A vallások börtöne: Miért tesz rabszolgává a dogma a szabadság ígérete helyett?

A spiritualitás eredendően az emberi létezés legtisztább forrásvidéke. Egy belső iránytű, amely az egyetemes harmónia, az önismeret és a sze...

A spiritualitás eredendően az emberi létezés legtisztább forrásvidéke. Egy belső iránytű, amely az egyetemes harmónia, az önismeret és a szeretet felé vezetne minket. Mégis, ha végigtekintünk az emberiség írott történelmén, azt látjuk, hogy ez a nemes törekvés valahol mélyen kisiklott.

A taoista felemelkedett mesterek évezredes bölcsessége és a modern kor kegyetlen valósága egyaránt arra mutat rá: a legtöbb vallás ma már nem a spirituális növekedés katalizátora, hanem egy láthatatlan börtön fala, amely az ébredés helyett rabszolgaságot teremt.

"A legtöbb vallás nem a spirituális növekedés felé irányítja az embereket. Az ébredés vagy megvilágosodás helyett függőséget és engedelmességet szül" – olvashatjuk a "Változások Könyve és a változatlan igazság" tanításaiban.

Megdöbbentő és szinte felfoghatatlan az a kognitív disszonancia, amelyben a modern ember él. Miközben a szellemi emelkedést keressük, olyan intézményeket támogatunk, amelyek a történelem legsötétebb bűneit hordozzák a vállukon. Az egyik világvallás nevében nemzedékek óta folyik a "más hitűek" vagy hitetlenek módszeres üldözése és meggyilkolása, míg a másik a rendszerszintű gyermekbántalmazás, a nemi erőszak és a magas szintű politikai-egyházi eltussolások botrányaitól visszhangzik.

Ha a spirituális vezetés – amelynek elvileg a tisztaság példaképének kellene lennie – a legvisszataszítóbb bűncselekményekben érintett, ráadásul többnyire büntetlenül, akkor milyen esélye van a hétköznapi keresőnek? Hogyan emelkedhetne fel az egyén, ha a létra, amin mászik, belülről rohad?

Az emberek mégis vasárnapról vasárnapra megtöltik a templomokat, mecseteket és zsinagógákat. Imádják a szimbólumokat, térdet hajtanak az alakok előtt, és pénzt áldoznak olyan szervezeteknek, amelyek generációk óta visszaélnek a jóhiszeműségükkel. Ez a szellemi zavar nem csupán kulturális jelenség, hanem a lélek mélyebb válsága.

Ahogy a taoista bölcselet tartja: "Az emberi világ szellemi zavara valójában a vallásaiban fejeződik ki. A vallások torzítják az őszinteség vagy az áhítat érzését: így a követőknek soha nem lesz módjuk arra, hogy pontosan elérjék a szellemi igazság csodálatos valóságát."

Ez a probléma nem modern kori vívmány. A taoizmus évezredek óta figyelmeztet a szervezett hitrendszerek mérgező természetére. Van egy ősi legenda, amely az "I Ching" (Ji Csing) mélyebb rétegeiben gyökerezik, és egy különleges kísérletről mesél. Eszerint magasan fejlett szellemi lények egy csoportja, egyfajta kozmikus "család", úgy döntött, hogy hatezer éven keresztül újra és újra emberi testben születik le a Földre. Céljuk az volt, hogy belülről ismerjék meg az emberi természetet, és segítsenek a fajnak megtalálni a lelki világosságot. A hatezer éves ciklus végén ezek a felemelkedett mesterek találkoztak egy égi tanácsban, hogy megvitassák tapasztalataikat.

A diagnózisuk lesújtó volt. A mesterek úgy látták, hogy az emberiség saját alkotásainak csapdájába esett: a társadalmi rendszerek, a merev politikai struktúrák és legfőképpen a vallások lettek azok a "fegyverek", amelyekkel az ember önmagát láncolta le. "Szemtanúja voltam emberi barátaink növekedésének és hanyatlásának" – mondta az egyik mester. "Bár képesek intelligensen kezelni a kis dolgokat, a mindennapi túlélést vagy a technológiát, nem képesek érzékelni az Egészet. A közös problémájuk a valódi lelki világosság teljes hiánya."

A mesterek elemzése szerint a vallás legfőbb eszköze nem a szeretet, hanem a félelem. A "mesterséges vallások" (ahogy ők nevezték a dogmatikus rendszereket) egy olyan viselkedésmintát kényszerítenek az egyénre, amely a "mennyország büntetésétől" vagy az örök kárhozattól való rettegésen alapul. Ez a félelem azonban nem nemesít, hanem degradál. Alacsonyabb rendű szintre kényszeríti az emberi tudatot, elvágva őt az egyetemes élet mély belső gyökereitől. Aki félelemből jó, az nem jó, hanem csupán idomított.

A vallások gyakran kínálnak "ideiglenes megkönnyebbülést", egyfajta lelki fájdalomcsillapítót a létezés szorongásai ellen. De ez a megkönnyebbülés álságos, mert egy távoli, mindenható és gyakran haragvó istenképhez köti a hívőt. Ahelyett, hogy a belső forráshoz vezetnének, a figyelmet kifelé irányítják: hogyan néz ki az istenség, milyen ruhát visel, milyen rituálékat követel meg?

A szertartások látványossága, a tömjénfüst és a kántálás gyakran csak paraván, amely elrejti a valódi szellemi ürességet. Az áhítat túlzó nyilvános megjelenítése valójában a tekintélyelvűség eszköze. A történelem során számtalanszor láthattuk, hogy pont azok a tömegek, amelyek a leghangosabban hirdették kegyességüket, voltak képesek a legkegyetlenebb mészárlásokra más vallásúak ellen, csupán azért, hogy saját hitük "felsőbbrendűségét" bizonyítsák.

A felemelkedett mesterek szerint a valódi spiritualitás rugalmas, mint a víz, és szabad, mint a szél. Ezzel szemben minden olyan rendszer, amely merev szabályokat kényszerít a társadalomra, elkerülhetetlenül feszültséget és szenvedést szül. Egy társadalom, amely "vallásos" törvényekkel próbálja fenntartani a rendet, valójában egy puskaporos hordón ül. Ezzel szemben egy természetes módon szabad közösségben az emberek nyitottak és harmonikusak, mert nem egy külső kódexnek, hanem a saját belső, tiszta természetüknek engedelmeskednek.

A dogmák egyik legveszélyesebb tulajdonsága az objektivitás teljes elvesztése. Aki egy adott vallásba születik bele, vagy egy érzelmi válság idején tér meg, az ritkán képes kritikusan szemlélni saját hitrendszerét. Olyan történetek bűvkörébe kerül, amelyek ideiglenesen simogatják az egóját vagy enyhítik a magányát. Erős hívőként aztán azonosul a vallás sorsával, annak minden karmájával és konfliktusával együtt. Életének iránya már nem a mély egyéni tudatosságon, hanem a közösségi dogmák szolgálatán alapul. Elveszíti a jogot a szabad gondolkodáshoz, a meditatív reflexióhoz, és végül már csak egyetlen igazságot fogad el: a sajátját.

Itt érkezünk el a vallási konfliktusok gyökeréhez. Az emberi lények és kultúrák végtelenül változatosak, ami a Teremtés egyik legnagyobb ajándéka. A dogmatikus vallás azonban ezt a változatosságot fenyegetésnek éli meg. "Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy elfogadja az igazság egyetlen értelmezését" – intenek a taoista mesterek. A háborúk nem azért törnek ki, mert Isten ezt akarja, hanem mert az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő szűk látókörű értelmezésük az egyetlen érvényes út.

Gondoljunk csak bele: ha egy gyermeknek azt tanítják, hogy az ő népe a "kiválasztott", és mindenki más kárhozatra ítéltetett, akkor elültették benne az erőszak magvait. Ha egy nőt arra kényszerítenek, hogy bűntudatban éljen saját teste és vágyai miatt egy vallási előírás nevében, elvágták őt az életenergiájától. Ha egy férfit arra sarkallnak, hogy "szent háborúban" bizonyítsa hitét, akkor a vallás nem felemelte, hanem a legalacsonyabb ösztönök szintjére taszította.

A taoista mesterek üzenete világos: a valódi spiritualitáshoz nincs szükség közvetítőkre, templomokra vagy bonyolult teológiákra. Az igazság ott van a természet csendjében, a lélegzet ritmusában és az ítélkezésmentes szeretetben. A felemelkedés nem azt jelenti, hogy követünk egy szentet vagy egy prófétát, hanem azt, hogy mi magunk válunk tudatossá. Felismerjük, hogy a vallások által kínált "biztonság" csak egy aranyozott kalitka. A szabadság pedig odakint kezdődik, ahol a dogmák véget érnek, és ahol a lélek végre nem egy intézmény alattvalójaként, hanem az Univerzum szuverén részeként létezik.

Az út a rabszolgaságból az ébredésig tehát nem egy újabb vallás alapításán keresztül vezet, hanem a régiek lebontásán keresztül – legalábbis önmagunkban. Ahogy a "Változások Könyve" tanítja, az egyetlen állandó a változás. Ha ragaszkodunk a megcsontosodott formákhoz, elszakadunk az élet áramlásától. Csak az az ember lehet valóban szabad, aki mer kételkedni, aki mer a saját szemével látni, és aki nem fél elengedni a félelemre épített istenképeket, hogy helyet adjon a valódi, névtelen és végtelen Fénynek.