Norvég kutatók megkérdezték a lovakat, hogy mit akarnak, és ők megmondták

A lovasvilágban évezredek óta az ember a domináns fél, aki eldönti, mikor kell nyergelni, merre kell vágtázni, és mikor jött el az ideje a p...

A lovasvilágban évezredek óta az ember a domináns fél, aki eldönti, mikor kell nyergelni, merre kell vágtázni, és mikor jött el az ideje a pihenésnek. A mindennapi istálló körüli teendők során ritkán merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon négylábú társunknak mi a véleménye a gondoskodásunkról.

Egy norvég és svéd kutatók által indított kezdeményezés, a HorseVoice projekt azonban alapjaiban rengeti meg ezt a hierarchikus viszonyt. A "Horse Welfare and Owner Awareness" (Lójólét és a tulajdonosi tudatosság) nevű program célja nem kevesebb, mint hangot adni a lovaknak – méghozzá szimbólumok segítségével.

A kutatás középpontjában az úgynevezett "szimbólummódszer" áll, amely képessé teszi az állatokat arra, hogy absztrakt jelek segítségével közöljék szükségleteiket. A kísérletben részt vevő lovakat megtanították arra, hogy különböző táblákra bökve jelezzék: kérnek-e takarót magukra, vagy éppen levetnék azt. Bár egy laikus számára ez csupán jópofa idomításnak tűnhet, a projekt mögött mély tudományos és etikai megfontolások húzódnak.

A norvég Bioökonómiai Kutatóintézet munkatársa, Grete H.M. Jørgensen szerint a módszer már korábban bizonyította, hogy a lovak képesek tudatos döntéseket hozni és azokat kommunikálni. A jelenlegi projektben svéd és norvég lovasiskolák diákjai vesznek részt, akik saját lovaikkal gyakorolják ezt a különleges párbeszédet, például egy-egy edzés után, amikor a ló testhőmérséklete és a külső környezet kontrasztja miatt a takarózás kérdése kritikussá válik.

Ez a kezdeményezés nem vákuumban született. Az elit lovassportot az elmúlt időszakban sorozatos botrányok rázták meg, amelyek rávilágítottak az állatokkal való méltatlan bánásmódra. Gondoljunk csak az olimpikon Cesar Parra tizenöt éves eltiltására, amely sokkolta a közvéleményt. Ebben a feszült légkörben a HorseVoice projekt egyfajta szemléletváltást is sürget. A kutatók azt vizsgálják, hogy ha a diákok megtanulják "megkérdezni" a lovukat, az megváltoztatja-e a hozzáállásukat az állathoz.

Vajon továbbra is csak egy "sporteszközt" látnak benne, vagy felismerik az egyedi személyiséget, akinek saját vágyai és korlátai vannak? Jørgensen rámutatott, hogy a fiatal lovasok gyakran példaképeket követnek, és ha ezek a példaképek elbuknak az etika próbáján, az zavart okoz. A szimbólummódszer bevezetése lehetőséget ad arra, hogy a jövő lovas nemzedéke már egy empatikusabb, partneri viszonyban nőjön fel.

Lovasként tudjuk, hogy minden lónak megvan a maga hóbortja és egyéni igénye. Van olyan ló, amelyiknek leég az orra a napon, és hálásan fogadja a naptejet, és van olyan, amelyik érzékenyebb a rovarcsípésekre, vagy éppen retteg a tehenektől. Ezeket a finom jelzéseket egy tapasztalt gazda általában érti, de a HorseVoice ennél tovább megy. A szimbólumok használata ugyanis leveszi a találgatás terhét a vállunkról, és direkt kontrollt ad az állat kezébe – vagy pontosabban patájába.

Ez azonban ingoványos talajra visz minket. Ha elismerjük, hogy a lónak van joga dönteni a takaró kérdésében, hol húzzuk meg a határt? Jørgensen szerint elméletileg bármiről megkérdezhetnénk őket: a felszerelés kényelméről, a takarmány típusáról, vagy akár a tartási körülményekről.

De mi történik akkor, ha a ló válasza nem egyezik a mi szándékunkkal? Mi van akkor, ha a ló egyértelműen közli, hogy egyáltalán nem akarja, hogy felüljenek a hátára? Ez a kérdés alapjaiban rengetné meg a lovassportot és a hobbilovaglást is. Az etikai dilemma súlyos: ha megadjuk az ügynöki szerepet az állatnak, akkor tiszteletben kell-e tartanunk az elutasítását is, még akkor is, ha az a mi szórakozásunk vagy szakmai előmenetelünk útjába áll?

Ugyanakkor létezik egy sokkal gyakorlatiasabb probléma is: a "szülői" felelősség kérdése. Vegyünk egy olyan szituációt, amikor egy intenzív edzés után a ló csuromvizesen izzadt, kint pedig repkednek a mínuszok. Ha a ló a szimbólummal azt jelzi, hogy nem kér takarót, mert éppen melege van, a gazda tudja, hogy a lehűlés tüdőgyulladáshoz vagy kólikához vezethet. Ebben az esetben a tulajdonosnak, akár egy kisgyerek szülőjének, felül kell bírálnia az állat akaratát a saját jóléte érdekében. A szabadság tehát felelősséggel is jár, és a lovasnak meg kell tanulnia különbséget tenni a ló pillanatnyi vágya és a hosszú távú egészségügyi szükségletei között.

A HorseVoice kutatói érvelése szerint gyakran alábecsüljük, mennyire nem értjük az állatok belső állapotát. Bár a takaró kérdése érdekes kiindulópont, a módszer igazi értéke talán nem is a kényelmi faktorokban, hanem az egészségügyi diagnosztikában rejlene. A lovak természetüknél fogva igyekeznek elrejteni a fájdalmukat, hiszen a vadonban a gyengeség jele a ragadozók figyelmét vonja magára.

Ha egy napon a szimbólummódszer eljutna odáig, hogy a ló képes lenne jelezni a fájdalom helyét vagy jellegét, az forradalmasítaná az állatorvoslást. Egy "fáj a bal hátsó lábam" vagy egy "görcsöl a hasam" jelzés felbecsülhetetlen segítséget jelentene.

A projekt jelenleg egy kézikönyv kidolgozásán fáradozik, amely segít majd a trénereknek és lótartóknak elsajátítani ezt az új nyelvet. A cél az, hogy a lovas társadalom egésze érzékenyebbé váljon a lovak jelzéseire. Még ha nem is minden istállóban lesznek kint a szimbólumtáblák, maga a gondolat, hogy a ló egy véleménnyel rendelkező lény, alapjaiban formálhatja át a gyakorlatot.

A HorseVoice nem csupán arról szól, hogy legyen-e takaró a lovon, hanem arról, hogy hajlandóak vagyunk-e valódi partnerként tekinteni rájuk, és elfogadni, hogy nekik is lehet szavuk a közös életünk alakításában. A kutatás végkimenetele még kérdéses, de az irány egyértelmű: a jövő istállójában a csendet lassan felváltja a kölcsönös megértés.

Vajon készen állunk arra, amit a lovaink mondani akarnak nekünk? Ez a kérdés sokkal többet árul el rólunk, mint róluk. (1)

(1) - https://www.nibio.no/en/news/2026/new