogy újrahasznosított kőből emeljen piramist, addig Ámon isten már azt parancsolta Ramszesznek, hogy faragjon sziklatemplomokat Luxorban és Karnakban.

Miért nem veszik ezt észre a geológusok?

Davidovits arra is választ ad, miként kellene elemezni a piramisok mészkőanyagát, és miért nem veszik észre a különbséget a geológusok. Rámutat, hogy a vékonycsiszolatos mikroszkópos vizsgálat nem alkalmas módszer a mesterséges kőzetek felismerésére.

A professzor kutatásai szerint az építők egyfajta betonkeveréket használtak. A Nílusból kinyert iszapot kiszárított mészkőporral, reszelt kaviccsal és pernyével (szállóhamuval) keverték össze – utóbbi összetevő önmagában is kiváló fizikai tulajdonságokat és jó megmunkálhatóságot biztosít.

Ezeket az anyagokat vízzel elegyítették, formákba öntötték, majd 900 fokra hevítették, végezetül pedig hagyták lassan kihűlni. Ennek eredményeképpen szilárd kőtömbök jöttek létre – mindezt közvetlenül az építkezés helyszínén végezve. A gízai piramisokból vett minták tudományos elemzése megerősítette ezt a teóriát: a spektrum- és ásványi vizsgálatok kimutatták, hogy a nagy piramiskövek valóban homok, mészkő és agyag keverékéből állnak.