Kártyák, kockák és titkos jelek: Közelebb visz-e egy új rejtjel a Voynich-kézirat megértéséhez?

Kevés olyan könyv létezik a világon, amely akkora izgalmat és tanácstalanságot kelt a tudósokban, mint a híres Voynich-kézirat. A 15. század...

Kevés olyan könyv létezik a világon, amely akkora izgalmat és tanácstalanságot kelt a tudósokban, mint a híres Voynich-kézirat. A 15. századból származó, radiokarbonos vizsgálatokkal datált kötet nagyjából 38 000 szót tartalmaz különös, eddig megfejtetlen írásjelekkel lejegyezve.

Több mint száz éve próbálják kriptográfusok, nyelvészek és történészek feltörni a titkát, de a kézirat makacsul ellenáll minden kísérletnek. Most azonban egy frissen megjelent tanulmány új irányból közelíti meg a kérdést: talán nem is elsősorban a szöveg jelentését kellene keresnünk, hanem azt, miként jöhetett létre ez a különös nyelvnek tűnő jelrendszer.

A Cryptologia folyóiratban november 26-án publikált kutatás szerzője, Michael Greshko tudományos újságíró egy teljesen egyedi rejtjelezési módszert dolgozott ki, amely a középkorban is ismert eszközökkel – játékkártyákkal és dobókockával – alakít át olasz, latin vagy más nyelveket furcsa, hieroglifaszerű karakterekké. (1)

Az új rejtjel a "Naibbe" nevet kapta, egy 14. századi itáliai kártyajáték elnevezése után, és bár nem oldja meg közvetlenül a Voynich-kódot, megdöbbentően hasonló szöveget képes előállítani, mint amilyet az eredeti kézirat lapjain látunk. Ez az eredmény sokak szerint arra utal, hogy a titokzatos könyv megalkotásához valóban valamilyen kifinomult, tudatosan felépített rejtjelezési technikát használhattak.

Greshko ötlete állítólag akkor született meg, amikor cikkeket és történeteket gyűjtött a Voynich-kéziratról. "Ez egy lenyűgözően rejtélyes középkori tárgy," – fogalmazott, és valóban nehéz vitatkozni ezzel. A kézirat nemcsak a megfejtetlen szöveg miatt különleges, hanem bizarr illusztrációi miatt is: furcsa növényrajzok, asztrológiai ábrák, alkimista jelenetek és meglehetősen merésznek ható, "biológiai" témájú képek díszítik, amelyeken ruhátlan nők fürdenek különös medencékben.

Mindez együtt olyan benyomást kelt, mintha egy elveszett tudás enciklopédiáját tartanánk a kezünkben – csakhogy senki sem tudja elolvasni. A Naibbe-rejtjel éppen ezt a talányos hatást próbálja meg mesterségesen reprodukálni. A módszer első lépésként egy dobókocka eredményét használja arra, hogy az olasz vagy latin szöveget kisebb egységekre bontsa. Egy szó, például a "gatto", amely olaszul macskát jelent, a kockadobás számától függően válhat egy- és kétbetűs blokkok sorozatává: "g", "at" és "to".

Ezután jön a második fázis, amelyben a húzott játékkártya határozza meg, melyik rejtjelezési táblázatot kell alkalmazni. Hat különböző, előre kidolgozott kódolási táblázat áll rendelkezésre, és mindegyik más-más módon alakítja át a betűket a "Voynichese"-nek nevezett mesterséges írásjelekké. A táblázatok ráadásul "súlyozottak": úgy vannak kialakítva, hogy a kapott jelek statisztikai gyakorisága megegyezzen azzal, amit az eredeti kéziratban megfigyeltek. Vagyis a rendszer nemcsak véletlenszerűen helyettesíti a betűket, hanem gondosan utánozza a Voynich-szöveg furcsa belső logikáját.

A kutatás egyik legérdekesebb következtetése éppen ebből fakad. A Naibbe-rejtjel által létrehozott ál-Voynichese szöveg számos fontos jellemzőben hasonlít a valódihoz: a karakterek eloszlása, az átlagos "szóhossz", sőt bizonyos titokzatos nyelvtani szabályok is visszaköszönnek benne. Ez azért lényeges, mert a Voynich-kéziratról máig nem tudjuk biztosan, hogy valódi nyelvet rejt-e, vagy csupán ügyes átverésről van szó.

Az úgynevezett hoax-elmélet szerint a kézirat egy középkori csalás: a rajzok szándékosan titokzatosak és pikánsak, a szöveg pedig teljesen értelmetlen, csupán megtévesztésre szolgáló jelhalmaz. Az elmúlt években ez az elmélet megerősödött, mivel a modern technológiával végzett megfejtési próbálkozások – köztük gépi tanulást és mesterséges intelligenciát alkalmazó projektek – sorra kudarcot vallottak.

Ha létezik valódi kód, az olyan összetett, hogy eddig senki sem tudta feltörni. A Naibbe-rejtjel azonban azt mutatja meg, hogy elméletileg lehetséges olyan kézi módszert találni, amellyel latinból vagy olaszból megbízhatóan előállítható egy Voynichhez hasonlóan viselkedő szöveg. Ez nem bizonyítja, hogy pontosan így készült az eredeti könyv, de felvillantja a lehetőséget, hogy a kézirat szerzője valamilyen rokon technikát alkalmazhatott.

A történethez szorosan kapcsolódik a kézirat modern sorsa is. A kötet nevét Wilfrid Voynich lengyel származású, később brit és amerikai állampolgárságot szerző könyvgyűjtőről kapta, aki 1912-ben vásárolta meg a jezsuiták római kollégiumának közelében összeállított gyűjteményből. Ma a Yale Egyetemen őrzik gondosan, és a világ minden tájáról érkező kutatók számára szolgál inspirációként. A könyv egyfajta találkozási ponttá vált az elveszett nyelvek, a történelmi kriptográfia és a digitális elemzési módszerek határterületén.

René Zandbergen, egykori műholdmérnök és a Voynich-kézirat egyik legismertebb szakértője úgy nyilatkozott, nagyra értékeli Greshko munkáját. Szerinte különösen hasznos, hogy a tanulmány nem állít merész, megalapozatlan megfejtéseket, csupán bemutat egy lehetséges kódolási utat. Zandbergen maga is bizonytalan abban, hogy a Voynichese szöveg jelentéssel bír-e. Sokan azzal érvelnek, hogy "ilyet senki sem csinálna" – vagyis értelmetlen szöveget nem másolna le valaki ennyi energiával –, de a szakértő szerint ez túl egyszerű megközelítés. A valódi probléma inkább az, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehetett volna pusztán halandzsából megalkotni egy ennyire következetesnek látszó rendszert.

Greshko reménye éppen ezért az, hogy a Naibbe-rejtjel a jövőben egyfajta számítógépes mércévé válhat. Ha más kutatók is alkalmazzák és továbbfejlesztik, akkor az eltérések elemzése talán rávilágíthat arra, milyen elvek szerint készült valójában a kézirat. A rejtjelezési táblázatok súlyozása, a véletlenszerűség tudatos beépítése és a kézzel is végrehajtható technológia mind olyan tényezők, amelyek összhangban állnak a középkori gondolkodással.

A kockák és kártyák választása sem önkényes: ezek az eszközök Európában már akkor is széles körben ismertek voltak, így reális forrásai lehettek az üzenet elrejtéséhez szükséges véletlennek. Bár a Naibbe nem képes tökéletesen lemásolni minden sajátosságot – például nem ad magyarázatot arra, hogy bizonyos szavak miért pont ott jelennek meg a sorokban, ahol –, éppen ezek a hiányosságok tehetik igazán értékessé. A titokzatos pontok talán nem hibák, hanem kulcsok a megértéshez.

A Voynich-kézirat tehát továbbra is megfejtésre váró középkori csoda marad. De minden új ötlet, még ha csak részben is sikeres, közelebb visz bennünket ahhoz, hogy egyszer megértsük, valódi titkos üzenetet hordoz-e, vagy csupán az emberi kíváncsiság örök próbaköve. A kártyák és kockák által inspirált rejtjel azt bizonyítja, hogy a múlt talányaihoz néha egészen játékos eszközökön át vezet az út – és talán éppen ez illik legjobban a világ legrejtélyesebb könyvéhez. (2)

(1) - https://www.tandfonline.com/doi/full/
(2) - https://www.livescience.com/archaeol