Rejtélyes fények törnek fel az óceán mélyéről, a tudósok értetlenül állnak a jelenség előtt

A Csendes-óceáni Tűzgyűrű hatalmas, Szumátrától és Jávától egészen Chile partjaiig húzódó térségében éjszakánként különös, megmagyarázhatatl...

A Csendes-óceáni Tűzgyűrű hatalmas, Szumátrától és Jávától egészen Chile partjaiig húzódó térségében éjszakánként különös, megmagyarázhatatlan jelenség tanúi lehetnek a nyílt vízen járók. A tengerfelszín alatti mélységekből váratlanul fénycsíkok hasítanak a sötétségbe, majd amilyen gyorsan felbukkantak, ugyanolyan hirtelen el is tűnnek a semmibe.

Ezek a villanások teljesen zord vagy viharfelhőktől mentes, csillagos égbolt alatt is megjelennek, beragyogva az óceán sötét tömegét. A helyi kultúrákban "te lapa" néven ismert jelenséget – amely leginkább "a villanás" vagy "a felvillanó fény" jelentéssel bír – a hagyományos polinéz tengerészek évezredeken keresztül használták tájékozódási támpontként, amikor a hatalmas és veszélyes óceáni területeken navigáltak.

Ám az, hogy pontosan mi hozza létre ezeket a kísérteties víz alatti fényeket, a mai napig a modern tudomány egyik legizgalmasabb és legellenállóbb rejtélye maradt.

Aliki Koloko Kaveia, a Salamon-szigetekhez tartozó, elszigetelt Taumako szigetén élő nép egykori törzsfőnöke a legendás polinéz felfedező és tengerész, Lata egyenes ági leszármazottja volt. Kaveia már korai gyermekkorától kezdve édesapjától és a törzsi vénektől tanulta meg a nyílt óceáni navigáció ősi, műszerek nélküli művészetét, ezt az értékes tudást pedig később a Vaka Taumako Projekt keretében adta tovább a jövő nemzedékeinek.

Amikor Marianne George kulturális antropológus 1993-ban találkozott a törzsfőnökkel, azon kevés kívülálló közé került, akik saját szemükkel is tanúi lehettek a te lapa tüneményének. George beszámolója szerint a látvány egyáltalán nem hasonlított a viharfelhőkből lecsapó, jól ismert csontvázszerű villámokhoz.

Ehelyett a fény közvetlenül a víz mélyéből lőtt ki, s annyira tünékeny volt, hogy Kaveia találóan úgy írta le, mint egy fáklyát, amelyet egyetlen pillanatra meggyújtanak, majd azonnal el is fújnak. Az antropológust teljesen lebilincselte a látvány, ám okára akkor még semmilyen ésszerű magyarázatot nem talált.

A megfigyelések során George arra a fontos felismerésre jutott, hogy a felvillanások látszólag mindig a víz alatti szárazföldek, sziklák vagy zátonyok irányából indultak ki. A polinéz navigátorok pontosan emiatt keresték és figyelték éjszakánként ezeket a felvillanásokat, hiszen a sötétben megbízhatóan mutatták az útba eső szigetek és szárazföldek helyzetét.

Ugyanakkor az a természeti erő, amely e fényeket előidézte, még a sokat tapasztalt őslakos tengerészek előtt is titok maradt. Nem George volt az első kívülálló, akit megbabonázott a jelenség. Évtizedekkel korábban David Lewis új-zélandi orvos – aki 2200 tengeri mérföldet hajózott Tahiti és Új-Zéland között kizárólag navigációs szögmérő, óra vagy modern műszerek nélkül, csupán egy kezdetleges térképre és a csillagok állására hagyatkozva – személyesen is találkozott Kaveiával és más szigetek hagyományos navigátoraival.

Lewis a módszereiket az 1972-ben megjelent, We, the Navigators című könyvében dokumentálta. Ám míg Lewis elsősorban a navigációs gyakorlatot jegyezte fel, George magát az okot próbálta lázas igyekezettel kideríteni.

George újra és újra visszatért Taumako szigetére azzal a kifejezett küldetéssel, hogy rábukkanjon a fények forrására. Bár a Time and Mind című folyóiratban 2013-ban publikált tanulmányában megpróbálta tudományos keretbe foglalni a jelenséget, végső konklúzióra maga sem juthatott. Megállapította, hogy a biolumineszcenciával és az elektromágneses jelenségekkel kapcsolatos különféle elméletek mind számításba jöhetnek, mint ahogy a modern technológia korlátai vagy a gyakorlati hozzáférés hiánya is nehezíti a kutatást.

Kaveia megosztotta saját teóriáját is az antropológussal: úgy vélte, hogy az óceáni hullámok egymással való ütközése és kölcsönhatása – amely a szárazföldek közelében törvényszerűen bekövetkezik – egyfajta hatalmas optikai lencseként gyűjtheti össze és fókuszálhatja a fényt. Bár ez a gondolat a jelenség egy aspektusát megvilágíthatja, George inkább arra a hipotézisre hajlott, hogy a Tűzgyűrű folyamatos tektonikus mozgásai és vulkáni aktivitása hozhatnak létre olyan elektromágneses kibocsátásokat, amelyek fantomfényekként jelennek meg a vízben.

Ha a kíváncsi kutatók még nem is fejtették meg teljesen a te lapa valódi természetét, azt legalább már sikerült tisztázni, hogy mi nem állhat a hátterében. A csillagok vagy a mesterséges műholdak tükröződései messze nem elég erősek ahhoz, hogy magyarázatot adjanak a víz alatti felvillanások intenzitására. Ugyancsak kizárhatók a jól ismert légköri elektromos jelenségek is: a Szent Elmo tüze néven ismert, kékes-lila plazmakisülés sokáig az első számú gyanúsítottak között szerepelt, ám a kutatók kénytelenek voltak belátni, hogy ez a folyamat fizikai képtelenségként nem jöhet létre a víz alatt.

Ugyanakkor a legújabb mélytengeri kutatások során a kutatótengeralattjárók meglepő feszültségcsúcsokat regisztráltak a Csendes-óceán leginkább elektromágneses aljzatán található hidrotermális kürtők és víz alatti vulkánok környezetében. Ennek nyomán gyorsan szárnyra kaptak az elektromos kisülésekről szóló teóriák, amelyek szerint a folyamat egyfajta víz alatti villámlást eredményez.

Ez a feltevés első hallásra szinte lehetetlennek tűnik, hiszen a sós tengervíz köztudottan kiváló elektromos vezető. Mivel a tengervízben feloldott sók ionokra bomlanak, amelyek szabadon szállítják az elektromos töltést, minden keletkező töltésnek azonnal szét kellene oszlania ahelyett, hogy felhalmozódna – nemhogy vakító villámcsapásként sülne ki.

A kutatók azonban felfedezték, hogy egyes kisülések akár több száz lábnyi távolságot is megtesznek a mélyben, mielőtt elenyésznének. A lemeztektonika és a mélytengeri extrém körülmények lehetnek a felelősek azért, hogy elektromos villanások jönnek létre ott, ahol a fizika szabályai szerint nem szabadna.

A hipotézisek szerint a környező víz vezetőképessége ellenére a feszültség felhalmozódását olyan szigetelőrétegek teszik lehetővé, mint a gázbuborékok, a rendkívül gyors hőmérséklet-változások, vagy a hidrotermális kürtőkből feltörő forró víz ásványi anyagai. Az elektromos töltés addig halmozódik, amíg el nem éri a kritikus határt, majd robbanásszerűen kisül az óceánban, és a kibocsátott energia még a vízmolekulákat is képes felbontani.

A biolumineszcenciát – vagyis az élőlények által kibocsátott fényt – korábban szintén elvetették mint lehetséges magyarázatot, ám John Huth, a Harvard Egyetem professzora és kutatója egy figyelemre méltó kísérlettel újra a figyelem középpontjába helyezte ezt a gondolatot. Víz alatti Villámlás Projektje keretében Huth olyan mikroorganizmusokat tenyésztett ki, úgynevezett páncélos ostorosokat (dinoflagellata), amelyek köztudottan világítanak a sötétben.

A mikroorganizmusoktól nyüzsgő óceánvizet egy tartályba öntötte, majd egy műhal gyors mozgatásával nyomáshullámokat keltett a vízben. Miután lekapcsolta a fényeket és várt néhány órát, a felvételeken meglepő módon halványkék fénycsíkok futottak végig a tartályon.

Mindazonáltal még mindig bizonytalan és meglehetősen valószínűtlen, hogy ezek a parányi élőlények képesek lennének-e létrehozni azt az extrém feszültséget, amelyet a tengeralattjárók a mélyben mértek. A te lapa rejtélye így továbbra is nyitott marad, arra várva, hogy a tudomány egyszer végleg fellebbentse a fátylat a mélység villámairól. (1)

(1) - https://www.popularmechanics.com/science/