Kard, becsület és tudomány: A korszak, amikor a japán szamurájok fele valójában nő volt

Amikor a modern ember a "szamuráj" szóra gondol, lelki szemei előtt szinte kivétel nélkül egy zord tekintetű, súlyos páncélt visel...

Amikor a modern ember a "szamuráj" szóra gondol, lelki szemei előtt szinte kivétel nélkül egy zord tekintetű, súlyos páncélt viselő, borotvaéles katanát forgató férfi alakja jelenik meg.

Ez a kép él a hollywoodi kasszasikerekben, a népszerű animékben és a videójátékok világában is, egyfajta hipermaszkulin ideált rögzítve a köztudatban. Azonban a British Museum legújabb, 2026 tavaszáig megtekinthető nagyszabású kiállítása alapjaiban rengeti meg ezeket a sztereotípiákat.

A tárlat kurátora, Rosina Buckland japán művészettörténész olyan történelmi tényeket tár a látogatók elé, amelyek radikálisan átírják Japán legismertebb társadalmi rétegének történetét: az Edo-korra, azaz a 17. század elejére a szamuráj osztály tagjainak mintegy fele valójában nő volt.

Ez az állítás első hallásra meghökkentőnek tűnhet, hiszen a történelemkönyvek évszázadokon át elhallgatták vagy a háttérbe szorították a női szamurájok szerepét. Pedig a valóság sokkal rétegzettebb annál, mint amit a kardvívó harcosok mítosza sugall. A szamuráj kifejezés ugyanis nem csupán egy katonai rendfokozatot, hanem egy kiváltságos társadalmi osztályt is jelölt.

Ahogy Japán a 17. század elején, a Tokugava-bakufu felemelkedésével a belső háborúk véres káoszából a kétszázötven éves béke korszakába, az Edo-korba lépett, a szamurájok szerepe is alapvetően megváltozott. A csataterek hőseiből állami hivatalnokok, tudósok, művészek és a kultúra mecénásai lettek. Ebben az új, kifinomult világban pedig a nők legalább akkora szerepet játszottak, mint férfi kortársaik, még ha feladataik sokszor a nyilvánosságtól elzártabb szférákban összpontosultak is.

A női szamurájok, vagy ahogy a japán krónikák nevezik őket, az onna-bugeisák és onna-musák története persze jóval az Edo-kor előtt kezdődött. Már a 10. században, amikor a busi (harcos) réteg kiemelkedett a gazdag földbirtokosok zsoldosaiként, akadtak nők, akik fegyvert fogtak. A 12. század végén élt legendás Tomoe Gozen alakja például a mai napig a japán folklór szerves része.

A leírások szerint Tomoe több száz férfit vezetett harcba, ellenfeleit kíméletlenül lefejezte, és bátorságával még a legtapasztaltabb hadvezéreket is ámulatba ejtette. Később, a 16. század zűrzavarában tűnt fel Óhóri Curuhime, akit gyakran a "japán Jeanne d’Arc-ként" emlegetnek. A paplányból lett hadvezér egy egész szigetet védelmezett meg a betolakodóktól, és a legenda szerint egy ellenséges hajóra belopózva párbajban végzett az ellenséges vezérrel.

Azonban, ahogy Rosina Buckland rámutat, a szamuráj létnek csak egy apró, bár kétségkívül látványos szelete volt a háború. A British Museum kiállítása éppen arra világít rá, hogy a 17. századtól kezdve a szamuráj nők élete mennyire sokszínűvé vált. Míg sokan közülük a háztartás és a családi birtok irányításáért feleltek – ami egy szamuráj családban komoly gazdasági és logisztikai felkészültséget igényelt –, mások tudósként, festőművészként vagy éppen tűzoltóként tevékenykedtek.

A kiállítás egyik legkülönlegesebb darabja egy élénkvörös tűzoltókabát és a hozzá tartozó csuklya, amelyet kifejezetten az Edo-kastélyban szolgáló női szamurájok számára készítettek. Mivel a korabeli Japán faházakból álló városait állandóan tűzvész fenyegette – amit eufemisztikusan "Edo virágának" neveztek –, a tűzoltás létfontosságú és megbecsült feladat volt, amelyben a nők is aktívan kivették a részüket.

A tárlaton bemutatott 280 tárgy között találunk díszes páncélokat és 16. századi aranyozott sisakokat is, de az igazi újdonságot a hétköznapi élet emlékei jelentik. A selyemköntösök, a finom kidolgozású hajápolási eszközök, a kézitükrök és az etikettről szóló könyvek egy olyan világot rajzolnak fel, ahol a harci erények összefonódtak a művészi érzékkel és a tudományos érdeklődéssel. Ezek a nők nem csupán a szamuráj férfiak feleségei voltak, hanem maguk is a szamuráj identitás hordozói. Részt vettek a politikai intrikákban, patronálták a művészeteket, sőt, egyesek elismert tudományos munkákat hagytak hátra.

Buckland kurátori koncepciója szerint a cél az, hogy leszámoljunk a múlt századi félreértésekkel és mítoszokkal. A 19. századi nacionalista törekvések és a későbbi nyugati interpretációk során a szamuráj alakja egyfajta merev, kizárólagosan férfias katonai ikonná csontosodott. Ez a kép azonban figyelmen kívül hagyja azt a több évszázados egyensúlyt, amely a katonai (bu) és a művészi-irodalmi (bun) képességek között létezett. A szamuráj osztály felemelkedése és hosszú ideig tartó dominanciája nem lett volna lehetséges a nők intellektuális és társadalmi hozzájárulása nélkül.

A kiállítás rávilágít arra is, hogy a női szamurájok fegyveres szerepvállalása sem tűnt el teljesen a békeidőkben. A nemes lányok oktatásának továbbra is része volt a harcművészet, különösen a naginata (egyfajta hosszú nyelű alabárd) használata, amellyel hatékonyan meg tudták védeni otthonukat, ha a férfiak távol voltak. Ez a tudás nem csupán szimbolikus volt; a szamuráj nőkbe belenevelték a lojalitás, az önfegyelem és a becsület szigorú kódexét, amely ugyanúgy kötelezte őket, mint a férfiakat.

Női tűzoltókabát és kapucni

Ez a történeti újrafelfedezés nemcsak a múltat világítja meg új fényben, hanem a jelent is provokálja. Kihívást intéz a popkultúra által táplált "macsó" szamuráj-kép ellen, és visszaadja a hangját azoknak az elfeledett hősöknek, akik ecsettel, tudományos értekezéssel vagy éppen tűzoltócsákánnyal a kezükben formálták Japán történelmét. Amikor tehát a kiállítás látogatói megpillantják a cinóber színű női tűzoltókabátot vagy a finom ecsetkezelésű festményeket, rá kell döbbenniük: a szamurájok története nem csupán a csatamezőkön vívott harcokról szól, hanem egy egész társadalmi osztályról, amelynek a nők nem csupán kísérői, hanem egyenrangú építőkövei voltak.

A British Museum tárlata májusig várja az érdeklődőket, hogy bemutassa ezt a titkosított történelmet. Ez a felfedezés segít megérteni, hogy a hatalom és a társadalmi szerepvállalás Japánban sokkal komplexebb volt, mint azt a kardok csörrenése alapján gondolnánk. A női szamurájok emlékezetének rehabilitálása nemcsak igazságtétel a múlt irányába, hanem inspiráció is a jövő számára, bizonyítva, hogy a bátorság és a tehetség soha nem volt csupán egyetlen nem kiváltsága.

Ahogy a béke korszaka beköszöntött, ezek a nők bebizonyították, hogy a szamuráj szellem ugyanolyan erővel nyilvánulhat meg egy tudományos felfedezésben vagy egy gyönyörű kerámiában, mint egy győztes ütközetben. A történelem porlepte lapjairól most végre előlépnek Japán elfeledett harcosnői és értelmiségi asszonyai, hogy elfoglalják méltó helyüket a felkelő nap országának krónikájában. (1)

(1) - https://www.britishmuseum.org/about-us/