Misztikus időcsúszás: 1901-ben két nő a francia forradalom előtti Versailles-ban találta magát

Egy meleg augusztusi napon, 1901-ben, két angol nő, Charlotte Anne Moberly és Eleanor Jourdain, elindult egy kellemes kirándulásra a Versail...

Egy meleg augusztusi napon, 1901-ben, két angol nő, Charlotte Anne Moberly és Eleanor Jourdain, elindult egy kellemes kirándulásra a Versailles-i palotába, a francia királyi udvar egykori fényűző rezidenciájába.

Ami kezdetben egyszerű látogatásnak indult, hamarosan a 20. század egyik legrejtélyesebb és legtöbbet vitatott eseményévé vált- egy állítólagos időcsúszássá, amely kiszakította őket a modern kor nyüzsgéséből, és átrepítette őket a 18. századi Franciaország elegáns, mégis kísérteties világába.

Különös élményüket az 1911-ben megjelent An Adventure (Egy kaland) című könyvükben írták le, és történetük több mint egy évszázada izgatja a történészek, tudósok és a paranormális jelenségek iránt érdeklődők fantáziáját. Vajon Moberly és Jourdain egy bonyolult illúzió áldozatai voltak, egy történelmi rekonstrukció szemtanúi, vagy - ahogyan ők állították - valóban átlépték az idő határait?

Moberly, az oxfordi St. Hugh’s College igazgatója, és Jourdain, későbbi utódja, nem voltak olyan emberek, akiktől vad képzelgések lettek volna várhatók. Mindketten elismert akadémikusok voltak, a racionalitás és a precíz kutatás hívei.

1901. augusztus 10-én Versailles kertjeit szerették volna felfedezni, különösen a Petit Trianont, azt a kis kastélyt, amelyet egykor Marie Antoinette is kedvelt. Útikalauzzal a kezükben és kíváncsisággal telve sétáltak a napsütötte ösvényeken, egy kellemes, ám hétköznapi délutánra számítva. Ehelyett azonban valami egészen megmagyarázhatatlan dolog történt velük.

Elmondásuk szerint, ahogy haladtak, furcsa változást érzékeltek. A 20. századi Versailles pezsgő légköre elhalványult, helyét nyomasztó csend váltotta fel. A virágzó kertek elszürkültnek tűntek, és egy megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajtuk.

Útjuk során olyan emberekkel találkoztak, akik régies öltözéket viseltek - férfiakat háromszögletű kalapban és hosszú kabátban, nőket a 18. századot idéző bő szoknyákban. Egy himlőhelyes arcú férfi, nehéz köpenyben, komoran figyelte őket egy padon ülve. A Petit Trianon közelében egy világos ruhás, széles karimájú kalapot viselő nőt pillantottak meg, aki csendben rajzolt - később döbbenten ismerték fel benne Marie Antoinette korabeli portréinak szinte pontos mását.

A történetük további részletei még különösebbé váltak. Moberly egy hídon kelt át, amely nem szerepelt a térképükön, míg Jourdain egy szántóvetőt és egy régimódi szekeret látott, amelyek nem illettek a környezetbe. Mindketten zavartságot éreztek, mintha egy idegen világba csöppentek volna.

Végül visszataláltak a számukra ismerős 1901-es Versailles-ba, de az élmény mély nyomot hagyott bennük. Csak hetekkel később jöttek rá, amikor összevetették emlékeiket, hogy talán valami rendkívüli dolgot éltek át. Meggyőződésük szerint visszacsöppentek a múltba - egészen pontosan a 18. század végére, Marie Antoinette uralkodásának alkonyára.

A történetük talán rejtély maradt volna, ha nem publikálják An Adventure című könyvüket egy évtizeddel később Elizabeth Morison és Frances Lamont álnéven, hogy megóvják akadémiai hírnevüket. A könyv részletesen dokumentálta az eseményeket, ötvözve személyes beszámolójukat történelmi kutatásokkal.

Archívumokat, térképeket és 1780-as évekbeli feljegyzéseket vizsgáltak át, és azt állították, hogy számos részlet - az öltözékek, a kert elrendezése, sőt a himlőhelyes férfi is - megegyezett a korabeli leírásokkal. A rajzoló nő, véleményük szerint, nem lehetett más, mint Marie Antoinette, akinek szelleme vagy emléke valamilyen módon továbbra is jelen volt Versailles-ban.

A könyv megjelenése heves vitákat váltott ki. A szkeptikusok fantáziálásnak minősítették a történetet, azt sugallva, hogy a két nő csupán egy történelmi rekonstrukció kellős közepébe csöppent, vagy hőgutától szenvedve hallucinált. Versailles, elvégre, népszerű turistacélpont volt, és korhű jelmezekbe öltözött idegenvezetők sem számítottak ritkaságnak.

Mások pszichológiai magyarázatot kerestek: folie à deux, vagyis egy megosztott téveszme két befolyásolható elmében. Kritikusok rámutattak a beszámolójuk ellentmondásaira - bizonyos részletek nem egyeztek teljesen a történelmi feljegyzésekkel -, és azzal vádolták őket, hogy figyelemfelkeltés céljából kiszínezték az eseményeket.

Moberly és Jourdain azonban rendíthetetlenek maradtak. Azt állították, hogy Versailles történelméről az útikalauzukon kívül semmit sem tudtak, kizárva ezzel annak lehetőségét, hogy a képzeletük hozta volna létre a jelenetet. A történelmi rekonstrukció elméletét is elutasították, hiszen sem turistákat, sem bármilyen megrendezett esemény nyomát nem észlelték.

Védelmezőik szerint néhány megfigyelésük - például a híd, amely később eltűnt, vagy az elavult ekeszerkezet - több volt, mint puszta véletlen. Lehetséges volna, hogy egyfajta múltbéli visszhangot pillantottak meg, egy olyan jelenséget, amelyet a paranormális kutatók "időcsúszásként" emlegetnek?

Az időcsúszás fogalma - egy akaratlan ugrás az idő határain túl - továbbra is csak elmélet, amelyet a mainstream tudomány nem támogat. Mégsem példátlan jelenség. Az évek során hasonló beszámolók láttak napvilágot: egy brit házaspár 1979-ben azt állította, hogy egy 19. századi francia fogadóban szálltak meg, amely később nyomtalanul eltűnt, míg egy férfi az 1950-es évek New Yorkjában arról számolt be, hogy hirtelen az 1890-es évek utcáin találta magát.

Ezek a történetek közös vonásokat mutatnak - egy hirtelen, zavarba ejtő átlépést egy letűnt korba, majd egy ugyanolyan hirtelen visszatérést a jelenbe. A tudósok kétkedve fogadják ezeket, Einstein időről alkotott szilárd elméletére hivatkozva, amely kizárja az ilyen lehetőségeket. De azok számára, akik hisznek, a versailles-i eset felveti a kérdést: vajon a történelem valóban olyan mozdíthatatlan, mint ahogy hisszük?

A Moberly-Jourdain esetet az teszi időtállóan izgalmassá, hogy a hitelesség és a rejtély sajátos keverékét nyújtja. Nem szenzációhajhászok vagy szélhámosok voltak, hanem művelt nők, akiknek kevés okuk lett volna kitalálni egy ilyen történetet. Beszámolójuk, bármennyire is fantasztikus, komoly és őszinte hangvételben íródott, ami megnehezíti az egyszerű elutasítását.

Egyes modern elméletek kvantumanomáliákat vagy egymásba csúszó dimenziókat emlegetnek, míg mások pszichológiai jelenségként értelmezik - a versailles-i történelem súlya által szült élénk látomásként. A Petit Trianon, amely szorosan kapcsolódik Marie Antoinette utolsó napjaihoz, kétségtelenül sajátos atmoszférát hordoz - talán olyat, amely mély hatást gyakorolt a két nő érzékelésére.

Több mint 120 év elteltével a versailles-i időcsúszás továbbra is rejtély. Nem létezik semmilyen végérvényes bizonyíték - sem fényképek, sem tárgyi emlékek, sem független szemtanúk -, amely alátámasztaná a történetet, mégis tovább él a kulturális képzeletben. Talán az időutazás gondolata, a múltba való bepillantás lehetősége az, ami fenntartja az érdeklődést. Vagy talán az a csábító eshetőség, hogy az idő - akárcsak Versailles kertjei - olyan ösvényeket rejt, amelyeket még nem értünk.

Moberly és Jourdain számára az a nap 1901 augusztusában nem pusztán egy délibáb volt. Egy utazás volt, amely arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk: mi van, ha a múlt nem is olyan távoli, mint gondoljuk?