A legtöbb szerző hallja, ahogy a karakterei beszélnek hozzá

Számos híres szépirodalmi író számol be arról, hogy kölcsönhatásba lépnek a karaktereikkel, mintha a képzeletbeli embereknek, akikről írnak,...

Számos híres szépirodalmi író számol be arról, hogy kölcsönhatásba lépnek a karaktereikkel, mintha a képzeletbeli embereknek, akikről írnak, saját elméjük lenne.

Alice Walker elmondta, hogy amikor a "Bíborszín" című könyvét írta, szereplői gyakran meglátogatták, elbeszélésében saját maguk választották meg a cselekedeteiket, sőt - nem mindig kedvezően - kommentálták az életét.

Philip Pullmannak, "Az Úr sötét anyagai" trilógia szerzőjének el kellett beszélgetnie elbűvölő karakterével, Mrs. Coulterrel, hogy meggyőzze őt, hogy töltsön időt egy nyirkos barlangban.

Amikor Robert E. Howard a "Conan, a barbár" című regényét írta, úgy érezte, hogy nem új történeteket készít, inkább a már megtörtént eseményeket meséli el. Egyes források szerint még azt is elképzelte, hogy Conan túszként tartja őt fogva, miközben ír, és a válla fölött áll egy baltával.

A Durhami Egyetem kutatói 181 szerzőt kérdeztek meg, akik 2014-ben és 2018-ban részt vettek az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztiválon, hogy kiderítsék, milyen gyakran fordul elő, hogy az írók látják, hallják vagy érzik karaktereik jelenlétét. (1) Az íróknak olyan kérdéseket tettek fel, mint:

• Hallja-e bármikor is a szereplői hangját?
• Van-e vizuális vagy egyéb érzékszervi tapasztalata a karaktereiről, vagy érzékeli-e jelenlétüket?
• Tud-e párbeszédet folytatni a szereplőivel?
• Úgy érzi, hogy a szereplői mindig azt teszik, amit parancsolnak nekik, vagy önszántukból cselekszenek?

A kutatók felfedezték, hogy a megkérdezett szerzők csaknem kétharmada hallja szereplői hangját, míg több mint fele látja szereplőit, vagy más módon érzékeli őket; 61%-uk pedig úgy érzi, hogy karaktereik önállóan működnek, és másképp viselkedhetnek, mint ahogy a szerző szeretné.

"Gondolatban hallom őket," - mondta egy névtelen író. "Különböző hangmintáik és hangjaik vannak, és rá tudom venni őket arra, hogy folytassanak egymással olyan beszélgetéseket, amelyek során mindig meg tudom mondani, hogy ki beszél".

Számos szerző a tapasztalatot egy film nézéséhez hasonlította: "Figyelem, ahogy a szereplőim teszik a dolgukat egyfajta belső mozivásznon, gyakran drámai pontszámokkal kiegészítve ... A képzelt párbeszédet viszonylag könnyű megírni: ha csak át kell írnom, amit mondanak. A belső szalagot is visszatekerhetem, és szükség esetén újra meghallgathatom."

A szerzők húsz százaléka, akárcsak Robert E. Howard, időnként még a karakterük jelenlétét is érzékelte a szobában.

"Néha az az érzésem, hogy közvetlenül mögöttem állnak, amikor írok," - magyarázta az egyik. "Természetesen amikor megfordulok, senki nincs ott."

Az írók által jellemeiknek tulajdonított függetlenség szintje szerzőnként változik: 13% legalább néhány karakternek teljes önállóságot tulajdonít ("Teszik a saját dolgukat!"); 27% azt mondja, hogy szereplőik csak az írási folyamat egy bizonyos pontja után fejlesztenek ki önállóságot ("Amikor a karakterkészletek megérettek ... néha úgy tűnik, hogy önálló létre kelnek, és meglephetnek azzal, hogy miként hatnak egymásra"); 22%-uk pedig azt tapasztalja, hogy szereplőik néha önállóak, de nem mindig ("A szereplőim gyakran kiszámíthatatlan irányba lendíthetik a történetet. A történettől függően vagy visszatarthatom őket, vagy hagyom, hogy vele fussanak.").

A tanulmány vezető szerzője, John Foxwell, a Durhami Egyetem Angol Tanszékének posztdoktori munkatársa szerint az, ahogyan ezek a szerzők megtapasztalják karaktereiket, kevésbé hasonlít hallucinációkra, inkább a "belső beszédre," amelyet a legtöbben ismerünk.

"A belső beszéd az a belső monológ és/vagy párbeszéd, amelyet a legtöbben akkor folytatunk, amikor verbálisan gondolkodunk," - mondja Foxwell. "Ez személyenként nagyon változhat. Például néhány ember tisztában van azzal, hogy a belső beszédét legtöbbször hallja, és van, aki egyáltalán alig tud róla."

"Az emberek tisztában lehetnek azzal is, hogy belső beszédükben 'más emberek' hangja van - például meghallják az egyik szülő hangját, amikor tanácsot ad nekik vagy kritikát fogalmaz meg."

"E gondolkodásmód szerint a legtöbbünk rendelkezik önálló és független 'karakterekkel', és halljuk a hangjukat. Csak annyi, hogy ezek a karakterek azonos identitással rendelkeznek, mint azok az emberek, akiket a való világban ismerünk."

A tanulmányban résztvevő egyik szerző így fogalmazott: "Olyan ez, mint amikor meglát az ember egy ruhát a kirakatban, és meghallja anyja hangját: 'Nem fogja mosni ..." a fejében. Ez önkéntelen, de nem tolakodó, és nem olyan, mintha 'valódi' hangokat hallanék ... Végső soron én szólok magamhoz, de más hangot képzelek el/adok ki ehhez."

A tanulmány összehasonlítja azt is, ahogyan egyes írók önálló entitásként élik meg karaktereiket, ahogy a gyerekek a képzelt barátokkal folytatott interakcióik során. A gyerekek beszélhetnek képzeletbeli társaikkal, mint egyes szerzők a karaktereikkel anélkül, hogy feltétlenül elhinnék, hogy ezek a társak valódiak.

A kutatók arra a következtetésre jutnak, hogy a szerzők "saját akaratból cselekvő" karaktereinek tapasztalata nem feltétlenül különbözik attól, ahogyan sokan elképzeljük és megpróbáljuk megjósolni a való életben ismert emberek viselkedését.

"Egy bizonyos pont után," - mondja Foxwell - "ahogy az író jobban megismeri a szereplőket, ugyanolyan azonnali és intuitív érzéket ad ahhoz, amit tennének vagy mondanának, ami gyakran olyan, mint a valós emberekről alkotott elképzeléseink." (2)

(1) - https://www.sciencedirect.com/science/artic
(2) - https://www.psychologytoday.com/us/blog/