50 kilométernyi titokzatos nyomvonal: végre megfejthették Málta rejtélyét

A Máltai szigetcsoport karsztos mészkőfelszínét járva az utazó lépten-nyomon olyan különös, mély barázdákba botlik, amelyek kísértetiesen em...

A Máltai szigetcsoport karsztos mészkőfelszínét járva az utazó lépten-nyomon olyan különös, mély barázdákba botlik, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek egy elhagyatott, kusza vasúti hálózat sínpárjaira.

Ezek a sziklába vájt keréknyomok – vagy ahogy a régészek nevezik őket, a "cart ruts" – évszázadok óta izgatják a kutatók és a misztikumra fogékony utazók fantáziáját. Sokan úgy tekintenek rájuk, mint Málta saját Nazca-vonalaira.

A rejtélyt hosszú időn át az táplálta, hogy a fősodorbeli régészet a barázdák keletkezését a történelem előtti időkbe, a rejtélyes megalitikus templomépítők korába vagy a bronzkorba helyezte. Egy nemrégiben megjelent, átfogó tanulmány azonban alapjaiban rendíti meg ezt a régóta tartott elméletet, és sokkal földhözragadtabb, ám annál izgalmasabb magyarázatot kínál.

Joel Grima, a Máltai Egyetem doktorandusza, kutatásainak középpontjába ezeket a rejtélyes nyomvonalakat állította. Grima elmondta, hogy a munka kezdetén ő maga is a történelem előtti eredet hívei közé tartozott, ám ahogy egyre mélyebbre ásta magát a fizikai és rétegtani bizonyítékokban, a tények ereje teljesen megváltoztatta a véleményét.

A Journal of Archaeological Science: Reports című szaklapban megjelent tanulmánya rávilágít arra, hogy a prehisztorikus kor mellett felhozott korábbi érvek többsége közvetett és spekulatív volt, míg a közvetlen régészeti bizonyítékok egy egészen más, jóval későbbi korszak felé mutatnak: a klasszikus ókorba. (1)

Ahhoz, hogy megértsük a felfedezés jelentőségét, látnunk kell a máltai keréknyomok lenyűgöző méreteit. Bár a világ számos pontján, Európától Ázsián át Észak-Amerikáig találhatók hasonló kőbe vájt utak, a máltai hálózat sűrűsége egyedülálló. A szigetek parányi méretéhez képest a nyomok elterjedtsége megdöbbentő: Grima és csapata több mint kétszáz különböző helyszínen összesen 2628 elkülöníthető nyomvonalat vizsgált meg, amelyek együttes hossza eléri az ötven kilométert.

Ezek a barázdák leggyakrabban sűrű csoportokban futnak; a legnagyobb ilyen hálózat önmagában kétszázötven sínpárt számlál, ami kiterítve hat kilométernyi utat jelentene. A sziklába vájt nyomok mélysége helyenként a hatvan centimétert is eléri, míg a két párhuzamos barázda közötti távolság szinte állandó, 110 és 150 centiméter között mozog.

A hálózat kaotikus képet mutat: egyes vonalak úgy ágaznak el és találkoznak, mint egy modern pályaudvar vágányai, míg mások hirtelen véget érnek, vagy egyenesen beleszaladnak a Földközi-tenger hullámaiba.

A huszadik század neves régészei szent meggyőződéssel állították, hogy a nyomok a szigetcsoport prehisztorikus időszakából, időszámításunk előtt 5200 és 750 közötti korból származnak. Ezt a nézetet erősítette az is, hogy a barázdák gyakran a híres máltai megalitikus templomok közelében futnak.

Anthony Bonanno, a Máltai Egyetem professzora azonban már korábban is rámutatott arra, hogy a statisztikai adatok szoros összefüggést mutatnak a keréknyomok és az ókori kőbányák elhelyezkedése között. Grima legújabb, modern digitalizálási technikákat és háromdimenziós modellezést alkalmazó kutatása megerősítette ezt a feltevést.

A rétegtani vizsgálatok alapján a nyomvonalak jelentős része, de talán az összes, megdönthetetlenül a klasszikus ókorra datálható. Ez a korszak Málta esetében a föníciai gyarmatosítástól (időszámításunk előtt 700-tól) a római uralmon át egészen a bizánci kor végéig (időszámításunk szerint 870-ig) terjed.

Ez a felismerés teljesen új megvilágításba helyezi az ókori Málta gazdaságát. A szigetek nem egy elszigetelt, misztikus rituáléknak élő közösség otthonai voltak, hanem a virágzó mediterrán kereskedelmi hálózat aktív, ipari központjai. A sziklába vájt nyomok valójában nehéz teherszállító járművek útvonalai voltak, amelyekkel a bányákból a tengerparti kikötőkbe szállították az építőanyagot.

Az, hogy egyes nyomok ma a tenger alá vezetnek, nem egy elsüllyedt Atlantisz bizonyítéka, hanem a tengerszint változásának és a partvonal eróziójának természetes következménye az elmúlt kétezer évben. Ugyan a kormeghatározás kérdése a jelek szerint megnyugtató választ kapott, a máltai sziklanyomok még tartogatnak titkokat a tudomány számára.

A régészek között a mai napig vita folyik arról, hogy a barázdákat az ókori mérnökök szándékosan vésték-e a puha mészkőbe – mintegy rögzített pályát biztosítva a nehéz rakományoknak –, vagy a mély árkokat a megpakolt szekerek kerekei koptatták ki évszázadok kitartó használata során.

Szintén tisztázatlan még a járművek pontos típusa: hagyományos, küllős kerekű kocsikat használtak-e, vagy kerék nélküli, csúszótalpas szánokat, amelyeket ökrökkel vagy rabszolgákkal vontattak a csúszós kőfelszínen.

Joel Grima kutatása mindenesetre rávilágít arra, hogy a tudomány fejlődésével a legmakacsabb történelmi rejtélyek is megoldhatók. A máltai keréknyomok esete tökéletes példája annak, hogyan képes a kritikai elemzés és a modern technológia szertefoszlatni a romantikus mítoszokat, hogy helyüket átvehesse a valóság: egy lenyűgöző, jól szervezett ókori logisztikai hálózat képe, amely évszázadokon át a szigetcsoport gazdasági motorja lehetett.

(1) - https://www.sciencedirect.com/science/
(2) - https://gizmodo.com/archaeologists