A 18. századi európai arisztokrácia fényűző szalonjaiban egyetlen név sem váltott ki olyan elemi erejű csodálatot és mély kétkedést, mint Sa...
A 18. századi európai arisztokrácia fényűző szalonjaiban egyetlen név sem váltott ki olyan elemi erejű csodálatot és mély kétkedést, mint Saint-Germain grófjáé.
Ez a különös, nehezen megfogható figura évtizedeken keresztül kísértett Európa legillusztrisabb udvarházaiban, s jelenléte mindenhol ugyanazt a mintát követte: megjelenése örökké fiatalos maradt, fellépése titokzatosságot sugárzott, tudása pedig oly mértékben haladta meg kortársai ismereteit, hogy az már-már a természetfeletti határát súrolta.
Voltak, akik a bölcsek kövének birtokosát, a halhatatlan alkimistát látták benne, mások az időutazás első, titkos úttörőjének tartották. Azonban még a legszkeptikusabb kortárs szemtanúk sem tudtak épkézláb magyarázatot adni erre a férfira, aki úgy mozgott a történelem színpadán, mintha végérvényesen kilépett volna az idő lineáris, kíméletlen sodrásából.
Saint-Germain első hitelesnek tekinthető felbukkanása az 1710-es évekre tehető, amikor a velencei társasági élet egyik legérdekesebb színfoltjává vált. Ennek ellenére léteznek olyan korabeli feljegyzések és homályos utalások is, amelyek már az 1600-as évek végén látni vélték őt különböző európai nagyvárosok forgatagában.
Fizikai megjelenése már önmagában is mély benyomást tett a környezetére: magas, szikár alkatú férfi volt, akinek sötét hajfürtjei és különösen élénk, átható tekintete felejthetetlenné tette az arcát. Szemeiről azt beszélték, hogy olyan mélységet és bölcsességet tükröztek, mintha tulajdonosuk évezredek történéseit szemlélte volna végig.
Öltözete minden alkalommal kifogástalan és elegáns volt, ruháit gyakran díszítették olyan pazar ékszerek és drágakövek, amelyekről azt suttogták, hogy egy saját maga által kidolgozott, titkos alkímiai eljárás során születtek. Kortársai megfigyelték különös étkezési szokásait is: nyilvános eseményeken soha nem látták enni; legfeljebb valamilyen egzotikus teát vagy egy különleges összetételű levest vett magához. Saját bevallása szerint egy speciális, titkos elixír tartotta fenn életerejét és konzerválta fiatalos külsejét.
A vele kapcsolatos legmeghatározóbb beszámolók egyike Madame de Pompadour, XV. Lajos francia király nagy hatalmú kegyencnőjének emlékirataiban maradt fenn. 1758-ban, a versailles-i udvar pompájában Saint-Germain olyan lenyűgöző részletességgel és átéléssel mesélt az ókori Babilon és Egyiptom mindennapjairól, mintha nem csupán tanult volna róluk, hanem személyesen is tanúja lett volna a letűnt korok dicsőségének.
Amikor az egyik udvarhölgy élcelődve megkérdezte tőle, vajon valóban több száz esztendős-e, a gróf sokatmondó mosollyal így felelt: "Asszonyom, a szerénységem gátat szab annak, hogy feltárjam pontos koromat, ám afelől biztosíthatom, hogy az önök nagyapja még a világra sem jött, amikor én már ezen a földön jártam."
A jelenlévők eleinte tréfának szánták a beszélgetést, de ahogy Saint-Germain tovább beszélt, és zavarba ejtő pontossággal idézett fel történelmi eseményeket, valamint régen halott uralkodókkal folytatott párbeszédeket, a gúnyos nevetés lassan dermedt csenddé változott a teremben.
Egy másik különös eset 1760-ban történt, amikor von Georgy grófnő, egy osztrák arisztokrata hölgy találkozott vele egy bécsi fogadáson. Több mint fél évszázaddal később, 1820-ban, egy párizsi társasági összejövetelen a grófnő egy olyan férfival találta szembe magát, aki a megszólalásig hasonlított arra a Saint-Germainre, akit ő még fiatal lányként ismert meg.
Az akkorra már igen idős asszony döbbenten kérdezte meg a férfitól, hogy esetleg az egykori gróf unokájához van-e szerencséje. A férfi ekkor gyengéden megérintette a grófnő kezét, és halk hangon így szólt: "Nem, asszonyom. Én magam vagyok az, akit egykoron ismerni tetszett. Mérhetetlen öröm számomra, hogy újra láthatom önt." A történet szerint a grófnő az elképedéstől és a sokktól azonnal elveszítette eszméletét.
Saint-Germain szellemi horizontja és művészeti talentuma minden emberi mértéket meghaladott. Legkevesebb tizenkét nyelven beszélt anyanyelvi szinten, köztük olyan holt vagy ritka nyelveken is, mint a szanszkrit vagy az arámi. Zenei tehetsége egyenesen legendássá vált a korabeli Európában: hegedűjátéka állítólag még a későbbi virtuózokat is zavarba hozta volna, zongorajátékáról pedig úgy tartották, hogy olyan gazdag hangzásvilágot teremtett, mintha három művész játszana egyszerre a hangszeren.
Festményein, amelyekből néhány darab ma is fellelhető elszigetelt európai magángyűjteményekben, olyan különleges pigmenteket és technikákat alkalmazott, amelyek csak évtizedekkel, sőt évszázadokkal később váltak a művészettörténet bevett részévé.
Azonban tehetségénél is megdöbbentőbbek voltak állítólagos alkímiai képességei. A szemtanúk állítása szerint képes volt a nyers gyémántokat megtisztítani, a drágakövek zárványait eltüntetni, sőt, nemesfémeket is elő tudott állítani közönséges anyagokból. Noha az efféle históriák könnyen elintézhetőek lennének a sarlatánság vádjával, túl sok tekintélyes személyiség – köztük koronás fők és elismert tudósok – tett tanúbizonyságot amellett, hogy saját szemével látta ezeket a transzmutációkat.
Karl von Hessen-Kassel herceg, aki élete végéig a gróf hűséges barátja és mecénása maradt, naplójában aprólékosan dokumentálta, amint Saint-Germain egy ismeretlen összetételű vörös por segítségével egy apróbb, hibás gyémántot nagyobbá, tisztábbá és értékesebbé változtatott.
Külön fejezetet érdemelnek Saint-Germain hátborzongatóan pontos jövendölései. 1760 táján figyelmeztette Marie Antoinette-et és XVI. Lajost, hogy ha nem hajlandóak radikálisan megváltoztatni kormányzati módszereiket, sorsuk tragikus véget ér. Szinte látnoki erővel vázolta fel a francia forradalom későbbi borzalmait, a guillotine rémuralmát és a Bourbon-ház bukását – mindezt harminc évvel a Bastille ostroma előtt.
Hasonló pontossággal jelezte előre Napóleon villámgyors felemelkedését, majd törvényszerű bukását is, emellett pedig olyan technológiai újításokat is vizionált, amelyek csak a 19. és 20. század ipari forradalmai során öltöttek testet.
Hivatalos források szerint a gróf 1784-ben hunyt el Hessen hercegének schleswig-holsteini kastélyában, Eckernfördében. A halálesetről szóló anyakönyvi bejegyzések léteznek, és sírhelye a mai napig látogatható. Ennek ellenére a legenda itt korántsem ért véget. Számos tanú állította váltig, hogy látták a grófot a nagy francia forradalom legvéresebb napjaiban Párizsban, majd 1804-ben Napóleon császárrá koronázásán, sőt a 19. század második felében is felbukkant a neve.
Helena Blavatsky, a Teozófiai Társulat alapítója azt vallotta, hogy 1896-ban Londonban találkozott a rejtélyes gróffal, aki titkos tanításokat osztott meg vele az emberiség spirituális jövőjével kapcsolatban.
A modern történettudomány képviselői természetesen mély szkepticizmussal kezelik Saint-Germain alakját. Az egyik legnépszerűbb racionális magyarázat szerint több, egymásra hasonlító kalandor használhatta ugyanazt a nevet és identitást az évtizedek során, tudatosan építve a halhatatlanság nimbuszát.
Más kutatók szerint zseniális szélhámos volt, aki mesteri módon használta ki kora babonáit, a tudományos ismeretek hiányosságait és az arisztokrácia krónikus unalmát. Ugyanakkor ezek a teóriák sem képesek minden részletre kiterjedően megindokolni azokat a precíz, dokumentált és sokszor egymástól független beszámolókat, amelyeket egyébként racionális, sőt hitetlenkedő kortársak hagytak az utókorra.
Egy másik, bátrabb elmélet szerint Saint-Germain valóban birtokosa volt egyfajta ősi, talán egy elveszett civilizációtól származó tudásnak, amely lehetővé tette számára a biológiai öregedés drasztikus lassítását. Az általa emlegetett "életelixír" talán nem puszta metafora volt, hanem egy olyan komplex gyógynövény-alapú vagy alkímiai készítmény, amely valóban képes volt kitolni az emberi élet határait. Egyes modern kutatók még a genetikai anomália lehetőségét is felvetették, amely egy rendkívül lassú sejtöregedési folyamatot eredményezhetett nála.
A legrejtélyesebb újkori észlelés 1972-ben történt Párizsban. Egy antikvárium tulajdonosa arról számolt be, hogy üzletébe betért egy különös úriember, aki hajszálpontosan úgy festett, mint a 18. századi festményeken megörökített gróf. A férfi több ritka, Saint-Germainhez köthető kéziratot vásárolt, amelyeket készpénzzel egyenlített ki. Amikor a tulajdonos félve megkérdezte tőle, hogy véletlenül nem ő maga-e a legendás névadó, a látogató csak titokzatosan elmosolyodott: "Mondjuk úgy, hogy csupán családi érdeklődés vezetett" – válaszolta, majd távozott, mielőtt bárki követni tudta volna.
Saint-Germain története végső soron arról tanúskodik, hogy léteznek rejtélyek, amelyek makacsul ellenállnak az idő múlásának. Legyen bár halhatatlan vándor, briliáns csaló vagy több ember összefonódó legendája, öröksége letörölhetetlen a történelem lapjairól. Hatással volt kora legnagyobb elméire, és egy olyan mítoszt épített maga köré, amely három évszázad távlatából is ugyanolyan élénken foglalkoztatja az emberi képzeletet.
Talán ez az igazi alkímia, amit véghezvitt: létrehozott valamit, ami az idők végezetéig megválaszolatlan marad. Történetének igazi ereje abban rejlik, hogy reményt ad: létezhetnek dolgok, amelyek kívül esnek a racionális megértésünkön, és akadnak vándorok, akik számára az idő nem börtön, hanem végtelen játszótér.
