Az Artemis űrhajó parancsnoka drámai vallomást tett: "Azt hittem, sosem térünk vissza a Földre"

A világűr meghódítása mindig is az emberi bátorság és a technológiai zsenialitás határait feszegette, ám a kulisszák mögött gyakran olyan dr...

A világűr meghódítása mindig is az emberi bátorság és a technológiai zsenialitás határait feszegette, ám a kulisszák mögött gyakran olyan drámai pillanatok zajlanak le, amelyekről a nagyközönség csak hónapokkal vagy évekkel később szerez tudomást.

Az emberiség több mint fél évszázad után először merészkedett vissza a Hold környezetébe, de az Artemis II történelmi missziója majdnem egy pszichológiai rémálommá változott a legénység számára, amikor a parancsnok egy hátborzongató pillanatig azt hitte, soha többé nem láthatják viszont a szülőbolygójukat.

Reid Wiseman, a küldetés 50 éves parancsnoka nemrégiben egy spanyolországi tudományos fesztiválon beszélt nyíltan arról a bénító félelemről, amelyet a Földtől való legtávolabbi ponton élt át, amikor az űrhajó műszerei nem a várt adatokat mutatták.

A tervek szerint az Artemis II négytagú legénysége egy precízen kiszámított holdkerülést hajtott végre, hogy a Hold gravitációs erejét parittyaként használva lendüljön vissza a Föld felé. Ez a manőver új rekordot állított fel az emberiség történetében: soha korábban emberi lény nem utazott ilyen messzire a világűrben, megdöntve az Apollo-13 által 1970-ben, a Hold sötét oldala felett felállított távolsági rekordot.

A houstoni irányítóközpont hajszálpontosan meghatározta azt a maximális távolságot, amelyet az űrhajó elérhet: ez 219 667 tengeri mérföld volt. Wiseman parancsnok feszülten figyelte a fedélzeti kilométerórát, várva a pillanatot, amikor a számok végre csökkenni kezdenek, jelezve, hogy megkezdődött a hazatérés, és a következő kijelzett érték már a biztonságot jelentő irányba mozdul el.

A valóság azonban másként alakult, és a világűr rideg magányában a másodpercek óráknak tűntek. Amikor a számláló elérte a kritikus határértéket, nem állt meg. Körülbelül három perc elteltével a kijelző 219 668-ra ugrott, majd újabb három idegőrlő perc után elérte a 219 669 tengeri mérföldet.

Wiseman elmondása szerint ekkor járta át a tiszta, fojtogató félelem, mert az járt a fejében, hogy túlcsúsztak a pályán, elvétették a kozmikus fordulót, és a végtelen űr fogja elnyelni őket, ahonnan nincs visszatérés. A legénység tagjai némán, lélegzetvisszafojtva meredtek a monitorra, miközben a tehetetlenség érzése nehezedett rájuk.

Bár a feszült várakozás után a számok végre csökkenni kezdtek, igazolva, hogy az űrhajó jó pályán mozog, a pillanatnyi pánik mély nyomot hagyott az asztronautákban.

Ez a megrázó epizód rávilágított arra, hogy az űrrepülés során a legkisebb eltérés is egzisztenciális szorongást válthat ki, még a legjobban kiképzett profikból is. Érdekes módon a legénység már a start előtt két nappal felkészült a legrosszabbra.

Jeremy Hansen küldetésspecialista elárulta, hogy őszintén átbeszélték, mit tennének egy katasztrofális hiba esetén, ha a kilométeróra csak folyamatosan növekedne, és tudnák, hogy van még valamennyi idejük az életfenntartó rendszerek jóvoltából, de a sorsuk megpecsételődött. Az asztronauták nem olcsó vakmerőségből, hanem racionális elfogadásból fakadó belső békével indultak útnak: megegyeztek, hogy bármi jön, a tudásuk legjavát nyújtják, amíg az idejük le nem jár.

A misszió végül mindent összevetve több mint 700 ezer mérföld megtétele után teljes sikerrel zárult, és az Orion kapszula a Csendes-óceánba csobbanva hozta vissza a hősöket a Földre.

A technikai siker mögött azonban mély spirituális és pszichológiai átalakulás zajlott le a résztvevőkben. Wiseman, aki saját bevallása szerint korábban nem volt vallásos ember, a küldetés utáni első sajtótájékoztatón elsírta magát, amikor felidézte a pillanatot, amikor a landolás után meglátta a katonai lelkész gallérján lévő keresztet.

Az űrben átélt élmények olyan monumentálisak voltak, amelyeket a normál emberi elme alig képes befogadni. Amikor a Nap eltűnt a Hold mögött, a parancsnok odafordult pilótájához, Victor Gloverhez, és halkan megjegyezte: az emberiség evolúciósan talán még el sem ért arra a szintre, hogy teljesen felfoghassa azt a földöntúli csodát, ami a szemük elé tárul.

A küldetés során egy egészen újfajta mentális állapotot is azonosítottak, amelyet Wiseman "Föld-honvágynak" nevezett el. Amikor az ember olyan messzire kerül az otthonától, hogy a bolygója eltűnik a hüvelykujja mögött, és körülötte csak a totális, végtelen, fekete üresség tátong, a perspektíva drámaian megváltozik.

Az asztronautát nem a klasszikus értelemben vett otthona utáni vágyakozás gyötörte, hanem a bolygó iránti elemi vágy. Arra gondolt, hogy újra látni akarja a gyermekeit, át akarja ölelni a barátait, de mindennél jobban vágyott arra, hogy egyszerűen leülhessen a zöld fűbe, és friss salátát egyen – hogy megtapasztalhassa az életet azon a törékeny, apró kék ponton.

A visszatérés sem volt veszélytelen, hiszen a légkörbe való belépéskor a legénység a földi gravitáció négyszeresét kitevő lassulási erőt élt át. Az utolsó tizenhárom perces ereszkedés során a gigantikus ejtőernyők fokozatosan lassították le a kapszulát, amely végül húsz mérföldes óránkénti sebességgel érte el az óceán felszínét.

A viharos tengeri áramlatok miatt a mentőakció ugyan csúszott egy keveset, de a négy asztronautát – köztük a Hold környezetébe eljutó első nőt, Christina Kochot, és az első színesbőrű űrhajóst, Victor Glovert – végül biztonságban helikopterre emelték.

Az Artemis II bebizonyította, hogy az ember képes átlépni a saját árnyékát, de a kozmosz peremén szerzett tapasztalatok örökre emlékeztetni fogják a jövő utazóit arra, hogy a technológia mögött mindig ott lapul az emberi törékenység és a Föld semmivel sem pótolható biztonsága. (1)

(1) - https://www.dailymail.com/sciencetech/article