Élete végén egy kórházi betegnek kísérteties látogatója volt, aki megváltoztatta a világról alkotott nézetét

Scott Janssen klinikai szociális munkás már hónapok óta látogatta Evant, aki imádkozott, hogy meghaljon. A 90-es éveinek elején már több min...

Scott Janssen klinikai szociális munkás már hónapok óta látogatta Evant, aki imádkozott, hogy meghaljon. A 90-es éveinek elején már több mint négy éve küzdött vastagbélrákkal, és belefáradt.

Ahogy ő látta, a betegség hosszú napjai fárasztóvá és értelmetlenné változtatták életét, amelynek biztos végkimenetlén kívül semmi mást nem várhatott. Készen volt, befejezte. Gyakran beszélt öngyilkosságról.

Egy látogatás alkalmával azonban úgy tűnt, hogy depressziója feloldódott. Élénk volt és jókedvű, és ez a hirtelen pálfordulás felkeltette Janssen gyanúját: Vajon eldöntötte, hogy megteszi? Már megtervezte a kiutat?

"Úgy tűnik, ma másként érzi magát, mint más látogatásokon," - mondta Janssen lazán. "Mi történik?"

Evan titokzatosan ránézett és azt kérdezte: "Hisz a szellemekben?"

Nem először kérdezett Janssentől ilyet egy beteg. Az embereknek szokatlan tapasztalataik lehetnek, amikor elérnek életük végére: halálközeli vagy testen kívüli élmények, szellemi lények látogatásai, álmokban elhangzott üzenetek, szinkronicitások vagy állatok, madarak, sőt rovarok furcsa viselkedése.

"Mindenféle szellem létezik," - válaszolta Janssen komolyan. "Milyen fajtáról beszél?"

"Emlékszik, hogy meséltem magának a háborúról?" - kérdezte Evan.

"Emlékszem."

"Van valami, amit kihagytam," - mondta Evan. "Valami, amit nem tudok megmagyarázni." Majd elkezdte leírni az egyik borzalmas, jéghideg őszi napot: Az áldozatok megállás nélkül érkeztek. Ő és mások azzal vívódtak, hogy a hordágyakon a vértől átitatott embereket elszállítsák a vasúti kocsiktól a triázsig, ahol elkülönítették egymástól azokat, akiknek volt még esélyük azoktól, akiknek már nem.

"Egész nap sürögtem. Mire megérkezett az utolsó vonat, a hátam már sajgott, és a kezeim elzsibbadtak a hidegtől."

Evan grimaszolt és nagyot nyelt.

"Mi történt, amikor az utolsó vonat odaért?" - kérdezte Janssen halkan.

"Egy srácot hurcoltunk, és kicsúszott a kezemből." Könnyek gördültek le Evan arcán. "Amikor földet ért, a belső szervei kitüremkedtek. Gőz emelkedett fel belőlük, amikor meghalt."

Evan úgy dörzsölte a kezeit, mintha még mindig fáztak volna.

"Később aznap éjjel az ágyamon sírtam. Nem tudtam abbahagyni a sírást a szegény srác miatt, és az összes többi ember miatt, akit láttam meghalni. Az ágyam megreccsent, annyira remegtem. Még attól is félni kezdtem, hogy megőrülök a fájdalomtól."

Janssen bólintott és várta, hogy folytassa.

"Aztán felnéztem," - mondta."Láttam egy srácot, aki az ágyam végén ült. Első világháborús egyenruhát viselt, az egyik ilyen vicces sisakkal. Fény borította, mintha a sötétben izzott volna."

"Mit csinált?" - kérdezte Janssen.

Evan egyszerre kezdett sírni és nevetni. "Szeretettel nézett rám. Éreztem. Soha nem éreztem még ekkora szeretetet."

"Milyen volt ilyen szeretetet érezni?" - kérdezte Janssen.

"Nem tudom szavakkal megfogalmazni." Szünetet tartott. "Azt hiszem, csak azt éreztem, hogy érek valamit, mintha az összes fájdalom és kegyetlenség nem lenne valódi."

"Mi volt valódi?"

"Tudván, hogy bármennyire is elcseszett és kegyetlen a világ, valamilyen szinten valahogyan mindannyian szeretünk. Mindannyian kapcsolatban vagyunk," - mondta Evan.

Kiderült, hogy ez volt az első a paranormális látogatások közül. Valahányszor a kísértet megérkezett, szótlanul kifejezte szeretetét, és béke és nyugalom érzésével hagyta ott Evant.

"A háború után a látogatások abbamaradtak," - mondta. "Évekkel később nézegettem anya holmijait, miután meghalt, és találtam egy régi fényképet. Ugyanaz a srác volt. Megnéztem a hátulját, és anya a következő szavakat írta rá: 'Calvin nagybácsi, megölték az első világháború idején, 1918-ban.'"

Janssen és Evan tovább beszélgettek, majd megkérdezte: "Mi köze ennek a jobb hangulatához?"

"Visszajött," - suttogta, és kibámult az ablakon. "Láttam őt tegnap este az ágyam lábánál. Ezúttal beszélt."

"Mit mondott?" - kérdezte Janssen.

"Azt mondta, hogy itt van velem. Segíteni fog nekem a domb felett, amikor eljön az ideje."

Ahogy Janssen újabb kérdéseket fogalmazott meg, Evan azzal lepte meg, hogy feltette a saját kérdéseit.

"Történt valaha magával valami furcsa? Valami, ami azt mondja, hogy bármennyire is rosszul néz ki, valami nagyobbhoz kötődsz, és minden rendben lesz?"

Janssennek ekkor bevillant egy emlék. 35 évvel korábban történt. Éjfél után volt, és a Siracusai Egyetemen egy végzős hallgatói lakásban aludt. Egy sziréna harsogása ébresztette, olyan hangosan, mintha a szobán belül lett volna. Adrenalin löket, szívdobogás, mint egy kalapács, majd felült és kíváncsi volt, hogy mi történt. Ez egy álom volt?

Kívülről egyértelműen úgy hallotta, mintha egy kétfős hordágyas legénység beszélne.

"Gyorsan hozza ide," - mondta az egyik srác a másiknak. Hallotta, hogy egy hordágy átgördült az aszfalton.

Odament az ablakhoz és elhúzta a függönyt, mert bizonyos volt abban, hogy gond van odakinn.

Az éjszaka azonban csendes volt. A parkolóban semmi sem mozdult. Senki sem volt ott.

Napkelte előtt az apja felhívta, hogy elmondja, alig néhány órával korábban Eddie nagybátyja meghalt egy autóbalesetben.

Nehéz nap volt. Amint ismét leszállt az éjszaka, kérdések töltötték meg Janssen elméjét: Miért történt ez? Mit tapasztalt, amikor vége volt? Vajon félt?

A konyhaasztalon egy ütött-kopott rádió volt, és valamilyen meghibásodás miatt időnként minden ok nélkül be- és kikapcsolt. Amikor Janssen fejében ezek a kérdések kavarogtak, a rádió bekapcsolt, és a Beatles "Let It Be" című számának nyitóakkordjait hallotta.

Mivel Janssen nem volt az együttes rajongója, korábban soha nem hallgatta figyelmesen a dalt - de ezúttal mégis. A zene és a szavak szinte túlvilági békével és kényelem érzésével töltötték el. A dal véget ért. Nem sokkal később a rádió kikapcsolt.

Janssen évekig próbálta megmagyarázni ezeket az eseményeket. Biztosan álom lehetett - mondta magának. Vagy valamiféle fabrikált "emlék," hogy elhitesse magával azt, hogy azt gondolja, Eddie bácsikájával abban a pillanatban kapcsolatban volt. Ami a rádiót illeti, az nem volt más, mint egy véletlen. Bármely más következtetés csak vágyálom.

Odabenn azonban egy része tudta, hogy mindez valóságos.

Közel 30 évnyi hospice munka után Janssen biztos benne. És az olyan betegeknek, mint Evan, csak köszönettel tartozik, a haldokló betegeknek, akik meggyőzték arról, hogy a világ, amelyben élünk, szeretetteljesen titokzatos és szívesen támogat minket, különösen a dezorientáció és a válság idején. Még szerető és megnyugtató üzenetet is küld időnként, amikor fájdalmaink vannak. (1)

(1) - https://pulsevoices.org/index.php/stories/ghosts