"Azt hittem, Olivert kapom vissza" - 18 milliót költött kutyája klónozására, most mégis máshogy döntene

A gyász olyan sötét és áttetsző köd, amelyben az ember hajlamos bármilyen kapaszkodót megragadni, még ha az irracionálisnak vagy elérhetetle...

A gyász olyan sötét és áttetsző köd, amelyben az ember hajlamos bármilyen kapaszkodót megragadni, még ha az irracionálisnak vagy elérhetetlennek tűnik is. Venessa Johnson számára ez a kapaszkodó egy 50 ezer dolláros technológiai ígéret volt: a lehetősége annak, hogy visszakapja imádott kutyáját, Olivert.

A Claremontban élő nő története azonban nem csupán a tudomány határait feszegeti, hanem egy mélyen emberi és fájdalmas tanmese arról, hogy a szeretetet nem lehet laboratóriumban előállítani, és hogy a technológia, bár képes lemásolni a DNS-t, a közösen megélt éveket és emlékeket nem tudja újraalkotni.

Venessa és Oliver kapcsolata 2013-ban kezdődött, egy teljesen hétköznapi ideiglenes befogadással. A nő eredetileg nem keresett saját állatot, csak egy barátjának szeretett volna segíteni. Az első találkozás azonban mindent megváltoztatott.

"Annyira édes, gyengéd fiú volt. Bemászott az autóba, a mellkasomhoz fúrta az orrát, és emlékszem, azt gondoltam: 'Ez az én kutyám.' És ennyi volt," – emlékezett vissza Venessa. Oliver nem csupán egy háziállat lett, hanem a legközelebbi társa.

Tizenegy éven át elválaszthatatlanok voltak. "Olivernek volt a legjobb személyisége. Makacs volt, butus, karakteres, teljesen odaadó és az állandó társam. Olyan jól viselkedett, hogy mindenhova magammal vittem. Szinte mindig együtt voltunk."

Amikor Oliver 2024-ben veseelégtelenségben elpusztult, Venessa világa összeomlott. A bénító fájdalom közepette az interneten keresett vigaszt, ahol szembejött vele egy hirdetés a kisállat-klónozásról. Abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen útnak.

"Bár tudtam, hogy létezik klónozás, addig a pillanatig soha nem tekintettem rá valódi opcióként. Miután meghoztam a döntést, a gyász nem tűnt el, de megpuhult. Adott valamit, amibe kapaszkodhattam – valamit, amit várhattam –, az esélyt egy darabkára Oliverből."

A folyamat azonban érzelmileg kimerítőnek bizonyult. Háromszor futottak neki a klónozásnak, mire sikeres lett. "A tapasztalat a remény és a csalódás körforgása volt," – vallotta be. Tizenegy hónapnyi várakozás után végül megszületett a kiskutya, akit Ollie-nak nevezett el. Azonban mire Ollie megérkezett, Venessa már egy másik érzelmi állapotban volt, és rájött: a klónozás iránti vágyát a trauma diktálta.

"Visszatekintve azt mondhatom, hogy ha vártam volna, amíg előrébb tartok a gyászfolyamatban, valószínűleg nem klónoztattam volna őt. Valószínűleg elmentem volna egy menhelyre, és örökbe fogadtam volna egy idősebb kutyát – és most már látom, hogy képes lettem volna megnyitni a szívemet egy másik kutya előtt is."

Felismerte azt is, hogy egy kölyök nevelése hatalmas kihívás egy idős, összeszokott társ után. Ennek ellenére nem bánja, hogy Ollie az élete része lett. "Szeretem Ollie-t mélyen, és ő továbbra is olyan módon gyógyítja a szívemet, amire nem számítottam. Két dolog egyszerre is igaz lehet, és az én esetemben mindkettő az."

Bár sosem látta Olivert kölyökként, a hasonlóság megdöbbentő. "Ollie ugyanazokkal a manírokkal, furcsaságokkal és temperamentummal rendelkezik, mint Oliver, ami igazán különleges és váratlan élmény."

Sokan bírálják őt a hatalmas összeg elköltése miatt, de Venessa szerint ez személyes döntés. "Azt gondolom, ami az embereket feszélyezi, az nem az állatok segítésének gondolata, hanem az érintett pénzösszeg. Bármilyen felesleges jövedelmet – legyen szó utazásról, autóról vagy egy ilyen mélyen személyes dologról – elméletileg fel lehetne ajánlani egy fontos célra. Mindannyian döntéseket hozunk arról, mi számít nekünk a leginkább."

Története végén Venessa arra emlékeztet mindenkit, hogy ne féljenek megélni a fájdalmukat. "Amikor gyászolsz, az mindenféle dologra késztethet – velem is ez történt. Amit remélem, hogy az emberek elvisznek ebből a történetből, az a felhatalmazás: engedély a teljes gyászra, a kötelék tiszteletére anélkül, hogy minimalizálnánk azt, és a felismerés, hogy a szeretet nem tűnik el, amikor egy kisállat elmegy – csak formát vált."

A klónozás talán visszaadta a fizikai formát, de a történet igazi tanulsága, hogy a gyógyulás nem a laboratóriumban, hanem a szívben dől el. Ollie nem Oliver, de ő egy új fejezet, ami segít elfogadni a múltat és békét kötni a jelennel. "Néha a gyász váratlan döntésekhez, gyógyulási utakhoz vagy akár új kezdetekhez vezet, és ez nem teszi furcsává vagy rosszá. Ez teszi emberivé." (1)

(1) - https://www.dailymail.co.uk/lifestyle/