Ősi eszközökkel mumifikáltak egy modern embert - az eredmény meglepő lett

A múmiák világa évezredek óta ámulatba ejti az emberiséget. A legtöbben az ókori Egyiptom aranyszarkofágjai, a piramisok árnyékában szunnyad...

A múmiák világa évezredek óta ámulatba ejti az emberiséget. A legtöbben az ókori Egyiptom aranyszarkofágjai, a piramisok árnyékában szunnyadó királyok és a fáraók halhatatlanságának ígérete kapcsán gondolnak a mumifikálásra.

Az egyiptomiak valójában alig hagytak hátra írásos útmutatást arról, miként zajlott a testek bebalzsamozása. A régészek és történészek így csak a maradványok, a korabeli eszközök és az elvégzett kísérletek alapján próbálják rekonstruálni a titkot.

A 20. század végén két kutató, Bob Brier és Ronn Wade elhatározta, hogy megpróbálja megérteni a folyamatot – nem elméleti úton, hanem egy valódi emberi test mumifikálásával. Kísérletük a tudományos világ egyik legkülönösebb és legvitatottabb vállalkozása lett, amely egyszerre mutatta be az ókori mesterség precizitását és a modern tudomány bátorságát.

Egy különös tudományos vállalkozás

Ronn Wade anatómusként és a Maryland Állami Anatómiai Tanács vezetőjeként dolgozott, mielőtt csatlakozott volna a projekthez. Családjában generációk óta foglalkoztak temetkezési szakmával, így nem volt idegen számára a testekkel való munka. Bob Brier ezzel szemben elsősorban egyiptológus, aki életét az ókori Egyiptom tanulmányozásának szentelte. Könyvtára annyira megtelt, hogy egy külön lakást kellett bérelnie kizárólag a kötetei számára.

A két kutató célja nem szenzációhajhászás volt, hanem egy több ezer éves technológia megértése. Az egyiptomiak által alkalmazott balzsamozási eljárások pontos részletei máig homályban maradtak: milyen szerszámokat használtak, hogyan távolították el a belső szerveket, és miként érték el, hogy a test évezredeken át fennmaradjon.

A kutatók egy olyan férfit választottak, aki halála után testét a tudománynak adományozta. A kiléte ismeretlen, de a projektben "E. M. Balm" néven hivatkoztak rá – a név játékosan utal a "balm," azaz balzsam szóra.

Az ókori technika modern kézben

Brier és Wade a lehető legautentikusabban kívánták végrehajtani a folyamatot, ezért az ókori Egyiptomban használt eszközök másolataival dolgoztak. Kézzel faragott faasztalt, lenvászon kötszereket, valamint rézből és obszidiánból készült késeket használtak. Hamar kiderült azonban, hogy a rézpengék nem elég élesek, így az obszidián – egy vulkanikus üveg – vált a fő szerszámmá.

A legnagyobb kihívást a szervek eltávolítása jelentette. Az egyiptomiak többnyire a hasfalon ejtett kisebb bemetszésen keresztül dolgoztak, és a különböző szerveket más-más módon kezelték. A szív például a testben maradt, mert azt az értelem és a lélek központjának tartották. A tüdő, a máj, a lép és a belek viszont eltávolításra kerültek. A test üregét ezután pálmaborral és mirhával tisztították ki, ami fertőtlenítő hatása mellett vallási jelentőséggel is bírt.

Az egyik legrejtélyesebb lépés az agy eltávolítása volt. A történeti források szerint az egyiptomiak az orrnyíláson keresztül, egy horgas pálcával dolgoztak. A módszer részletei azonban ismeretlenek voltak, így a kutatók kísérletezéssel találták meg a helyes technikát.

A test kiszárítása – a halhatatlanság kulcsa

A mumifikálás központi eleme a test kiszárítása volt. Ehhez natront, vagyis egy természetes szódás-sós ásványt használtak, amely kivonja a nedvességet a szövetekből, és így megakadályozza a bomlást. Brier az eredeti anyagot Egyiptomból szerezte be, és több száz kilogrammot csempészett be az Egyesült Államokba a filmstáb poggyászai között – nem kis logisztikai kihívást vállalva ezzel.

A testet, valamint a külön elhelyezett szerveket natronba burkolták, és a helyiséget száraz, forró levegővel töltötték meg, hogy minél inkább hasonlítson a Nílus menti klímához. Öt hét elteltével a test teljesen kiszáradt: a bőr megfeszült, a vonások élesebbé váltak, a szövetek kemények és törékenyek lettek. A súlya több mint a felére csökkent.

A látvány, amely a kutatókat fogadta, lenyűgöző volt. A test arca, hajának maradványai és a bőrszín árnyalatai feltűnően hasonlítottak az ismert egyiptomi múmiákéra. A kísérlet ezzel bebizonyította, hogy az ikonikus, "bőrszerű" megjelenés nem az évszázadok múlásának, hanem magának az eljárásnak köszönhető.

A test újjászületése a halálon túl

Miután a test kiszáradt, illatos olajokkal, például pálma- és cédrusolajjal dörzsölték be, hogy a bőr visszanyerjen némi rugalmasságot. Ezután megkezdődött a leglátványosabb szakasz: a test bebandázsolása. A lenvászon csíkokat gondosan, rétegről rétegre tekerték a test köré, s közéjük apró amuletteket és papiruszra írt varázsigéket helyeztek, ahogy az egyiptomi papok is tették több ezer évvel korábban.

A befejezés után a múmiát három hónapig pihentették egy száraz helyiségben, majd egy fémből készült tárolóban helyezték el. Ott fekszik ma is, sértetlenül. A későbbi vizsgálatok során sem találtak jelet bomlásra vagy penészedésre – a test stabil maradt, mintha időtlenségbe dermedt volna.

Tudomány vagy szentségtörés?

A kísérlet megítélése a tudományos közösségben megosztó volt. Egyesek etikailag kifogásolhatónak tartották, mondván, hogy az emberi test adományozása a tudomány számára nem jelent korlátlan engedélyt bármilyen kísérletre. Mások viszont az eredményeket hangsúlyozták: a projekt számos korábbi kérdést tisztázott, például azt, hogy mennyi natronra volt szükség egy test teljes kiszárításához, milyen szerszámokkal dolgozhattak az egyiptomi balzsamozók, és miért voltak az ősi asztalok szokatlanul szélesek.

A vita rámutatott arra a kényes határvonalra, amely a tudományos kíváncsiság és az emberi méltóság tisztelete között húzódik. A két kutató állítása szerint a testet méltósággal kezelték, és szimbolikusan királyként bántak vele – hiszen céljuk nem a meghökkentés, hanem a megértés volt.

Az egyiptomi örökség tovább él

A kísérlet óta eltelt több mint harminc év alatt a múmia csendben pihen, de története tovább él az oktatásban és a múzeumok világában. Az eredmények alapján később több kutatás is indult, amelyek állati testeken tesztelték a különböző konzerválási módszereket. Egyes modern egyiptológusok halakat, madarakat vagy kisebb emlősöket mumifikáltak, hogy jobban megértsék az anyagok hatását.

Az egyik legismertebb szakértő, Salima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem professzora, gyakran mutat be diákjainak egyszerű kísérleteket: egy kis halat például háztartási sóból és szódabikarbónából készített natronban tart néhány hétig, majd lenvászonba csomagolva mutatja be a folyamat eredményét. A test nem rothad el, hanem kiszárad és megőrződik, mintha az időn kívülre kerülne.

A halhatatlanság tudománya

Az emberiség évezredek óta próbálja megérteni és legyőzni a halandóságot. Az ókori egyiptomiak számára a mumifikálás nem csupán technikai eljárás volt, hanem szent művészet, amely biztosította, hogy a lélek visszatérhessen a testbe a túlvilágon. A modern tudomány pedig, ha más célból is, de hasonló szenvedéllyel kutatja a test konzerválásának lehetőségeit – ezúttal a múlt megértése érdekében.

Bob Brier és Ronn Wade kísérlete emlékeztet arra, hogy a tudomány néha a múlt rituáléiban találja meg a jövő kérdéseire adott válaszokat. A múmia, amelyet ők készítettek, nem egy szörnyű relikvia, hanem egy híd a történelem és a jelen között – annak bizonyítéka, hogy az emberi kíváncsiság, a tudásvágy és a tisztelet képesek újra életre kelteni egy több ezer éves hagyományt.

Az ókori Egyiptom titkai továbbra is inspirálnak. A homok alatt rejtőző sírok, a hieroglifák üzenetei és a gondosan bebalzsamozott testek mind azt hirdetik: a halál nem mindig lezárás, hanem olykor a halhatatlanság kezdete. (1)

(1) - https://www.nationalgeographic.com/history/