Sötét árnyak a Hold kráterei között: Mit titkol a NASA ötvenhét éve?

Amikor az emberiség tekintete ismét az éjszakai égbolt felé fordul, és a technológiai fejlődés ígérete szerint hamarosan újra emberi lábnyom...

Amikor az emberiség tekintete ismét az éjszakai égbolt felé fordul, és a technológiai fejlődés ígérete szerint hamarosan újra emberi lábnyomok törhetik meg a holdpor érintetlen nyugalmát, hirtelen porszem kerül a gépezetbe.

Az Artemis-program, amely a NASA nagyszabású visszatérését hivatott beteljesíteni, ismét váratlan akadályokba ütközött. Egy üzemanyagszivárgás, a fagyos téli viharok és a technikai ördögök játéka miatt a kilövést elhalasztották, ám a hivatalos magyarázatok mellett felerősödtek azok a hangok is, amelyek szerint a halasztás mögött valami sokkal hátborzongatóbb rejlik.

Nem csupán egy hibás szelep vagy a folyékony hidrogén rakoncátlankodása állhat a háttérben, hanem egy ötvenhét éve őrzött titok, amely az Apollo-missziók óta kísérti az űrkutatás történetét.

A spekulációk középpontjában egy olyan elmélet áll, amely szerint Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-ben nem voltak egyedül a Hold felszínén. AJ Gentile, a népszerű The Why Files podcast házigazdája a napokban ismét felszínre hozta azt a régóta keringő legendát, miszerint az Apollo–11 leszállásakor egy titokzatos rádióadás szakította meg a hivatalos kommunikációt.

A történet szerint a két asztronauta, amint megközelítették a holdfelszínt, egy privát orvosi csatornára váltott át, hogy elkerüljék a nyilvános közvetítést. Ebben a rövid, de annál feszültebb ablakban Armstrong állítólag elcsukló hangon jelentette az irányítóközpontnak: "Itt vannak. Ott állnak a kráter szélén, és minket figyelnek." A leírások szerint hatalmas űrjárművek sorakoztak fel a távolban, mintha egy megfigyelőállásról lenne szó, és a látogatók csendes, de fenyegető jelenléttel kísérték figyelemmel az emberiség első lépéseit egy idegen világban.

Bár a NASA archívumaiban nincs hivatalos nyoma annak, hogy az asztronauták valaha is használták volna ezt a másodlagos csatornát ilyen célra, az elmélet makacsul tartja magát. A szkeptikusok szerint ez csupán a képzelet szüleménye, de a "mi van, ha" kérdése évtizedek óta táplálja a bizalmatlanságot. Különösen igaz ez annak fényében, hogy az Artemis-program legutóbbi kudarca során fellépő hidrogénszivárgás sokak számára nem technikai malőrnek, hanem szándékos időhúzásnak tűnik. Vajon azért halasztják el a missziót, mert a technika nem áll készen, vagy azért, mert odafent még mindig várnak ránk valakik, akikkel nem vagyunk felkészülve a találkozásra?

A rejtélyt csak tovább mélyítik azok a vallomások, amelyek nem laikusoktól, hanem a tudomány és a katonaság belső köreiből származnak. Edgar Mitchell, az Apollo–14 asztronautája és a hatodik ember, aki a Holdon járt, élete végéig nyíltan hangoztatta meggyőződését: a földönkívüliek léteznek, és már régóta látogatják a bolygónkat.

Mitchell nem volt sarlatán; egy amerikai hős volt, egy tudós, aki a saját szemével látta az űr sötétjét. Szerinte a világ kormányai évtizedek óta hazudnak, és szisztematikusan elhallgatják a bizonyítékokat az idegen technológiákról és látogatásokról. Gentile szerint ha egy ilyen kaliberű ember, aki ténylegesen ott járt, azt mondja, hogy valami nincs rendben, akkor azt komolyan kell vennünk.

Az 1970-es és 80-as évek során a CIA is folytatott olyan kísérleteket, amelyek súrolták a sci-fi határait. A "távolbalátás" (remote viewing) projekt keretében olyan személyeket alkalmaztak, akik állításuk szerint képesek voltak mentálisan távoli helyszínekre utazni. Ingo Swann, a korszak leghíresebb médiuma, 1975-ben egy ilyen szeánsz során a Hold sötét oldalát vette célba. Amit ott leírt, az minden józan ésszel ellentmond: Swann tornyokat, hatalmas épületeket és emberszerű lényeket látott, akik egy titkos bázison dolgoztak.

A legfélelmetesebb az volt, amikor Swann azt állította, hogy a lények észlelték az ő mentális jelenlétét. Leírása szerint két alak egyenesen felé mutatott, mintha érzékelnék a több százezer kilométerről érkező kíváncsi elmét. Ha Swann látomásai igazak, akkor a Hold nem egy kopár kősivatag, hanem egy lakott, aktív bázis, amelynek létezését a NASA az Apollo–17 utáni hirtelen leállással próbálta elfedni.

Ehhez kapcsolódik egy másik izgalmas, bár kevésbé ismert elmélet, az "üreges Hold" teória, amely szerint az égitest valójában egy mesterségesen létrehozott megfigyelőállomás. Néhány kutató arra mutat rá, hogy amikor az Apollo–12 leszállóegysége a Holdnak ütközött, az égitest úgy kongott, mint egy harang, és a rezgések több mint egy órán át tartottak. Ez a szokatlan szeizmikus válasz sokakban felvetette a gyanút, hogy a Hold belseje nem tömör kőzet, hanem üres tereket vagy mesterséges szerkezeteket rejt. Vajon ez magyarázná, miért talált Ingo Swann bázisokat a felszín alatt?

A mai digitális korban a szkepszis új szintet ért el. A közösségi médiában sokan már nemcsak az idegenekben, hanem magában a holdraszállás tényében is kételkednek. Az Artemis-program csúszásai csak olajat öntenek a tűzre. "A SpaceX évente húsz rakétát lő fel, ti meg háromévente egyet? Szánalmas hazudozók" – írta egy kommentelő az X-en, tükrözve azt az általános elégedetlenséget, amely a NASA lassúságát övezi. Egyesek odáig mennek, hogy a halasztásokat a "színpadi technika" hibáinak tulajdonítják, azt sugallva, hogy az egész visszatérés csak egy újabb stúdiófelvétel lesz, ahol a zöld hátterek és a drótkötelek nem működnek megfelelően.

Gentile maga is elismeri, hogy bár hisz a holdraszállás valódiságában, az a tény, hogy a NASA gyanúsan sok eredeti dokumentációt és felvételt "veszített el" az évtizedek során, rendkívül kényelmetlen kérdéseket vet fel. Miért tűntek el az eredeti mágnesszalagok? Miért nincsenek meg a részletes tervrajzok bizonyos technológiákról, amelyeket ma, több mint ötven évvel később, állítólag újra fel kell találni?

Az Artemis II küldetés, amely során négy űrhajós kerülné meg a Holdat egy tíz napos utazás keretében, jelenleg márciusra vagy áprilisra tolódott. A hivatalos verzió szerint a szuperhideg folyékony hidrogén és oxigén betöltése közben fellépő nyomásugrás állította meg a visszaszámlálást öt perccel az indítás előtt. Ez a folyamat kritikus fontosságú: 2,65 millió kiternyi hajtóanyaggal kell biztonságosan feltölteni a rakétát. A NASA mérnökei éjt nappallá téve dolgoznak a hiba elhárításán, de a közvéleményt már nehéz megnyugtatni egyszerű műszaki adatokkal.

Egy másik különös szál, amelyet gyakran emlegetnek az ufó-kutatók, a Hold felszínén észlelt "átmeneti holdi jelenségek" (TLP – Transient Lunar Phenomena). Ezek olyan megmagyarázatlan fényfelvillanások, ködfoltok vagy színváltozások a kráterekben, amelyeket évszázadok óta dokumentálnak a csillagászok. Néhány elmélet szerint ezek nem geológiai folyamatok vagy gázkitörések eredményei, hanem az ott folyó idegen tevékenység melléktermékei. Ha a NASA valóban talált valamit 57 évvel ezelőtt, az Artemis–II legénysége talán választ kaphat ezekre a rejtélyekre – vagy éppen ők lesznek a következők, akiknek a rádióadását sietve egy "privát csatornára" kell terelni.

Amíg a világ várja a márciusi indítási ablakot, a kérdések megmaradnak. Vajon tényleg csak a technikai fejlődés lassúsága áll a háttérben? Vagy a Hold valóban egy "parkolóhely", ahogy Armstrong állítólag nevezte, és a tulajdonosok nem nézik jó szemmel a hívatlan látogatók visszatérését?

Akár a tudománynak, akár az összeesküvés-elméleteknek hiszünk, egy dolog biztos: a Hold sötét oldala még mindig több titkot őriz, mint amennyit a történelemkönyveink elárulnak. Az emberiség újra kopogtat az ajtón, de lehet, hogy a válasz, amit kapunk, örökre megváltoztatja a helyünket az univerzumban. (1)

(1) - https://www.dailymail.co.uk/sciencetech/