A néma düh kora: Miért vágyik egyre több amerikai egy valódi forradalomra?

Az amerikai álom helyét napjainkban egyre inkább egy kollektív, fojtogató rémálom veszi át, ahol a lakosság jelentős része már nem csupán cs...

Az amerikai álom helyét napjainkban egyre inkább egy kollektív, fojtogató rémálom veszi át, ahol a lakosság jelentős része már nem csupán csendben elégedetlen, hanem nyíltan forradalomról, radikális általános sztrájkokról vagy akár fegyveres felkelésről beszél.

Ez a fajta forradalmi hév sosem a semmiből bukkan elő; rendszerint akkor veszi át az uralmat egy társadalomban, amikor az állampolgárok úgy érzik, hogy a hagyományos demokratikus csatornákon keresztül történő politikai változás lehetősége végleg bezárult.

Napjaink Amerikájában sokan vallják, hogy az ország valójában egy modern oligarchiává torzult, ahol a milliárdosok és a hatalmas multinacionális vállalatok diktálják a teljes közpolitikát, miközben az átlagembereknek már morzsák sem jutnak a gazdasági asztalról.

A politikai rendszer képtelen vagy nem hajlandó alkalmazkodni az emberek alapvető igényeihez, sőt, a szociális védőhálók folyamatos leépítésével és a gazdagoknak nyújtott újabb adókedvezményekkel nyíltan provokálja a már amúgy is pattanásig feszült tömegeket.

A mindennapi megélhetés sokak számára fizikailag is fenntarthatatlanná vált. Az egekbe szökő lakhatási költségek és a megfizethetetlen egészségügy mellett még azok a "kenyér és cirkusz" típusú figyelemelterelések is luxussá válnak, mint a videojátékok vagy a streaming szolgáltatások. Amikor az embereknek már nincs menekülési útvonaluk, közösségük vagy jövőképük, a dühük elkerülhetetlenül a hatalom birtokosai ellen fordul, akiket szenvedéseik közvetlen felelőseinek tartanak.

A közösségi médiában terjedő videók nyers őszinteséggel közvetítik ezt a kilátástalanságot. Egy elkeseredett megszólaló például így fogalmazott: "Csak azt akarom tudni, mikor gyújtjuk meg a fáklyákat és vesszük kézbe a villákat, mert ezt az egészet le kell égetni a földig, és elölről kezdeni".

Egy másik férfi a mindennapi mókuskerék értelmetlenségét hangsúlyozta: "Dolgozunk, hogy épphogy túléljünk. Kifizetjük a számlákat, a lakbért, és centeket kaparunk össze, hogy ételt tegyünk az asztalra. Ez nem álom, ez a legrosszabb rémálom, amit el tudtunk képzelni".

A társadalmi frusztrációt tovább mélyíti az a felismerés, hogy a politikai elit mindkét oldala lényegében ugyanazokat a vállalati érdekeket szolgálja ki. Sokan úgy vélik, a Demokrata Párt funkciója csupán annyi, hogy a szép szavakkal és a remény illúziójával megakadályozza a nép lázadását, miközben valójában soha nem fordítják vissza a Republikánus Párt által okozott károkat.

Egy kritikus hangvételű videóban elhangzott: "Ha nem lennének a demokraták, akik pont azt mondják, amit hallani akarunk, már rég fellázadtunk volna. De a nap végén, 250 évvel az USA alapítása után, még mindig nincs megfizethető lakhatásunk vagy nemzeti egészségügyünk". Ez a politikai patthelyzet vezet oda, hogy az emberek úgy érzik: a szavazóurna és a békés tüntetés már nem hatékony eszköz a változásra.

A jelenlegi válsághelyzetre két markáns válaszreakció rajzolódik ki a közbeszédben. Az egyik a békés politikai forradalom, amelynek központi eleme egy jól szervezett általános sztrájk lenne. Egy népszerűvé vált prezentációban egy nő vázolta fel ezt az elképzelést: "Szükségünk van a szakszervezetekre, ők lesznek a gerincünk. Ki kell mondanunk, hogy nem megyünk dolgozni, amíg a követeléseinket nem teljesítik, legyen szó univerzális egészségügyről vagy élhető bérekről".

Azonban ez az út is rögös, hiszen a tőkések évtizedek óta szisztematikusan rombolják a szakszervezeteket, pontosan azért, hogy megfosszák a munkásosztályt a kollektív érdekérvényesítés erejétől és "forradalombiztossá" tegyék a rendszert.

A másik, radikálisabb irányvonal a fegyveres ellenállás szükségességét veti fel, különösen a kisebbségi közösségek védelmében. Egy afroamerikai megszólaló rámutatott a békés tiltakozás korlátaira: "Miért várják el tőlünk, hogy békések maradjunk, miközben azoknál van a fegyver, akiknek monopóliumuk van az erőszakra? Ugyanazok a politikusok, akik békét követelnek, rendőrségi erőszakot vetnek be ellenünk".

Ő és sokan mások a Fekete Párducok történelmi példáját hozzák fel, hangsúlyozva, hogy a fegyveres önvédelem elengedhetetlen lehet ott, ahol az állam már megszálló hatalomként viselkedik. Egy Minneapolisban nyilatkozó tüntető a Renee Good elleni rendőri akció után így fakadt ki: "Nincs más út, fegyverrel kell megjelennünk. Elegem van a szép szavakból és a békés menetelésből. A béke ideje lejárt, mert ők adták le az első lövést".

A veteránok és a katonai tapasztalattal rendelkezők körében is aggasztó hangok hallatszanak. Egy korábbi katona, aki megjárta Falludzsát, úgy látja, hogy a jelenlegi kormányzati taktikák – mint az ICE (bevándorlási hivatal) agresszív fellépése – egy belföldi felkelés előszobáját jelentik.

"Az ICE egy megszálló erő, amely terrorizálja a saját városainkat. Ez államilag támogatott terrorizmus" – jelentette ki. Szerinte a kormány sarokba szorította az amerikai embereket, és bár ő maga nem híve az erőszaknak, elkerülhetetlennek tartja a robbanást, ha a hatalom nem vonul vissza.

Politikatudományi szempontból az Egyesült Államok kritikus ponthoz érkezett: a társadalmi rend megbomlása, a széles körű félelem és a rendszerbe vetett hit teljes összeomlása mind a forradalmi helyzet klasszikus ismérvei. Bár a forradalom kimenetele bizonytalan és veszélyes – hiszen hatalmi vákuumhoz vagy még keményebb elnyomáshoz is vezethet –, sokan már úgy érzik, nincs más választásuk.

Ha az uralkodó osztály valóban el akarja kerülni a polgárháborút vagy a totális káoszt, nem várhatnak tovább: azonnal és érdemben kell kezelniük a tömegek követeléseit. Amerika sorsa most azon múlik, hogy a hatalom képes-e még hallani a nép hangját, mielőtt a "szavazóurna" helyét végleg átveszi a "töltényes láda".