Az emberiség most lépi át azt a határt, ahonnan nincs visszaút: Yuval Noah Harari vészjósló jövőképe az MI-korszakról

A technológiai fejlődés hullámai gyakran csak lassú morajlásként érik el a társadalom partjait, ám Yuval Noah Harari szerint 2026 lesz az az...

A technológiai fejlődés hullámai gyakran csak lassú morajlásként érik el a társadalom partjait, ám Yuval Noah Harari szerint 2026 lesz az az esztendő, amikor ez a morajlás pusztító erejű szökőárba csap át.

A világhírű történész és a "Sapiens" című könyv szerzője a 2026-os Világgazdasági Fórumon Davosban olyan jövőképet vázolt fel, amely alapjaiban rendítheti meg a nemzetállamok és az egyéni identitás stabilitását.

Harari szerint minden egyes országnak két párhuzamos, egymást erősítő válsággal kell szembenéznie: egy mélyülő identitásválsággal és egy teljesen újszerű, "digitális bevándorlási" krízissel. Ezek a kihívások nem csupán technikai jellegűek, hanem az emberi létezés és a társadalmi rend legmélyebb tartóoszlopait veszik célba.

Az első nagy krízis, az identitásválság, abból a tényből fakad, hogy az emberiség évezredek óta a gondolkodás képességével határozta meg önmagát. A "Homo sapiens" elnevezés is a bölcsességre, a racionális ítélőképességre utal. Eddig úgy hittük, hogy uralmunk a bolygó felett azért megkérdőjelezhetetlen, mert mi vagyunk az egyetlen lények, amelyek képesek komplex fogalmak mentén gondolkodni, történeteket alkotni és döntéseket hozni.

Harari azonban rámutat, hogy az algoritmusok mára túlszárnyalták az átlagos emberi kognitív képességeket. Ha a gépek jobban elemeznek adatokat, pontosabban írnak jogi szövegeket, és hatékonyabban alkotnak narratívákat, mint mi, akkor mi marad az emberi különlegességből? Amikor a szavakból álló világot – a törvényeket, a vallásokat, a pénzügyi rendszereket – a mesterséges intelligencia veszi át, az egyén kénytelen lesz feltenni a kérdést: mi a célom egy olyan világban, ahol a gondolkodás többé nem kizárólagos emberi privilégium?

Ez az identitásvesztés nem csupán filozófiai probléma, hanem közvetlen egzisztenciális fenyegetés. Harari figyelmeztet, hogy a "haszontalan osztály" megjelenése, amelyről korábbi műveiben is írt, 2026-ra kézzelfogható közelségbe került. Ha az MI képes ellátni a szellemi munka nagy részét, a társadalmi megbecsültség és az önértékelés alapja vész el. A történész szerint ez egyfajta érzelmi és mentális összeomláshoz vezethet, ahol a hagyományos közösségek és értékrendek már nem nyújtanak védelmet az algoritmusok által diktált sebességgel szemben.

A második válság, amelyet Harari vázolt, talán még provokatívabb: a digitális bevándorlás jelensége. Míg a hagyományos migráció hús-vér emberek fizikai határátlépését jelenti, ami ellen a kormányok kerítésekkel, vízumokkal és jogszabályokkal próbálnak védekezni, addig az MI-bevándorlók fénysebességgel érkeznek.

Ezek az entitások nem kérnek engedélyt, nincs szükségük útlevélre, mégis minden ország szövetébe beépülnek az alkalmazásokon, felhőszolgáltatásokon és automatizált rendszereken keresztül. Harari érvelése szerint ezek a "digitális bevándorlók" sokkal mélyebb változásokat kényszerítenek ki a helyi kultúrákban és gazdaságokban, mint bármilyen emberi csoport.

A nemzetállamok válaszút elé kerülnek: engedjék-e, hogy ezek az idegen ágensek döntéseket hozzanak a polgáraik helyett, vagy építsenek digitális vasfüggönyöket? Az MI-rendszerek nemcsak munkát vesznek el, hanem kulturális befolyást is gyakorolnak. Egy algoritmus, amely meghatározza, milyen híreket olvasunk, milyen zenét hallgatunk, vagy milyen pénzügyi döntéseket hozunk, gyakorlatilag "belépett" a társadalmunkba, és annak aktív alakítójává vált.

Harari felteszi a húsbavágó kérdést: megadjuk-e majd a jogi személyiséget ezeknek az entitásoknak? Lehetővé tesszük-e számukra, hogy üzleteket kössenek, vallásokat alapítsanak vagy politikai kampányokat vezessenek? Ha igen, a hagyományos értelemben vett nemzeti szuverenitás illúzióvá válik.

A szerző hangsúlyozza, hogy az MI nem egy egyszerű eszköz, mint az eke vagy a gőzgép volt korábban. Az MI egy "ágens", egy cselekvőképes entitás, amely önálló döntéseket hoz és folyamatosan tanul. Ez a tulajdonság teszi lehetővé, hogy olyan komplex rendszereket hozzon létre, amelyeket az emberi elme már képtelen átlátni.

Különösen igaz ez a pénzügyi szektorra. Harari felidézi a 2008-as válságot, amelyet a túlzottan bonyolult pénzügyi termékek okoztak. Az MI képes ennél nagyságrendekkel összetettebb konstrukciókat alkotni, amelyek működését egyetlen szabályozó hatóság vagy közgazdász sem fogja érteni. Egy ilyen helyzetben bekövetkező globális összeomlás esetén senki nem tudja majd, hogyan javítsa meg a rendszert, mert a "kulcsok" már nem az emberi kezekben vannak.

A geopolitikai feszültségek is új szintre emelkednek. Harari szerint fennáll a veszélye egy új típusú gyarmatosításnak: az "adatgyarmatosításnak". Azok az országok, amelyek az MI-fejlesztés élvonalában járnak, nem katonákkal, hanem adatokkal és algoritmusokkal fogják irányítani a világ többi részét. Egy ország függetlensége semmit nem ér, ha minden fontos döntést – az egészségügytől a honvédelemig – egy külföldi szerveren futó mesterséges intelligencia hoz meg. Ez a szakadék a technológiai szuperhatalmak és a lemaradók között végzetes és áthidalhatatlan lehet.

Harari pesszimista jóslata szerint a politikai vezetők többsége még mindig rövid távú problémákkal van elfoglalva, miközben a szemük előtt zajlik az emberi civilizáció legalapvetőbb átalakulása. Úgy véli, a megoldás nem a technológia tiltásában, hanem a globális együttműködésben és a radikálisan új szabályozási keretek kialakításában rejlik. Meg kell határoznunk, hol ér véget a gép hatásköre, és hol kezdődik az elidegeníthetetlen emberi felelősség.

Az évszázadokig tartó társadalmi evolúciót most évekbe sűrítve kellene végrehajtanunk. 2026 tehát nem csupán egy évszám a naptárban, hanem egy választóvonal. Harari figyelmeztetése világos: ha nem hozzuk meg most a nehéz döntéseket az MI jogállásáról és az emberi munka értékéről, akkor nem mi fogjuk írni a történelmet, hanem a történelem fog írni minket – vagy pontosabban az algoritmusok fogják megírni azt a forgatókönyvet, amelyben az emberiség már csak statiszta lehet. A tét nem kevesebb, mint a szabadságunk és az emberi mivoltunk megőrzése egy olyan világban, amelyet már nem mi uralunk egyedül.