A kollektív tudattalan kapui: Miért látjuk mindannyian ugyanazokat a lényeket?

Észak-Mexikó kietlen tájain, egy wixárika indián közösség vendégeként David Luke, a Greenwichi Egyetem pszichológia professzora különös élmé...

Észak-Mexikó kietlen tájain, egy wixárika indián közösség vendégeként David Luke, a Greenwichi Egyetem pszichológia professzora különös élményt élt át. Luke nem fogyasztott semmilyen tudatmódosító szert, csupán becsukta a szemét, és engedte, hogy átjárja a hely szelleme.

Váratlanul belső látomások árasztották el: a törzs kozmológiájának szimbólumai, szarvasok, pejotl-motívumok és fraktálszerűen ismétlődő kojotok jelentek meg előtte. Aztán a látomás még furcsább fordulatot vett. Egy szarvas tűnt fel, de nem olyan, amilyet a természetben látni: napszemüveget és cowboykalapot viselt. A lény ránézett, és lazán megszólította: "Hali, haver, mizujs?".

A wixárika hagyományban a szarvas nem csupán állat, hanem egyfajta csínytevő istenség, aki a humor és a szabályszegés eszközével közvetít bölcsességet. Bár a jelenet abszurdnak tűnt, a kontextusban mégis mély értelmet nyert. Ami azonban Luke-ot leginkább elgondolkodtatta, az nem a napszemüveges szarvas látványa volt, hanem az a megdöbbentő könnyedség, amivel a kép megjelent. Úgy érezte, az elméje nem kitalálta ezt a figurát, hanem sokkal inkább "lehívta" valahonnan, mintha egy már létező csatornára hangolódott volna rá.

Ez a tapasztalat nem egyedi, sőt, egy ősi kérdés modern tudományos újrafogalmazása. Vajon létezik-e az emberi elmének egy olyan rejtett, közös rétege, amely civilizációktól és egyéni élettörténetektől függetlenül ugyanazokat a szimbólumokat és alakokat tárolja?

Az elképzelés gyökerei messzire nyúlnak vissza. Már a görög filozófusok is beszéltek egy univerzális "logoszról", a látható világ mögötti rejtett rendről. Platón ideatana szerint léteznek tökéletes formák, amelyek a megfigyelőtől függetlenül is valóságosak. A 20. században pedig Carl Jung, a svájci pszichiáter alkotta meg a "kollektív tudattalan" fogalmát, azt sugallva, hogy az emberiség közös mentális örökséggel rendelkezik, amely archetípusok formájában nyilvánul meg álmainkban és mítoszainkban.

Ma, a 21. század közepén a mainstream idegtudomány csendben elkezdte rehabilitálni ezeket a jungiánus gondolatokat, keresve a biológiai és neurális válaszokat arra, miért találkozunk ugyanazokkal a figurákkal a módosult tudatállapotokban.

Világszerte, kultúráktól és koroktól függetlenül az emberek kísértetiesen hasonló élményekről számolnak be: segítő állatokról, árnyéklényekről, udvari bolondokról vagy éppen bölcs tanítókról. Ezek a találkozások gyakran annyira intenzívek és privát jellegűek, hogy az átélők sokszor évekig titkolják őket, mielőtt kimondanák: "Ezt még soha senkinek nem meséltem".

De miért lát ugyanazt egy mexikói sámán, egy Londonban alvási paralízistől szenvedő egyetemista és egy meditáló szerzetes? Egy 2025-ös tudományos áttekintés szerint a válasz az agyak közötti interakcióban és a közös neurális mintázatokban rejlik. A tanulmány úgy értelmezi újra Jung munkásságát, mint egy olyan rendszert, ahol bizonyos szimbolikus képek nem egyéni találmányok, hanem öröklött kódok.

Az agyunk bizonyos körülmények között – legyen az stressz, meditáció vagy rituálé – egyszerűen "bekapcsolja" ezeket a modulokat. Ez megmagyarázná, miért bukkannak fel azonos karakterek egymástól távol élő, egymást nem ismerő emberek elméjében.

Egy 2024-es, sámáni rituálékat vizsgáló kutatás például kimutatta, hogy az archetipikus szimbólumok – maszkok, totemek és kulturálisan telített formák – alapvetően határozzák meg a résztvevők tudatállapotát. Ez azt sugallja, hogy a kollektív kulturális szimbólumok képesek formálni az egyéni tapasztalatot, túlmutatva a személyes emlékezeten. David Luke szerint a jelenségnek több rétege is lehet.

Az egyik tisztán biológiai: az emberi agy evolúciósan arra van huzalozva, hogy arcokat és ágenseket keressen a környezetében. Ezt egészítheti ki a "kulturális mémek" hatása, amelyek akár tudat alatt is beépülnek az elménkbe, valamint a saját pszichológiai projekciónk. Luke, aki több mint száz tudományos munkát írt a módosult tudatállapotokról, úgy véli, hogy ezek a tényezők együttesen hozzák létre a belső mozit.

Ezzel szemben a tudományos konszenzus jelentős része még mindig a hagyományos evolúciós magyarázatok felé hajlik. Christopher C. French, a Goldsmiths University professzora szerint az elme hajlamos mintákat látni a zajban – ezt nevezzük apoféniának. Arcokat látunk a felhőkben, hangokat hallunk a statikus zajban, és szándékosságot tulajdonítunk a véletlen eseményeknek. Ez a torzítás túlélési előnyt jelentett: biztonságosabb egy árnyékot ragadozónak nézni, mint egy valódi ragadozót árnyéknak.

French az alvási paralízist kutatva rámutatott, hogy az árnyékemberek vagy démonok nem külső birodalmak lakói, hanem az öröklött biológiánk reflexiói. Az ember társas lényként fejlődött ki, ahol az árulás és a megtévesztés állandó veszélyt jelentett. A gyanakvás, a "csínytevő" karakterekre való érzékenység segített megvédeni minket a csalóktól. Az elme tehát nem szellemeket lát, hanem az evolúciós paranoia kivetüléseit.

Luke azonban úgy véli, hogy a kognitív magyarázatok nem adnak választ mindenre. Ott vannak például az afantáziás emberek – akik képtelenek belső vizuális képek alkotására –, mégis ugyanúgy beszámolnak entitásokkal való találkozásokról módosult tudatállapotokban. Ha nincs belső képalkotás, a mintafelismerés és a vizuális pareidolia nem lehet a teljes válasz. Luke felveti a radikálisabb lehetőséget: mi van, ha a tudat mintázatai nem csak az egyéni agyban léteznek, hanem egyfajta közös információs mezőben?

Ez a "mentális felhő" vagy kollektív memória hozzáférhetővé válhat bizonyos állapotokban. Ez a gondolat egybecseng Donald Hoffman kognitív tudós elméletével, aki szerint a valóság, amit érzékelünk, csupán egy felhasználói felület, egy "biológiai asztal", amely elrejti előlünk a mélyebb információs rétegeket. Anil Seth idegtudós pedig egyenesen "kontrollált hallucinációnak" nevezi az észlelést, ahol az agy nem a világot látja, hanem egy modellt épít fel róla.

A legmegdöbbentőbb ezekben az élményekben nem is maguk a figurák, hanem az interakció minősége. Az átélők szerint ezek a lények "hiperreálisak" – valóságosabbnak tűnnek, mint a hétköznapi ébrenlét világa. Gyakran okosabbnak, tudatosabbnak és bölcsebbnek tűnnek az embernél.

Ez a tapasztalat annyira elementáris, hogy képes alapjaiban megrendíteni az egyén világképét. "Olykor megrögzött ateisták válnak hívőkké egyetlen ilyen élmény hatására" – mondja Luke. A találkozások visszatérő jellege és megdöbbentő realizmusa arra készteti a kutatókat, hogy komolyabban fontolóra vegyék a fizikai realitáson túli lehetőségeket is.

Bár Christopher French szerint a becsületes válasz az, hogy "senki sem tudja pontosan, miért történik ez", az irányvonalak kezdenek összeérni. Legyen szó öröklött neurális kódokról, evolúciós túlélőmechanizmusokról vagy egy valódi kollektív tudattalanról, az emberi elme mélyén rejtőző archetípusok továbbra is formálják a civilizációnkat.

A napszemüveges szarvas vagy a baljós árnyékfigura talán nem csak az agyunk játéka, hanem hidak egy olyan belső birodalom felé, amelynek felfedezése még csak most kezdődik el igazán. A tudomány és a misztikum határmezsgyéjén állva egyvalami biztos: az emberi tudat sokkal tágasabb és titokzatosabb, mint azt korábban képzeltük, és a közös belső képeink talán a legfontosabb kulcsok saját eredetünk megértéséhez. (1)

(1) - https://www.popularmechanics.com/science/