A táncoló pestis – amikor Franciaországban halálra táncolták magukat az emberek

Amikor a középkor nagy járványaira gondolunk, legtöbbünknek azonnal a fekete halál, a bubópestis jut eszébe – az a szörnyű kór, amely egész ...

Amikor a középkor nagy járványaira gondolunk, legtöbbünknek azonnal a fekete halál, a bubópestis jut eszébe – az a szörnyű kór, amely egész városokat néptelenített el.

Mégis, Európa történetében akadt egy másik, talán még furcsább "járvány," amely nem daganatos sebekkel, hanem lázas tánccal terjedt. Ez volt a táncoló pestis, más néven choreomania, a történelem egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb epizódja.

A 14. és 17. század között számos európai városban jegyeztek fel olyan eseteket, amikor emberek tömegei kezdtek el megállíthatatlanul táncolni. Nem ünnep volt ez, nem lakodalom, hanem valami baljósabb és irracionálisabb: a tánc nem öröm, hanem kényszer volt. Az érintettek testét rángások, görcsök, eszméletvesztés, sőt halál kísérte. Némelyikük napokig, sőt hetekig táncolt, amíg ki nem merült. A jelenség néha több száz embert is magával ragadott – mintha valamilyen láthatatlan erő fertőzte volna meg őket.

A legismertebb eset 1518 júliusában történt, Strasbourgban, az akkori Német-római Birodalom területén (ma Franciaország). A történet egyetlen asszonnyal kezdődött – és egy egész várossal végződött.

A nő, aki nem tudott megállni

1518. július 14-én egy bizonyos Frau Troffea nevű asszony kilépett háza elé a macskaköves utcára, és táncolni kezdett. Nem zenére, nem mulatságból. A mozdulatai rángatózók, kényszeresek voltak. Férje hiába könyörgött neki, hogy hagyja abba – Troffea nem tudott megállni. Táncolt egész nap, míg össze nem rogyott. Másnap ismét táncolni kezdett, immár vérző lábakkal, felpüffedt bokákkal.

Néhány nap múlva már harmincan követték. Egy héten belül az utcákon százak táncoltak, mintha valamilyen kollektív őrület ragadta volna el őket. Egy hónap múlva a tömeg elérte a négyszáz főt. A korabeli beszámolók szerint naponta többen haltak meg szívrohamban, kimerültségben vagy éhezésben. A városi tanács végül úgy döntött, hogy a táncosokat a Szent Vitus-kápolnához szállítják, hogy ott imával és szertartásokkal próbálják "meggyógyítani" őket. Néhány hét múlva a járvány elcsitult.

A "fertőző" tánc titka

A táncoló pestis nem egyszeri anomália volt. A krónikák több tucat hasonló eseményt említenek Európa-szerte, már a 7. századtól kezdve. A középkori emberek természetesen vallási vagy démoni magyarázatot kerestek: a táncot isteni büntetésnek, szentek haragjának vagy éppen ördögi megszállottságnak tartották. A "gyógyítás" módja is ennek megfelelő volt: böjt, imádság, szent ereklyékhez való zarándoklat.

A modern tudomány azonban ennél természetesebb okokat keresett – bár a mai napig nincs végleges magyarázat. Az egyik legkorábbi elmélet szerint a tömeget valamilyen mérgezés, például ergotizmus sújthatta. Ez egy gombafertőzés, amely a rozson tenyészik, és ha az emberek az így fertőzött gabonát fogyasztják, hallucinációkat, görcsöket, és pszichés zavarokat okoz. A 20. század közepén Eugene Louis Backman svéd farmakológus vetette fel, hogy a Rajna-vidéken elterjedt nedves éghajlat kedvezett az ilyen fertőzésnek.

Csakhogy az ergotmérgezés gangrénát és szövetelhalást is okoz – ilyen tüneteket azonban a táncoló pestis áldozatainál nem jegyeztek fel. Ráadásul a jelenség olyan helyeken is megjelent, ahol a rozs nem volt alapvető élelmiszer. Így hát a tudomány más irányba fordult.

Tömeghisztéria és közösségi kétségbeesés

Az 1980-as évektől kezdve történészek és pszichológusok új értelmezést adtak a jelenségnek: a tömeghisztéria elméletét. E szerint a táncoló pestis nem testi, hanem lelki eredetű volt – egyfajta kollektív pszichés reakció a kor társadalmi válságaira.

Strasbourg lakói ekkoriban évek óta szenvedtek: a várost árvizek, járványok és éhínségek sújtották. A fekete halál hullámai még élénken éltek az emberek emlékezetében, miközben a vallási feszültségek és a parasztlázadások is nőttön-nőttek. A levegő tele volt félelemmel, babonával, és a világvégét hirdető jóslatokkal. 1492-ben egy hatalmas üstökös jelent meg az égen – sokan ezt az "apokalipszis előjelének" tartották. Az 1518-as nyár pedig különösen forró és kegyetlen volt, miközben a város lakói éheztek.

Ebben a kétségbeesett helyzetben a test a lélek szavává vált. A tánc – amely normál esetben örömforrás és közösségi rituálé volt – most fájdalomkiáltásként tört elő. A hisztéria ragadós: az emberek látták a többieket táncolni, és tudat alatt ők is "megfertőződtek" a jelenséggel. Ahogy egy modern történész, Kathryn Dickason fogalmaz:

"A test a társadalmi trauma hordozója. Ha nem tudjuk feldolgozni a félelmet, az valahol utat talál – mozdulatban, gesztusban, táncban."

A nők és az elnyomás ritmusa

Érdekes módon a táncoló pestis eseteiben gyakran nők voltak az elsők, akiket elragadott a "járvány". Nem véletlenül: a korabeli Európában a nők különösen kiszolgáltatottak voltak – társadalmilag, gazdaságilag, és spirituálisan is. Az 1500-as években kezdődtek a boszorkányüldözések, amelyek elsősorban szegény, falusi asszonyokat érintettek.

A tánc, amely a női test feletti kontroll elvesztését jelképezte, így a hatalom szemében könnyen vált ördögi vagy bűnös cselekedetté. A városvezetés ezért vallási gyógyítást rendelt el, nem pedig orvosi kezelést. A táncolók "bűnbánó zarándokokká" váltak, akiket a Szent Vitus tiszteletére rendezett szertartásokkal próbáltak megtisztítani. Innen ered a kifejezés is: "Szent Vitus tánca".

A test, mint tükör

A táncoló pestis máig foglalkoztatja a történészeket, orvosokat, pszichológusokat. Talán sosem fogjuk pontosan megtudni, mi váltotta ki – egy fertőzés, egy pszichés törés, vagy mindkettő együtt. De talán a pontos oknál fontosabb a jelentés.

Mit mond el rólunk ez a történet? Azt, hogy a test és a lélek nem különálló világok. Ha egy közösség elnyomott, traumatizált, és nem tudja kifejezni félelmét, a test beszél helyette. Néha szó szerint: mozdulattal, rángással, tánccal.

Ahogy Lynneth Miller Renberg történész írja:

"Túl sokszor próbáljuk modern diagnózisokkal megmagyarázni a múltat. Pedig az igazán izgalmas kérdés nem az, hogyan történt a táncoló pestis, hanem az, mit jelentett azoknak, akik átélték."

Tánc a múlt és a jelen határán

A táncoló pestis egyszerre középkori és modern jelenség. Középkori, mert mélyen vallásos és babonás világban született, ahol a testet a bűn és az üdvösség eszközének látták. De modern is, mert felveti a kollektív pszichológia kérdését: hogyan reagál egy közösség, amikor túl sok félelem, fájdalom és bizonytalanság gyülemlik fel benne?

A 21. század emberének talán furcsa, hogy valaki halálra táncolja magát. De ha belegondolunk, a mai világban is látunk hasonlót – nem szó szerint, hanem szimbolikusan. A túlmunka, a teljesítménykényszer, a közösségi média állandó pörgése mind-mind modern "táncaink". Nem tudunk megállni, pedig talán már rég fáradtak vagyunk.

A strasbourgi táncolók története így nem csupán múltbéli furcsaság, hanem figyelmeztetés is. Arra, hogy a test néha jobban tudja, mi történik velünk, mint az elménk. És ha nem hallgatunk rá, előbb-utóbb táncra perdül – akár akarjuk, akár nem. (1)

(1) - https://www.nationalgeographic.com/history