A horror paradoxona: hogyan segíthetnek a félelmetes filmek a szorongás leküzdésében

Ha valaki azt mondja, hogy a horrorfilmek nézése nyugtató hatású lehet, valószínűleg elsőre kinevetjük. Végül is, mi lehetne pihentetőbb egy...

Ha valaki azt mondja, hogy a horrorfilmek nézése nyugtató hatású lehet, valószínűleg elsőre kinevetjük. Végül is, mi lehetne pihentetőbb egy vérfagyasztó sikolynál, egy árnyból előugró szörnynél, vagy egy démoni megszállásnál?

Mégis, a tudomány szerint a rettegés mesterséges átélése – a "kontrollált félelem" – nemcsak szórakoztató lehet, hanem valójában jót is tesz az elménknek.

Egy felejthetetlen filmest

Tizenéves korban sokan átélik az első igazi horrorfilm-élményt. Egy baráti társaságban rendezett filmest alkalmával az egyik résztvevő lelkesen viszi magával Az ördögűző DVD-jét. Két órán át sikolyok, démonok és feszültség uralják a szobát. A jelenlévők közül többen a tenyerükön keresztül figyelik a képernyőt, miközben felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy mások élvezik azt, ami ennyire félelmetes?

A kérdés nem új keletű. Filozófusok és pszichológusok évszázadok óta próbálják megfejteni, miért keresik az emberek tudatosan azokat az élményeket, amelyek félelmet keltenek bennük. Evolúciós szempontból a félelemnek védelmi szerepe van: a veszély elkerülését szolgálja. Mégis, amikor közeledik a Halloween, milliók szándékosan választanak olyan filmeket, amelyek szívdobogást és adrenalinlöketet okoznak. Nem véletlen, hogy a horror a filmipar egyik legjövedelmezőbb műfaja.

A "horror paradoxona"

Mark Miller, a Monash Egyetem és a Torontói Egyetem kutatója szerint a "horror paradoxona" már az ókor óta foglalkoztatja a gondolkodókat. "Már Arisztotelész is azon tűnődött, miért vonzódunk azokhoz a dolgokhoz, amelyeket ösztönösen kerülni kellene," – mondja.

Valóban különös: miközben az agyunk a túlélésre van programozva, valamiért mégis szeretjük átélni a félelem illúzióját. Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban egyre közelebb visznek a válaszhoz – és kiderült, hogy a horror valójában segíthet abban, hogy jobban kezeljük a bizonytalanságot és a szorongást.

A morbid kíváncsiság tudománya

Coltan Scrivner pszichológus, az Arizona State University kutatója – és a Morbidly Curious: A Scientist Explains Why We Can’t Look Away című könyv szerzője – gyerekkora óta rajongott a rémtörténetekért. Egyetemi éveiben kezdte el tudományos szemmel vizsgálni, miért van jelen minden kultúrában a félelmet keltő történetmesélés.

"A legrégebbi írásos emlékek között is ott vannak a szörnyek és démonok – gondoljunk csak a több mint 4000 éves Gilgames-eposzra," – magyarázza. "A horror történetek valószínűleg egyidősek a nyelvvel."

De miért? Scrivner szerint ezek a történetek biztonságos "gyakorlóteret" biztosítanak: segítenek felkészülni a való élet veszélyeire. Ahogy az állatok megfigyelik a ragadozókat, mielőtt menekülnek, úgy az ember is tanulhat a félelemből – anélkül, hogy ténylegesen veszélybe kerülne.

"A horror lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk a veszéllyel, de kontrollált körülmények között," – mondja Scrivner.

Háromféle horrorrajongó van

Scrivner egyik kutatásában több száz résztvevőt kérdezett meg arról, hogyan viszonyulnak a horrorhoz. Az eredmények alapján három fő típust azonosított:

• Az Adrenalinfüggők – Ők azok, akik imádják az izgalmat, a hirtelen ijedtséget, és azt az érzést, hogy "élnek". Számukra a félelem egyfajta stimuláns.

• A Fehérkörműek (White Knucklers) – Nem élvezik magát a rettegést, viszont szeretik legyőzni a félelmüket. Számukra a horror önismereti tréning: egy mód arra, hogy bizonyítsák a bátorságukat.

• A Sötét Megküzdők (Dark Copers) – Ők a valóság elől menekülnek a horrorba. Azért néznek ilyen filmeket, mert segít perspektívába helyezni a saját életüket: a vásznon látott borzalmak mellett a hétköznapi problémák kevésbé tűnnek fenyegetőnek.

Érdekes módon, mindhárom csoport másképp, de ugyanarra a pszichológiai előnyre épít: a félelem feldolgozásának képességére.

A horror mint túlélési gyakorlat

A dániai Dystopia Haunted House látogatói között végzett kísérletek megerősítették Scrivner eredményeit: a három típus nemcsak az Egyesült Államokban, hanem teljesen más kulturális közegben is megfigyelhető.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a horrorrajongók ellenállóbbnak bizonyultak a Covid–19 járvány idején. Ők kevésbé pánikoltak, nyugodtabban követték a híreket, és magabiztosabbak voltak abban, hogy "átvészelik a nehéz időket".

Más szóval: aki gyakrabban edzette az idegrendszerét mesterséges félelemmel, az a valóságban is jobban kezelte a bizonytalanságot és a stresszt.

Az agy, mint előrejelző gépezet

Mark Miller szerint mindez összefügg azzal, hogyan működik az agyunk. Az elmúlt években a kognitív tudományokban egyre népszerűbb az úgynevezett "prediktív feldolgozás" elmélete: eszerint az agyunk folyamatosan modelleket készít a világról, hogy előrejelezze, mi fog történni.

Ha egy helyzet kiszámíthatatlan, az agy "frissíti" a modelljét, hogy legközelebb jobban reagáljon. A horrorfilmek pontosan ebben segítenek: éppen annyi bizonytalanságot tartalmaznak, hogy tréningezzék az agyat a félelem kezelésére, de anélkül, hogy valódi veszélyt jelentenének.

"Ez a biztonságos rettegés ideális terepe a fejlődésnek," – mondja Miller. "A horrorfilm nézése olyan, mintha edzenénk az agyunk előrejelző rendszerét."

Amikor tehát a kanapén összerezzenünk egy ijesztő jelenetnél, valójában mentális immunrendszerünket erősítjük – ráadásul bármikor megnyomhatjuk a "pause" gombot.

A félelem, mint terápia

A horror nemcsak szórakoztató vagy izgalmas lehet, hanem terápiás eszközként is használható. Scrivner szerint a félelmetes történetek megtaníthatják az embereket arra, hogyan szabályozzák érzelmeiket, hogyan maradjanak nyugodtak stresszes helyzetben.

Hollandiában például kifejlesztettek egy MindLight nevű videojátékot szorongó gyerekek számára. A játék egy kísértetházban játszódik, ahol szörnyek bujkálnak – ám a gyerek egy EEG-fejpántot visel, amely méri az agyhullámait. Ha a játékos nyugodt marad, az avatárja fején lévő fény erősebben világít, és a szörnyek aranyos kis cicákká változnak.

Több klinikai vizsgálat kimutatta, hogy a MindLight-ot rendszeresen használó gyerekek szorongása ugyanannyira csökken, mint a hagyományos kognitív viselkedésterápia esetén. Ez pedig hatalmas áttörés.

Scrivner szerint a horrorfilm vagy egy jó rémtörténet hasonló hatású lehet: "Ezek az élmények lehetőséget adnak arra, hogy biztonságos környezetben gyakoroljuk az érzelmi újraértékelést, a testi reakcióink elfogadását és a félelem racionális kezelését."

Hogyan kezdjünk bele?

Ha te is azok közé tartozol, akik inkább elfordítják a fejüket, amikor a képernyőn felbukkan valami vérfagyasztó, Scrivner szerint van remény. Kezdd kicsiben.

"A könyvek például jó belépési pontok, mert az olvasó maga szabályozhatja, mennyire engedi szabadjára a fantáziáját," – tanácsolja. "És ne feledd: a horror rendkívül sokszínű műfaj. Van pszichológiai, gótikus, misztikus vagy akár humoros irányzata is – biztosan találsz olyat, ami passzol hozzád."

A lényeg, hogy ne a rettegést keresd, hanem az élményt, ami segít megérteni a saját félelmeidet. Lehet, hogy a következő horrorfilm, amit megnézel, nemcsak a vérnyomásodat emeli meg – hanem a stressztűrő képességedet is.

A borzongásban rejlő megnyugvás

A horror paradoxona tehát nem is olyan rejtélyes, mint hinnénk. Az emberiség mindig is vonzódott a sötéthez – nem azért, mert önsanyargatóak vagyunk, hanem mert a félelem segít megtanulni, hogyan éljünk együtt a bizonytalansággal.

Lehet, hogy a szörny a képernyőn csak fikció, de az általa kiváltott érzelmek nagyon is valósak. És ha megtanuljuk őket kezelni a moziban, akkor talán a valóságban sem leszünk annyira tehetetlenek, amikor szembesülünk velük.

A horror tehát nem a rettegés művészete – hanem az önismeret egyik legizgalmasabb formája.
És ha legközelebb egy ismerősöd filmestét szervez, és Az ördögűzőt veszi elő, talán érdemes lesz ezúttal nem a tenyered mögül nézni. (1)

(1) - https://www.bbc.com/future/article/20251024