A pompeji luxus árnyoldala: Amikor a római fürdőzés felért egy mérgezéssel

Amikor Pompeji romjai között sétálunk, könnyű elveszni a freskók és a márványoszlopok antik ragyogásában. A történelemkönyvek gyakran a higi...

Amikor Pompeji romjai között sétálunk, könnyű elveszni a freskók és a márványoszlopok antik ragyogásában. A történelemkönyvek gyakran a higiénia és a mérnöki zsenialitás úttörőiként mutatják be a rómaiakat, akiknek fürdőkultúrája a modern wellness-központok előfutára volt.

Azonban a Johannes Gutenberg Egyetem (JGU) Mainz kutatóinak legújabb geotudományi vizsgálatai árnyalják ezt az idilli képet. Úgy tűnik, hogy a Vezúv hamuja alá temetett város híres fürdői – különösen a római hódítás előtti időkben – minden voltak, csak tiszták nem. A valóság sokkal inkább hasonlíthatott egy mérgező és baktériumoktól hemzsegő mocsárhoz, mint egy frissítő fürdőhöz. (1)

A kutatócsoport a pompeji kutakban, csövekben és medencékben lerakódott vízkőrétegeket vizsgálta meg, amelyek afféle geológiai naplóként őrizték meg az évezredekkel ezelőtti vízminőség adatait. Az elemzés középpontjában az úgynevezett Köztársasági fürdők álltak, amelyek a város legrégebbi nyilvános fürdőlétesítményei, és még a római gyarmatosítás előtti, szamnisz korszakból, i. e. 130 körülről származnak.

Az izotópanalízis megdöbbentő eredményt hozott: a fürdővíz ezekben az időkben mélyen a föld alól, kutakból származott, és a cseréje korántsem volt olyan rendszeres, mint azt korábban feltételezték. Dr. Gül Sürmelihindi, a kutatás vezetője szerint a víz minősége messze elmaradt a rómaiaknak tulajdonított magas higiéniai sztenderdektől.

A szamnisz időkben a vizet egy rabszolgák által hajtott, taposókerékre emlékeztető szerkezettel emelték ki a föld mélyéről. Ez a mechanizmus óránként nagyjából 3200 liter vizet tudott a felszínre hozni. Bár ez modern szemmel soknak tűnhet, egy egész városi fürdőkomplexum kiszolgálására édeskevés volt.

Összehasonlításképpen: a későbbi vízvezeték-rendszer ennek az ötvenszeresét volt képes szállítani. A szűkös vízkészlet miatt a medencéket jó, ha naponta egyszer feltöltötték, ami azt jelentette, hogy a nap végére a vízben már nemcsak az ásványi anyagok, hanem a látogatók minden "nyoma" felhalmozódott.

A kutatás rávilágított, hogy a talajvíz eleve szennyezett volt. A vulkanikus környezet miatt a kútvízben magas koncentrációban találtak nehézfémeket, például ólmot, cinket és rezet. Ehhez adódott hozzá az emberi tényező: az izzadság, a vizelet és az elhalt hámsejtek tömege. A fürdőzők nem szappannal tisztálkodtak, hanem olajjal kenték be a testüket, amelyet aztán egy fém kaparóval, a strigilisszel távolítottak el.

Ez a zsíros, koszos massza nagy részben a közös medencék vizében kötött ki. Alexander Meddings történész találóan jegyezte meg, hogy a fürdőkben gyakori látvány lehetett a víz felszínén lebegő, zavaros szennyréteg. A római írók közül többen is gúnyosan jegyezték meg, mekkora irónia az egészségüket egy olyan helyen keresni, ahol az emberek mások "váladékában" pácolódnak.

A helyzet jelentősen javult az i.sz. 1. században, amikor megépült a várost ellátó vízvezeték, az akvedukt. Ekkor már természetes forrásokból, sokkal kevesebb nehézfémet tartalmazó víz érkezett a városba, ami lehetővé tette a medencék gyakoribb frissítését. Azonban a kutatók hangsúlyozzák: a higiénia még ekkor is viszonylagos maradt.

A római fürdő ugyanis nem csupán a tisztálkodásról szólt, hanem mindenekelőtt társadalmi esemény volt. Zajjal, szagokkal és nyüzsgéssel telt helyszín, ahol a politika és a pletykák fontosabbak voltak, mint a steril környezet. A vízvezeték ugyan segített elmosni a szennyeződés egy részét, de a medencék továbbra is a betegségek melegágyai lehettek, hiszen a fertőző sebekkel rendelkezőktől a betegekig mindenki ugyanazt a vizet használta.

Érdekesség, hogy a rómaiak bár tisztában voltak azzal, hogy a víz zavarossá válik, a csíraelmélet ismerete nélkül nem fogták fel a mikrobiológiai veszélyeket. Sőt, sokan úgy hitték, a meleg víz és a gőz gyógyító ereje felülírja a víz látható állapotát.

A kutatás egy másik izgalmas szála a rabszolgák szerepére világít rá: a vízkiemelő gépek működtetése emberfeletti fizikai munkát igényelt sötét, párás és egészségtelen körülmények között, ami éles kontrasztban állt a felettük zajló "luxus" pihenéssel.

A kutatók jelenleg a vízkőrétegek DNS-analízisén dolgoznak. Ez a következő nagy lépés, amelytől azt remélik, hogy pontos képet kapnak arról, milyen baktériumok, paraziták és gombák tenyésztek a medencékben. Megtudhatjuk, milyen betegségekkel küzdöttek a pompeji lakosok, és hogy a fürdőzés valóban az egészségüket szolgálta-e, vagy éppen ellenkezőleg: a közös mártózás volt a leggyorsabb módja egy járvány elterjedésének.

A vizsgálatok rávilágítanak arra is, hogy Pompeji vízhálózata folyamatosan küzdött a mészkőlerakódásokkal. A vulkanikus eredetű víz annyira kemény volt, hogy a csövek keresztmetszete néhány év alatt a töredékére szűkült, ami állandó karbantartást igényelt. Ez a technikai küzdelem a természettel éppen olyan lenyűgöző, mint a város tragikus pusztulása.

Pompeji tehát nemcsak a művészetek és a vulkáni katasztrófa városa, hanem egy olyan tanulságos történet is, amely emlékeztet minket: a csillogó márványfalak mögött gyakran a legsötétebb mocsok rejtőzött. A jövőbeli DNS-vizsgálatok minden bizonnyal még több kellemetlen, de annál izgalmasabb titkot tárnak majd fel az ókori világ egyik legkedveltebb időtöltéséről. (2)

(1) - https://www.pnas.org/doi/10.1073/
(2) - https://www.sciencefocus.com/new