A racionalitás árnyékában: Miért vonzódik a hitetlen elme is a természetfelettihez?

A modern nyugati társadalmakban az "ateista" és az "agnosztikus" kifejezések gyakran a hideg logika, a tudományos módsze...

A modern nyugati társadalmakban az "ateista" és az "agnosztikus" kifejezések gyakran a hideg logika, a tudományos módszertan és a kérlelhetetlen materializmus szinonimáiként jelennek meg. Azt feltételezzük, hogy aki elveti a szervezett vallások isteneit, az egyúttal a varázslatot, a sorsot és a láthatatlan erőket is száműzi az életéből.

Azonban a szociológiai kutatások és a pszichológiai mélyelemzések egyre inkább azt mutatják, hogy a vallástalanság nem jelent egyet a "természetfeletti-mentességgel". Sőt, egyfajta furcsa paradoxonként az istenhit hiánya gyakran nem egy üres, vákuumszerű világnézetet hagy maga után, hanem egy olyan teret, amelyet alternatív spiritualitás, ezotéria vagy tudományosan nem igazolható megérzések töltenek be.

Ez a jelenség rávilágít arra, hogy az emberi elme talán nem is arra lett huzalozva, hogy tiszta materializmusban éljen, hanem arra, hogy értelmet és mintázatot keressen ott is, ahol a fizika törvényei megállnak.

Amikor egy ateista azt mondja, hogy "rossz energiái vannak ennek a helynek", vagy egy agnosztikus a "vonzás törvényéről" beszél, valójában ugyanazt a kognitív mechanizmust használják, mint a hívők, csak a szoftver más rajta. A pszichológia szerint az emberi agy rendelkezik egy úgynevezett hiperaktív ágensdetektáló eszközzel. Ez egy evolúciós örökség: őseink számára biztonságosabb volt azt hinni, hogy a bokor zörgése mögött egy ragadozó (egy ágens) áll, mint azt feltételezni, hogy csak a szél fúj.

Ez az ösztönös késztetés, hogy szándékot és intelligenciát lássunk a káoszban, nem tűnik el attól, hogy valaki nem jár templomba. Az ateista is érezheti úgy, hogy a sors "megbüntette" egy rossz döntésért, még ha tudatosan el is utasítja a büntető isten képét. Ez a fajta implicit spiritualitás mélyebben gyökerezik bennünk, mint a tanult racionalitás.

A kutatások, mint például a Queen’s University Belfast által végzett vizsgálatok, rámutattak, hogy az ateisták jelentős része hisz olyan jelenségekben, mint az asztrológia, a karma vagy a halál utáni tudat valamilyen formája. Ez elsőre logikai ellentmondásnak tűnik, de közelebb kerülünk a válaszhoz, ha megértjük a "vallás" és a "transzcendencia" közötti különbséget.

A szervezett vallás gyakran szabályrendszerekről, hierarchiáról és dogmákról szól, amit sok modern ember elutasít a személyes szabadság nevében. Ugyanakkor az univerzum végtelensége, az élet törékenysége és a halál elkerülhetetlensége olyan egzisztenciális szorongást szül, amelyet a puszta atomok és molekulák elmélete ritkán tud enyhíteni. A természetfeletti iránti vágy tehát nem feltétlenül az istenkeresésről szól, hanem az értelemkeresésről.

A technológiai fejlődés és a tudomány térnyerése ellenére a világunk nem lett kevésbé titokzatos. Érdekes módon a tudomány bizonyos ágai, mint a kvantumfizika, néha olyan absztrakt és felfoghatatlan elméletekkel állnak elő, amelyek a laikus számára szinte megkülönböztethetetlenek a mágiától. Az ateista, aki hisz abban, hogy a gondolatai befolyásolják a valóságot, gyakran "kvantumenergiákra" hivatkozik, ezzel tudományos köntösbe öltöztetve egy alapvetően spirituális meggyőződést.

Ez a "tudományosított miszticizmus" lehetővé teszi a modern ember számára, hogy megőrizze racionális önképét, miközben hódol a természetfeletti iránti igényének. Nem Istenben hisznek, hanem egy "intelligens univerzumban" vagy "kozmikus tudatban", ami valójában ugyanazt a funkciót tölti be: biztonságot és rendszert ad a kiszámíthatatlan létezésben.

A sors és a végzet fogalma is makacsul tartja magát a nem hívők körében. Sokan, akik vallják, hogy a világot a véletlenek irányítják, mégis úgy érzik, hogy "valamiért így kellett történnie", amikor egy sorsfordító találkozás vagy tragédia éri őket. Ez a narratív pszichológia egyik alapköve: történetekként éljük meg az életünket, a történeteknek pedig ívük, tanulságuk és céljuk van.

A tiszta materializmus, amely szerint minden csak véletlenszerű ütközések sorozata, nehezen emészthető az emberi lélek számára. A természetfelettihez való vonzódás tehát egyfajta kognitív védekező mechanizmus a nihilizmus ellen. Ha elhisszük, hogy a dolgok okkal történnek, akkor az életünknek súlya és iránya lesz, még akkor is, ha nem tudjuk megnevezni a "szerzőt".

Érdemes megfigyelni a modern rituálék felemelkedését is az ateista körökben. A meditáció, a kristályok használata, vagy akár a szélsőséges biohacking sokszor vallási jellegű áhítattal párosul. Ezek a tevékenységek gyakran túlmutatnak a fizikai jólléten; egyfajta kapcsolódást keresnek egy magasabb rendű állapothoz.

Az agnosztikus ember számára a természetfeletti nem egy szakállas alak az égben, hanem a "több" érzése – az a megfoghatatlan bizsergés egy erdő mélyén vagy egy hatalmas könyvtárban, amit nem lehet pusztán dopaminnal vagy oxitocinnal megmagyarázni. Ez a tapasztalati spiritualitás nem igényel szentírásokat, mégis mélyen irracionális.

A szociológusok szerint a hagyományos vallások hanyatlása nem a spiritualitás végét hozta el, hanem annak fragmentációját. A "spirituális, de nem vallásos" kategória lett az egyik leggyorsabban növekvő csoport a világon. Ebben a csoportban rengeteg az ateista és agnosztikus, akik "svédasztalos" módon válogatják össze hiedelmeiket: egy kis buddhista mindfulness, egy kis asztrológiai útmutatás, és egy erős hit az emberi intuíció tévedhetetlenségében.

Ez a választási szabadság paradox módon még jobban kinyitja a kaput a természetfeletti felé, hiszen nincs egy központi dogma, ami megmondaná, mi számít "hivatalos" csodának. Mindenki a saját misztikumának kovácsa lesz.

De miért félnek sokan bevallani ezt a vonzódást? A társadalmi nyomás az értelmiségi körökben gyakran a szigorú racionalitást diktálja. Egy tudományos munkatárs talán sosem vallaná be a kollégáinak, hogy horoszkópot olvas vagy hisz a szellemekben, mégis, a magánszférájában ugyanúgy keresi a jeleket, mint bárki más.

Ez a kettősség rávilágít arra, hogy a hit és a tudás nem feltétlenül zárják ki egymást az elmében; inkább párhuzamos vágányokon futnak. A bal agyfélteke elemzi az adatokat, míg a jobb agyfélteke szimbólumokban és érzelmi igazságokban gondolkodik. A természetfeletti iránti igény nem intellektuális kudarc, hanem az emberi tapasztalás komplexitásának elismerése.

Végül el kell ismernünk, hogy a "természetfeletti" fogalma maga is változik. Ami ma mágiának tűnik, az holnap talán felfedezett természeti törvény lesz. Az ateisták és agnosztikusok nyitottsága az ismeretlenre – még ha az olykor ezoterikus formát is ölt – valójában a kíváncsiság egy formája.

Nem akarnak válaszokat kapni egy poros könyvből, de nem is akarnak beletörődni abba, hogy a világ csak annyi, amit a mikroszkóp alatt látunk. A hit a természetfelettiben számukra egyfajta lázadás a szürke hétköznapok ellen, egy remény, hogy a valóság szövetében vannak még rejtett rétegek, amelyek felfedezésre várnak.

Összességében tehát az ateista és agnosztikus emberek természetfelettibe vetett hite nem ellentmondás, hanem az emberi természet szerves része. Agyunk mintázatkereső gépezete, evolúciós félelmeink és az értelmes élet iránti szomjunk olyan hidakat épít a láthatatlan felé, amelyeket a logika sem tud teljesen lebontani.

A vallás elhagyása után nem a sötétség marad, hanem egy csillagos égbolt, ahol mindenki a saját mitológiáját rajzolja meg a fények közé. Legyen szó karmáról, energiákról vagy a sors furcsa játékairól, a természetfeletti iránti vonzódás emlékeztet minket arra, hogy embernek lenni annyit tesz, mint folyamatosan keresni a kapcsolatot azzal, ami nagyobb nálunk – még akkor is, ha nem nevezzük nevén az alkotót.