A modern tudománytörténet egyik legkülönösebb kettőssége, hogy miközben az emberiség soha nem látott technológiai arzenállal figyeli a kozmo...
A modern tudománytörténet egyik legkülönösebb kettőssége, hogy miközben az emberiség soha nem látott technológiai arzenállal figyeli a kozmoszt, a legzavarbaejtőbb jelenségekkel szemben mégis módszeres vakságot mutat.
Kevin Knuth, a New York-i Állami Egyetem (SUNY Albany) fizika professzora és a NASA egykori kutatója, ma már nem csupán a fekete lyukak vagy a Bayes-statisztika elismert szakértőjeként lép a pódiumra, hanem mint egy olyan mozgalom egyik vezéralakja, amely az ismeretlen légi jelenségek, azaz az UAP-k tudományos rehabilitációját tűzte ki célul.
Knuth érvelése nem hiteken vagy homályos videókon alapul, hanem azon a kényelmetlen felismerésen, hogy az adatok, amelyeket keresünk, már régóta rendelkezésre állnak, csak éppen a hivatalos szervek szisztematikusan elnyomják vagy figyelmen kívül hagyják őket. Amikor Knuth a NASA belső köreiről beszél, nem sötét összeesküvéseket fest le, hanem egy olyan intézményi kultúrát, amelyben a stigma és a karrierféltés erősebb gátat szab az igazságnak, mint bármilyen titkosítási pecsét.
A professzor szerint döbbenetes mulasztás, hogy a NASA legutóbbi, nagy dérrel-dúrral beharangozott UAP-bizottsága éppen a legfontosabb forrásokat hagyta ki a jelentéséből: magukat az asztronautákat. Knuth személyesen beszélt Alan Beannel, az Apollo-12 űrhajósával, aki elmesélte, hogy a Skylab küldetések során egy pirosan villogó fényt észleltek és fotóztak le, amely szinte kísérte az űrállomást.
Bean érvelése végtelenül egyszerű és logikus volt: a hetvenes években senki nem szerelt volna súlyos és felesleges fényeket egy műholdra, hiszen az űrkutatásban minden egyes gramm súlytöbblet dollárezrekbe került, és a technológiai prioritások egészen máshol tartottak. Ráadásul abban az időben a műholdak nem végeztek közelségi manővereket, nem váltottak pályát, hogy egy másik űreszköz mellé húzódjanak. Ez a felismerés Knuth számára a kiindulópont: ha az űrhajósaink láttak és dokumentáltak valami megmagyarázhatatlant, miért nem szerepel ez a hivatalos tudományos diskurzusban?
A válasz Knuth szerint a szisztematikus elnyomás mechanizmusában rejlik, amely nem feltétlenül egy központi cenzort jelent, hanem egyfajta kollektív elfordulást a kellemetlen tényektől. A professzor rámutat, hogy a NASA-nál töltött ideje alatt számos tudóst ismert, akik magánbeszélgetésekben elismerték, hogy tudnak furcsa esetekről, vagy maguk is láttak olyan adatokat, amelyek nem magyarázhatóak meg ismert atmoszférikus jelenségekkel vagy emberi technológiával.
Azonban amint a mikrofonok bekapcsolnak, ezek a szakemberek visszahúzódnak a biztonságos akadémiai semlegességbe. Ez a kettős beszéd hozta létre azt a vákuumot, amelyet most Knuth és társai, mint Matthew Szydagis és Cecilia Levy próbálnak kitölteni a UAlbany Project X keretében. Ez a kezdeményezés azért mérföldkő, mert egy egyetemi alapítvány, azaz egy örökjáradék biztosítja a finanszírozását, ami azt jelenti, hogy a kutatócsoport független maradhat a mindenkori politikai széljárástól vagy a védelmi minisztérium jóváhagyásától.
Knuth hangsúlyozza, hogy nem "hinni" akarnak az UFO-kban, hanem mérni akarják őket. A fizikus szemével nézve ezek a tárgyak nem misztikus entitások, hanem olyan technikai eszközök, amelyek extrém fizikai paramétereket mutatnak: olyan gyorsulásokat, amelyek során a fellépő erők elérik a több száz G-t, miközben semmilyen látható meghajtási rendszerük, szárnyuk vagy kormányfelületük nincsen.
A beszélgetés során Knuth kitér egy olyan elméletre is, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a földönkívüli látogatókról alkotott populáris képünket. Szerinte tévedés azt hinni, hogy ezek az eszközök minden második kedden érkeznek egy távoli csillagrendszerből, hogy aztán hazatérjenek. Az adatok sokkal inkább egy folyamatos jelenlétre utalnak. Ez a felismerés azért ijesztő, mert azt sugallja, hogy a technológiai fölény nem a fényévekre lévő mélységben, hanem a mi közvetlen környezetünkben, a felső légkörben és az óceánok mélyén van jelen.
A transzmediális közlekedés képessége – amikor egy objektum lassítás nélkül vált a ritka levegő és a sűrű víz között – olyan anyagtudományi és energetikai ismereteket feltételez, amelyekkel az emberiség jelenleg nem rendelkezik. Ha egy tárgy képes 500 km/órás sebességgel a víz alá bukni anélkül, hogy a becsapódás ereje szétroncsolná, az azt jelenti, hogy képes manipulálni a körülötte lévő közeget, vagy magát a téridőt.
Knuth szerint a kormányzati szervek hallgatása mögött részben az a felismerés áll, hogy nincs válaszuk ezekre a képességekre. A nemzetbiztonság alapköve a légtér feletti kontroll; ha valami következmények nélkül be- és kijárhat a legszigorúbban őrzött zónákba, az a kontroll illúziójának végét jelenti.
A professzor kritikája a NASA legutóbbi munkájával kapcsolatban különösen éles. Úgy véli, az ügynökség egyfajta "látszat-transzparenciát" folytat: felállítanak egy bizottságot, amely kijelenti, hogy nincsenek bizonyítékok, miközben tudatosan kerülik azokat a területeket, ahol a bizonyítékok felbukkanhatnának.
Matthew Szydagis, Tony Gorman, Cecilia Levy és Kevin Knuth
Knuth példaként említi, hogy a bizottság nem vizsgálta meg a korábbi asztronauták vallomásait, nem kért be adatokat a mélyűri megfigyelőrendszerektől, és figyelmen kívül hagyta a tengerészeti pilóták radaradatait. Ez a módszertani szűklátókörűség nem véletlen; ez a "szisztematikus elnyomás" eszköztára. Ha nem teszel fel kérdéseket, nem kapsz válaszokat, és így fenntartható az a narratíva, hogy "nincs tudományos alapja" a jelenségnek.
Ugyanakkor Knuth optimista a jövőt illetően, mert a magánszektor és a független tudományos csoportok, mint a Project X, már nem kérnek engedélyt a kutatáshoz. Saját szenzorokat telepítenek, saját műholdas adatokat vásárolnak, és mesterséges intelligenciát használnak az anomáliák kiszűrésére. Ez a demokratizálódó tudomány az, ami végül kényszeríteni fogja a nagy ügynökségeket is a nyitásra.
Knuth beszél arról is, hogy a tudományos közösségnek végre fel kellene ismernie a technológiai ugrás lehetőségét. Ha ezek az objektumok nem fosszilis üzemanyagot használnak – és nyilvánvalóan nem azt használnak –, akkor egy olyan tiszta és korlátlan energiaforrás titkát hordozhatják, amely megoldhatná az emberiség legnagyobb válságait. A titkolózás ára tehát nemcsak az igazság elfedése, hanem a technológiai stagnálás is.
A professzor szerint a tudósoknak nem kellene félniük a stigmától, hiszen a történelem során a legnagyobb felfedezések mindig olyan anomáliákból indultak ki, amelyeket a korabeli többség őrültségnek vagy mérési hibának tartott. A kvantummechanika vagy a relativitáselmélet is hasonlóan abszurdnak tűnt az akkori keretek között.
Kevin Knuth és csapata Albanyban most egy olyan adatbázist épít, amely végre reprodukálható, ellenőrizhető tényeket szolgáltat. Nem elmosódott képeket akarnak, hanem spektrális adatokat, gravitációs méréseket és radarvisszaverődési profilokat.
A beszélgetés mélyén meghúzódik egy filozófiai kérdés is: készen áll-e az emberiség arra, hogy ne ő legyen a technológiai piramis csúcsán? Knuth szerint a NASA és a Pentagon vonakodása mögött egyfajta egzisztenciális sokk is állhat. Könnyebb azt mondani, hogy "nincs ott semmi", mint bevallani, hogy valami olyan figyeli a nukleáris flottáinkat és az űrállomásainkat, amivel szemben teljesen tehetetlenek vagyunk.
Az asztronauták, mint Alan Bean, még egy olyan korban nőttek fel, ahol a felfedezés bátorsága felülírta a bürokratikus óvatosságot. Ők még mertek beszélni arról, amit láttak. A mai generációnak Knuth szerint vissza kellene találnia ehhez az őszinteséghez. Az "elnyomás" tehát egy összetett társadalmi és intézményi fal, amelyet nem egyetlen nagy leleplezés fog ledönteni, hanem a tudományos adatok lassú, de megállíthatatlan eróziója. Kevin Knuth professzor ebben az erózióban vállalt úttörő szerepet. Ő az a fizikus, aki nem hajlandó becsukni a szemét, amikor a műszerek valami olyasmit mutatnak, ami nem szerepel a tankönyvekben.
Végezetül Knuth hangsúlyozza, hogy a UAP-jelenség kutatása a tudomány végső határvidéke. Ez az a pont, ahol a fizika, a technológia és az emberi önismeret találkozik. Ha sikerül áttörni az elhallgatás falát, és a NASA végre valódi partnerként kezdi kezelni a független kutatókat, akkor egy olyan korszak küszöbére léphetünk, ahol az univerzumról alkotott képünk alapjaiban változik meg. Addig is marad a kitartó adatgyűjtés és a szakmai integritás megőrzése egy olyan környezetben, amely még mindig szívesebben néz félre.
A professzor és a Project X munkája a garancia arra, hogy az igazság – bármilyen zavarba ejtő is legyen – előbb-utóbb utat tör magának. Nem azért, mert hinni akarunk benne, hanem azért, mert a fizika törvényei és az empírikus észlelések nem hagynak más utat számunkra.
A világűr nem néma, csak mi tanultuk meg eddig túlságosan jól, hogyan ne hallgassunk rá. Knuth üzenete egyértelmű: ideje kinyitni a fülünket és a műszereinket, mert a válaszok nem a csillagok között rejtőznek, hanem már réges-rég itt vannak velünk, várva, hogy legyen bátorságunk nevet adni nekik.
