Mi van akkor, ha az ufójelenség nem csupán egy olyan rejtély, amelyet a világ kormányai titokban vizsgálnak, hanem egy olyan eszköz, amellye...
Mi van akkor, ha az ufójelenség nem csupán egy olyan rejtély, amelyet a világ kormányai titokban vizsgálnak, hanem egy olyan eszköz, amellyel valójában minket, embereket tanulmányoznak és manipulálnak?
Mi van, ha a háttérben meghúzódó erők elválaszthatatlanul kapcsolódnak az emberi tudathoz, a titkosszolgálati játszmákhoz, az okkultizmushoz és egy nem emberi intelligenciához? Ezeket a nyugtalanító kérdéseket járta körbe Mayim Bialik The Breakdown című podcastjának egyik különleges adása, amelyben Peter Levenda történész, okkultizmus-kutató és a téma elismert szakértője volt a vendég.
Levenda, aki Tom DeLonge-al, a Blink-182 frontemberével közösen jegyzi a Sekret Machines köteteket, valamint a monumentális Sinister Forces trilógia szerzője, olyan mélyre kalauzolja az olvasót az amerikai történelem, a paranoid összeesküvések és a megfoghatatlan jelenségek nyúlüregébe, ahonnan nincs egyszerű visszatérés.
A beszélgetés kiindulópontja és egyben legmeghökkentőbb állítása, hogy az idegen inváziótól nem félnünk kellene, vagy felkészülni rá a jövőben, hanem fel kellene ismernünk, hogy az már évezredekkel ezelőtt megtörtént, és azóta is folyamatosan alakítja a kollektív emberi tudatot és történelmet.
A modern ember hajlamos arra, hogy a politikai merényleteket, a háborúkat és a kormányzati botrányokat elszigetelt, tisztán materiális és emberi érdekek által vezérelt eseményekként fogja fel. Levenda szerint azonban, ha elkezdjük módszeresen kihúzni a szálakat a hivatalos történelmi narratívákból, a felszín alatt egy olyan mintázat, egyfajta láthatatlan hálózat rajzolódik ki, amely túlmutat a puszta véletlenen.
Jó példa erre az Abraham Lincoln és John F. Kennedy meggyilkolása közötti, szinte abszurdba hajló egybeesések sorozata, amelyet a popkultúra gyakran csak furcsa érdekességként emleget, de Levenda szerint egy mélyebb, irracionális mező létezésére utalhat. Lincoln 1860-ban lett elnök, Kennedy 1960-ban. Mindkettőjük utódját Johnsonnak hívták, mindketten egy pénteki napon haltak meg, és mindkettőjüket a feleségük jelenlétében lőtték fejbe.
Ami még különösebb: Lincoln titkárnőjét Kennedynek hívták, és figyelmeztette az elnököt, hogy ne menjen színházba, míg Kennedy titkárnőjét Lincoln anyakönyvezte, és ő a dallasi utazástól óvta főnökét. A gyilkosok háttere is tükörképe egymásnak: John Wilkes Booth egy színházban lőtt, és egy raktárban fogták el, míg Lee Harvey Oswald egy raktárból lőtt, és egy színházban vették őrizetbe.
Levenda szerint az ilyen szintű szinkronicitás már régen elhagyta a racionális magyarázatok és a klasszikus összeesküvés-elméletek talaját; itt egy olyan környezetről, egy olyan tudati hálóról beszélünk, amelyben az események hullámai ismeretlen törvényszerűségek szerint verődnek vissza az időben.
A szálak még sötétebb irányba vezetnek, amikor Lee Harvey Oswald dallasi környezetét vizsgáljuk a Warren-bizottság jelentésének apróbetűs részeiben. Oswaldot és családját a merénylet előtt egy Ruth Paine nevű nő fogadta be, aki segített Oswaldnak munkát találni a tankönyvraktárban. Amikor Paine a bizottság előtt tanúskodott, és elkezdett beszélni a családja hátteréről, Allen Dulles, a CIA korábbi igazgatója – akit pont Kennedy rúgott ki a Disznó-öbölbeli kudarca után – hirtelen félbeszakította és leállította a nőt.
Miért volt ez a sietség? Ruth Paine apósa nem más volt, mint Arthur Young, a híres mérnök, a Bell helikopter feltalálója, aki karrierje csúcsán mindent feladott, hogy a paranormális jelenségeknek és a pszichokutatásoknak szentelje az életét. Young tagja volt egy "A Kilencek" nevű zárt körnek, amelyet Andrija Puharich vezetett az 1950-es években, és amely csoport tagjai azt állították, hogy egy nem emberi intelligenciával állnak telepatikus kapcsolatban.
Ez a lény azt közölte velük, hogy nagyszabású dolgokat fognak véghezvinni, amelyek megváltoztatják a történelem menetét. Tehát az az ember, aki közvetve hozzásegítette Oswaldot a dallasi munkahelyéhez, egy olyan szellemi körhöz tartozott, amely tíz évvel korábban idegen intelligenciák instrukcióit követte egy szeánszon.
Ez a nem emberi intelligencia-faktor szinte minden ponton felbukkan a Kennedy-merénylet kulcsszereplői körül. Ott van például Guy Banister, a New Orleans-i magánnyomozó, akinek irodájából Oswald a kubabarát propagandáját szervezte. Banister hátterét vizsgálva kiderül, hogy 1947-ben az FBI ügynökeként a Csendes-óceán északnyugati részén tevékenykedett, és az volt a feladata, hogy közvetlenül J. Edgar Hoovernek jelentsen a térségben megszaporodott ufóészlelésekről.
Guy Banister
Ugyanebben a körben mozgott Fred Crisman is, akit Jim Garrison ügyész szintén gyanúsítottként hallgatott ki a Kennedy-ügyben. Crisman a modern ufómitológia egyik alapkövének számító, 1947-es Maury Island-i incidens főszereplője volt, ahol egy állítólagosan megsérült repülő csészealjból származó törmeléket gyűjtött össze, és az ezt vizsgáló katonai repülőgép rejtélyes módon felrobbant a levegőben.
Levenda hangsúlyozza, hogy ezek a kapcsolatok nem koholmányok: a levéltári dokumentumok feketén-fehéren bizonyítják, hogy ugyanazok az emberek, akik a negyvenes évek végén a legkorábbi ufó- és MIB (Men in Black) aktákban szerepeltek, a hatvanas évek elején a huszadik század legnagyobb politikai merényletének árnyékában tűntek fel újra.
A beszélgetés során felmerül a hírhedt roswelli katasztrófa is, amely Levenda szerint szintén kapott egy olyan politikai és technológiai gellert, amelyet a mai napig titkolnak. Tom DeLonge kormányzati és katonai tanácsadóira hivatkozva Levenda megpendíti azt a lehetőséget, hogy a Roswellnél lezuhant tárgy nem feltétlenül a világűrből érkezett, hanem egy náci prototípus vagy annak szovjetek által továbbfejlesztett változata lehetett.
Amikor Kenneth Arnold 1947-ben meglátta a modern ufókorszakot elindító repülő tárgyakat, azokat nem klasszikus csészealjként rajzolta le, hanem egy olyan félhold alakú, sugárhajtású csupaszárny repülőgépként, amely kísértetiesen hasonlított a náci Horten-fivérek titkos háborús fejlesztéseire. A gémkapocs-hadművelet (Operation Paperclip) révén az Egyesült Államok több száz náci tudóst importált, de a Szovjetunió még ennél is több technikust és mérnököt hurcolt el a keleti zónából, akiket egy elzárt ukrajnai bázison kényszerítettek anti-gravitációs és egzotikus meghajtási kísérletekre.
Levenda szerint a hidegháború kezdetén a ufójelenséget mindkét szuperhatalom tudatosan használta fel arra, hogy elhomályosítsa a vizet, tesztelje a lakosság pszichológiai tűrőképességét, és elrejtse a valódi, földi, de szigorúan titkos technológiai kísérleteket.
A náci szál azonban nem áll meg a technológiánál; Levenda mélyen kutatta az Adolf Hitler halálát övező bizonytalanságokat is. Bár a hivatalos verzió szerint a diktátor 1945. április 30-án, a boszorkányszombatnak számító Walpurgis-éjen lett öngyilkos a berlini bunkerben, a tárgyi bizonyítékok rendkívül ingatagok. A szovjetek által Moszkvában őrzött állítólagos Hitler-koponyáról egy amerikai igazságügyi régész DNS-vizsgálattal kimutatta, hogy valójában egy fiatal nőé volt.
Emellett Hitler és Eva Braun egy hónappal a bukás előtt két-két extra garnitúra műfogsort csináltatott a fogorvosával, ami Levenda szerint egy klasszikus testcsere és menekülési terv előkészítésére utal. A kutató felvázol egy elméletet, miszerint Hitler nem Dél-Amerikába menekült, ahol a szövetségesek és az izraeli ügynökök aktívan keresték a nácikat, hanem Indonéziába, azon belül Surabayába. Hitler egyik legbelső embere, Walter Hewel – akit a környezete csak "Surabaya Wally-nak" hívott – a két világháború között éveken át Indonéziában élt, és ott kiépítette a helyi náci párt erős hálózatát.
A háború alatt folyamatos volt a német tengeralattjáró-forgalom Indonézia felé, ahová aranyat, technikusokat és még uránt is szállítottak. Levenda maga is látott egy olyan korabeli naplót Ázsiában, amely egy keresett háborús bűnöshöz tartozott, és akinek útlevélképe a megszólalásig hasonlított a megöregedett Hitlerre. Ez a hálózat később, 1965-ben, az indonéz kommunistaellenes véres puccs idején is aktív maradt, amikor a CIA és a korábbi nácikkal teli nyugatnémet nagykövetség közösen avatkozott be a térség politikájába, náci aranyból finanszírozva a műveleteket.
Ez a fajta nagyszabású, gátlástalan és titkos manipuláció az emberi elme felett közvetlenül tetten érhető a CIA leghírhedtebb programjában, az MK-Ultrában is. Levenda rávilágít, hogy miközben a misztikus és okkult iskolák évezredeken át tudták, hogy az emberi tudat megnyitása és megváltoztatása veszélyes folyamat, amely komoly spirituális felkészülést és védelmet igényel, a CIA az 1950-es évektől (az Operation Bluebird és Artichoke projektekkel kezdődően) bárdolatlan, brutális módon rontott ajtóstul a házba.
Gátlástalanul szétzilálták gyanútlan állampolgárok tudatát, hogy megvizsgálják: ki lehet-e törölni szelektíven az emlékezetet, be lehet-e ültetni hamis emlékeket, és létre lehet-e hozni egy olyan programozott merénylőt, aki parancsra öl, majd másodpercekkel később elfelejti az egészet. Dr. Donald Ewen Cameron, a Pszichiátriai Világszövetség elnöke, a montreali klinikáján a CIA pénzéből olyan embereket vetett alá elektrosokknak, kémiai kómának és folyamatos, alvás közbeni agymosásnak, akik csak egyszerű alvászavarral vagy alkoholproblémával fordultak hozzá.
Cameron neve onnan is ismerős lehet, hogy őt hívták be a nürnbergi per során, hogy vizsgálja meg Rudolf Hesst, Hitler helyettesét, aki maga is megrögzött okkultista és asztrológus volt, és aki azt állította, elvesztette az emlékezetét. Levenda szerint a CIA és a katonaság ezekkel a kísérletekkel egy olyan sötét szellemi erőt szabadított fel, amelynek dokumentumait Richard Helms CIA-igazgató a hetvenes években nagyrészt megsemmisítette, amikor a kongresszusi vizsgálatok megkezdődtek.
Levenda saját élete sem maradt mentes a megmagyarázhatatlan, paranoid élményektől. Felidézett egy 1990-es incidenst, amikor Rhode Islanden élt egy elhagyatott út mentén. Egy nap arra lett figyelmes, hogy egy fekete Cadillac járó motorral áll a háza előtt, és a sofőr egy hatalmas kamerával fotózza őt. Amikor elindult a kocsi felé, az elviharzott, de a kihajtóját hirtelen eltorlaszolta egy régi kombi, amelyből két rendkívül alacsony, régimódi gyapjúkabátot viselő nő szállt ki.
A nők furcsa, transzban lévő, Manson-családra emlékeztető tekintettel néztek rá, és megkérdezték: "Nem tudja, hol lakik DeVilbiss?" Levenda a frusztrációtól vezetve elküldte őket, és csak később, a feljegyzéseit átnézve döbbent rá a név jelentőségére. A DeVilbiss egy ohiói gyártóvállalat volt, de a nevet Levenda egy olyan kollégájától hallotta korábban, aki Alabamában dolgozott együtt Wernher von Braunnal a rakétafejlesztéseken. Levenda meggyőződése, hogy a nők valamilyen telepatikus úton, közvetlenül az ő agyából hívták le ezt a nevet, hogy összezavarják és megakadályozzák a fotózó Cadillac követésében.
A történet legbizarrabb csattanója, hogy tíz évvel később, a szingapúri Changi repülőtéren valaki megütögette Levenda vállát a tömegben. Amikor megfordult, pontosan az a nő állt előtte a Rhode Island-i kombiból, aki rámosolygott, intett egyet, majd másodpercek alatt nyomtalanul eltűnt a repülőtér forgatagában, mintha csak azt akarná jelezni: "még mindig szemmel tartunk."
A beszélgetés végén Mayim Bialik és Jonathan Cohen arra keresték a választ, hogyan lehet védekezni egy olyan világban, ahol a kormányok, a közösségi média algoritmusai és a láthatatlan jelenségek folyamatosan ostromolják a valóságérzékelésünket. Levenda szerint az ufójelenséget nem mérnököknek és katonáknak kellene kizárólagosan vizsgálniuk, mert ők csak a csavarokat és a fizikai törvények megsértését látják. Sokkal nagyobb szükség lenne valláskutatókra, nyelvészekre, antropológusokra és pszichiáterekre, akik képesek a kulturális szűrők mögé látni.
Ha valaki meglát egy háromszög alakú, néma tárgyat az égen – ahogy azt Levenda maga is átélte Floridában –, a racionális elme azonnal elkezd a belső kartotékok között kutatni: helikopter, meteorológiai léggömb, drón. Ha nem talál magyarázatot, a kulturális hátterétől függően angyalnak, démonnak, idegen űrhajónak vagy kísértetnek nevezi azt. Nem a szavakat és a címkéket kellene elemeznünk, hanem magát a nyers tapasztalást.
Az igazi invázió nem az, hogy lények szállnak le a Fehér Ház gyepére – elvégre miért érdekelné egy kozmikus intelligenciát a washingtoni protokoll? Az igazi invázió a tudatunk megszállása. Levenda szerint eljöhet a nap, amikor a bolygón minden ember ugyanazt a sugallt álmot látja majd az éjszaka, és abban a pillanatban a manipuláció véglegessé válik.
A legjobb védekezés a belső, spirituális és mentális megerősödés, a paranoid elméletek vak elfogadása helyetti józan, többirányú kutatás, és annak felismerése, hogy a történelem legmélyebb erői nem a füstös hátországokban, hanem a kollektív emberi elme legrejtettebb zugaiban gyökereznek.
