Asztrális átjáró - Rémálomnak hitte a bénultságot, de rájött, hogyan léphet ki a saját testéből

A valóság szövedéke sokkal képlékenyebb, mint azt a mindennapi, háromdimenziós dobozunkban ülve hajlandóak lennénk elhinni. Az emberiség tör...

A valóság szövedéke sokkal képlékenyebb, mint azt a mindennapi, háromdimenziós dobozunkban ülve hajlandóak lennénk elhinni. Az emberiség történetében újra és újra felbukkannak olyan utazók, akik nem a fizikai térben, hanem a tudat legmélyebb, feltérképezetlen rétegeiben kalandoznak.

Közéjük tartozik Jason Quitt is, egy kanadai kutató, író és csikung-tanár, akinek az élete egy csapásra megváltozott, amikor a megszokott, racionális világképét darabokra törte egy sor testen kívüli élmény.

Az ő története nem csupán furcsa lényekkel való találkozásokról szól, hanem egy radikálisan új megközelítést is kínál az emberi psziché, az univerzum törvényei és az olyan ősi rejtélyek megértéséhez, mint amilyen Platón Atlantisza.

Minden egy mély, bénító terrorral kezdődött. Quitt fiatal felnőttként sikeres zenész és grafikus volt, egy feltörekvő stúdió tulajdonosa, aki élvezte a kézzelfogható sikereket. Az ezredforduló környékén azonban a stúdió kanapéján pihenve egy addig ismeretlen, félelmetes jelenség kerítette hatalmába: az alvásparalízis.

Az élmény leírhatatlan rettegéssel járt. Úgy érezte, mintha egy másik, finomabb testcsapda záródott volna rá a fizikai hús-vér testén belül. Nem tudott megmozdulni, hiába üvöltött a saját elméjében, hogy ébredjen fel, a torka képtelen volt hangot kiadni. Ráadásul a szobában egy sűrű, sötét, leginkább a kaszásra emlékeztető árnylény állt az ágya végében.

A tehetetlen düh és a kétségbeesés végül egyfajta katalizátorként működött. Egy éjszaka, amikor a bénultság és a félelem elérte a csúcspontját, Quitt olyan elszántsággal és belső haraggal rángatta meg ezt a belső, nem-fizikai testét, hogy a következő pillanatban a mennyezeten találta magát. Onnan nézett le a saját ágyára, ahol a saját teste feküdt mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel. Ez a pillanat mindent megváltoztatott. A régi élete azon a napon véget ért, mert a saját szemével látta bizonyítva, hogy a tudata képes a fizikai formáján kívül is létezni.

Sokan, akik átélik az alvásparalízist, azonnal a valláshoz vagy az orvostudomány hallucinációs magyarázataihoz menekülnek. Quitt azonban rájött, hogy az alvásparalízis nem betegség vagy puszta agyi hiba, hanem a kapu. Az az állapot, amikor a fizikai test már lekapcsolt, belépett az alvási ciklusba, de az elme éber marad. Idővel megtanulta, hogyan lehet ezt az állapotot tudatosan, meditációval és mély csikung légzéstechnikákkal előidézni.

A titok nyitja az "éber elme, alvó test" állapota. Ha valaki túl korán ébred fel hajnalban, és anélkül, hogy megmozdulna, képes megőrizni a tudatosságát, miközben visszaengedi a testét az alvásba, érezheti a felemelkedő hőt, a bizsergést, és a belső akarata segítségével egyszerűen "kipattanhat" a fizikai burkából.

A testen kívüli állapotban, az úgynevezett asztrális síkon azonban a szabályok és a fizika törvényei megváltoznak. Quitt kezdetben rengeteg negatív, parazita jellegű lénnyel harcolt, amelyek megpróbálták kiszívni az energiáját, vagy visszanyomni őt a testébe. Úgy véli, sok ilyen spirituális parazita azért tartja az embert a függőség, a trauma vagy a félelem állandó körforgásában, mert ebből a sűrű energiából táplálkoznak. Ahogy azonban a félelme dühbe, majd hideg kontrollba csapott át, a fenyegető lények helyét átvették a semleges vagy tiszta megfigyelőként jelen lévő entitások.

A legmeghökkentőbb találkozásai az úgynevezett sáskalényekkel voltak. Ezek a hatalmas, ajtómagasságú, imádkozó sáskára emlékeztető lények a szobájában álltak, és egymás között furcsa, kattogó, madárszerű hangon kommunikáltak. Quitt elmondása szerint ezek a lények nem mutattak rosszindulatot, sokkal inkább megdöbbentek azon, hogy egy emberi tudat képes asztrális formában észlelni őket. Miután Quitt megkérte őket, hogy beszéljenek inkább angolul, mert nem érti őket, a lények egymásra néztek, majd egyetlen mozdulattal visszaküldték őt a fizikai testébe.

Ezek a találkozások közvetlen hidat képeznek az ufó-jelenségek és az asztrális utazás között. Quitt rámutat arra, hogy az idegenek általi elrablások túlnyomó többsége pontosan ugyanazt a forgatókönyvet követi, mint a testen kívüli élmények: az áldozat megbénul az ágyában, vibrálást érez, lebegni kezd, falakon és ablakokon halad át, majd egy nem-fizikai környezetben találja magát, ahol szürke lények, hüllők vagy sáskák veszik körül.

Quitt szerint ezek az elrablások valójában nem a fizikai hús-testtel történnek, hanem a tudat asztrális kettősével, ami magyarázatot ad arra is, miért tapasztalnak hasonló lényeket azok is, akik ayahuasca- vagy gombaceremóniákon vesznek részt.

Quitt sokáig úgy tekintett ezekre az éjszakai látogatókra, mint külső betolakodókra, ám idővel kifejlesztett egy elméletet, miszerint ezek a találkozások gyakran nem véletlenszerű események, hanem a lélek egyfajta "immunválaszai".

A sámáni filozófia szerint egy komoly trauma hatására az emberi lélek darabokra törhet, és ezek a leszakadt, sérült részek saját gondolatformákká, önálló entitásokká (egregorokká) alakulhatnak a testen kívüli világban. Amikor az asztrális síkon egy sötét árnyék támad ránk, az sokszor nem egy külső démon, hanem a saját elutasított, gyógyulásra és reintegrációra váró sérült részünk, amitől a fizikai egónk retteg.

Quitt éveken át élt szinte szerzetesi életet, a napjait meditációval és csikunggal töltve, és szinte függőség alakult ki nála az asztrális világok iránt. Egy ponton azonban egy határozott, belső figyelmeztetést kapott a szellemvilágtól: az életet nem lehet négy fal között leélni. Azért születtünk le a fizikai testbe, mert ennek a sűrű valóságnak feladata van.

Meg kell tapasztalnunk az emberi kapcsolatokat, ki kell fizetnünk az adókat, le kell cserélnünk az autógumit, és meg kell gyógyítanunk a fizikai létünket. A spiritualitás igazi kiteljesedése nem az asztrális világokba való menekülés, hanem az ott szerzett tudás földelése a mindennapokban.

Ez a földelés vezette őt az ősi szövegek és az asztroteológia kutatásához is. Legújabb könyvében, a The Shining Island (A fénylő sziget) című művében Platón Atlantisz-mítoszának egy egészen radikális, új értelmezését mutatja be. Míg a történészek és kincsvadászok évezredek óta a Szaharában vagy az óceánok mélyén keresik az elsüllyedt kontinenst, Quitt szerint Platón valójában soha nem egy fizikai szigetről beszélt. Atlantisz egy zseniális, kozmikus és égi allegória.

Ha alaposan megvizsgáljuk a forrásokat – a Timaiosz és a Kritiasz dialógusokat –, láthatjuk, hogy Platón története közvetlenül az univerzum teremtésének leírása után kezdődik, és a szereplők nevei, valamint a sziget koncentrikus körei tökéletesen leképezik a csillagos égboltot és a precessziós ciklusokat. Atlasz alakja a görög mitológiában a világot tartó titán, az Axis Mundi, vagyis a világ tengelye.

A Platón által megadott dátum – körülbelül i. e. 9600 – idején a csillagászati óra szerint a látható égbolton az északi pólus pontosan Herkules lábai (a Herkules oszlopai) közé esett. Amikor Atlantisz a fénykorát élte, az északi sarkcsillag a Vega volt, a legfényesebb csillag, amely a tengeri navigáció alapját képezte, és amely körül a fix csillagok úgy forogtak, mint a Poszeidón által vágott koncentrikus vizes- és földgyűrűk.

Platón azért kényszerült arra, hogy ezt a mély csillagászati és spirituális tudást egy izgalmas mesébe, egy fikciós mítoszba csomagolja, mert tanítóját, Szókratészt a rabszolgatartó állam kivégezte, amiért "rossz istenekre tanította az ifjúságot". Platón tudta, hogy a nyers igazságért halál jár, így olyan beavatási történetet alkotott, amely a nagyközönség számára egy élvezetes katonai és erkölcsi fabula, míg a titkos társaságokba beavatottak számára egyértelmű térkép az égbolt 26 000 éves ciklusainak és a civilizációk periodikus összeomlásának megértéséhez.

Quitt saját tapasztalatai és kutatásai mind egy irányba mutatnak: az univerzum egy gigantikus elme, ahol nincsenek valódi határok, csak különböző sűrűségű konténerek és dimenziók. Az asztrális sík nem a végállomás, hanem egy átmeneti zóna, egyfajta kozmikus váróterem, ahol a különböző világokból érkező tudatok találkozhatnak. Amikor kilépünk a testünkből, az elme a saját szimbólumaival és archetípusaival próbálja lefordítani azt a többdimenziós valóságot, amit a háromdimenziós agyunk egyébként képtelen lenne felfogni.

Jason Quitt rendkívüli története rávilágít arra, hogy a legnagyobb rejtély nem a távoli galaxisokban vagy az óceánok mélyén rejtőzik, hanem a saját koponyánk mögötti végtelen térben. Az asztrális utazás, az idegen entitások vagy az ősi mítoszok mind ugyanannak a kozmikus igazságnak a tükörképei: többek vagyunk, mint a hús és a csont, és a valóságunk pontosan olyan tágas, amilyen tágasra az elménket nyitni merjük.