Radioaktív időkapszulák az Atlanti-óceán mélyén: mi történik, ha szivárogni kezdenek a hordók?

Az emberiség szinte művészi fokra fejlesztette a tárgyak, technológiák és az energia előállítását, ám a történelem során újra és újra bebizo...

Az emberiség szinte művészi fokra fejlesztette a tárgyak, technológiák és az energia előállítását, ám a történelem során újra és újra bebizonyosodott, hogy a feleslegessé vált, veszélyes hulladékok intelligens eltüntetésében messze nem vagyunk ennyire zseniálisak.

Ha valamire már nincs szükségünk, vagy túl kockázatos a közvetlen környezetünkben tartani, a legegyszerűbb megoldásnak évezredeken át az tűnt, ha elrejtjük a szemünk elől. Ennek a kényelmes, de felelőtlen látásmódnak az egyik legszembetűnőbb és legriasztóbb példája az a mintegy 200 000 hordónyi radioaktív hulladék, amelyet 1950 és 1990 között szimplán az Atlanti-óceánba dobáltak a tengeri nemzetek.

A huszadik század közepén az a naiv és túlzottan optimista elképzelés uralkodott a tudományos és ipari körökben, hogy a mélytengeri lerakás tökéletes módszer az alacsony és közepes aktivitású nukleáris hulladékok ártalmatlanítására. Az akkori elmélet szerint a fémhordók elég sokáig épek maradnak a víztömeg alján ahhoz, hogy a bennük lévő sugárzó anyagok lebomoljanak és elveszítsék veszélyes aktivitásuk jelentős részét. Ha pedig idővel mégis szivárogni kezdenének, a hatalmas óceáni víztömeg úgyis veszélytelen szintre hígítja azokat.

Ez a szemlélet évtizedekig meghatározta a nemzetközi hulladékkezelést, ám az 1970-es évekre a halmozódó ökológiai aggályok hatására nyilvánvalóvá vált, hogy gátat kell szabni a folyamatnak. Az 1975-ben hatályba lépő Londoni Egyezmény először csak korlátozta, majd az 1990-es évek elején végleg be is tiltotta a radioaktív anyagok óceáni elhelyezését. A gond csak az volt, hogy addigra már több mint négy évtizeden át gyűlt a sugárzó szemét a hullámok alatt.

Annak érdekében, hogy megértsük ennek az évtizedes gyakorlatnak a valós és hosszú távú következményeit, a kutatók rendszeresen visszatérnek az Északkelet-Atlanti-óceán kijelölt lerakóhelyeire. A közelmúltban a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS) által vezetett Nodssum-projekt keretében egy nagyszabású expedíció indult útnak, hogy kiderítse, milyen állapotban vannak a hordók, és miként befolyásolják a mélytengeri ökoszisztémát.

Harminc tudós tartózkodott a Pourquoi Pas? kutatóhajó fedélzetén, és a híres Nautile tengeralattjáró segítségével több mint húsz emberes merülést hajtottak végre elképesztő, 4700 méteres mélységbe. Az ott talált látvány egyszerre felelt meg a várakozásoknak és ébresztett újabb gondolatokat.

A felvételek és mérések tanúsága szerint a fémhordók ma már rendkívül leromlott, korrodálódott állapotban vannak. Olyannyira, hogy több tartály teljesen átlyukadt, és már kiengedte tartalmát a környező vízbe. Ez tulajdonképpen része volt a korai elméleti számításoknak, ám látni a széteső hordókat a sötét tengerfenéken mégis nyomasztó élmény.

A jó hír ugyanakkor az, hogy a helyszínen vett mérések alapján a sugárzás általános szintje továbbra is alacsony maradt. Bár egyértelműen magasabb a természetes háttérértékeknél, a szennyeződés egyelőre nem jelent katasztrofális méretű ökológiai csapást. A sugárzási értékek annyira alacsonyak voltak, hogy a kutatócsoport tagjai különösebb védőfelszerelés nélkül kezelhették a gyűjtött mintákat.

A tudósok most vízből, üledékből és élőlényekből származó mintákkal tértek vissza a laboratóriumaikba, hogy részletesen elemezzék, miként lépnek interakcióba a sugárzó izotópok a mélytengeri ökoszisztéma lakóival.

A természet alkalmazkodóképessége lenyűgöző és egyben tragikomikus jeleneteket szül a tengerfenéken. A víz alatti fényképek megmutatták, hogy különféle mélytengeri élőlények, például szivacsok és tengeri rózsák telepedtek meg közvetlenül a korrodálódott radioaktív hordók felületén. A tengeri élővilág számára a fémhordó nem mérgező hulladék, hanem szilárd aljzat a kopár, iszapos tengerfenéken – egy új otthon.

Ez az eset hűen mintázza, mekkora nyomot hagyunk az óceánokban, miközben a tengerfenék alig pár százalékát térképeztük fel eddig közvetlenül. Az óceáni kutatások során lépten-nyomon bizarr emberi nyomokra bukkannak a tudósok: előfordult már, hogy egy vélt történelmi hajóroncs feltárása során egy elsüllyedt hajókonténerből kiszabadult mosógépek kupacára leltek, Los Angeles partjainál pedig több tízezer hordónyi mérgező DDT-rovarirtó bomlik, bizarr kémiai udvart képezve a tengerfenéken. Hasonlóan aggasztó a helyzet a Jeges-tengerben is, ahol a néhai Szovjetunió által elsüllyesztett nukleáris tengeralattjárók és kiégett reaktormagok pihennek.

Bár az Atlanti-óceánban lévő radioaktív hordók jelenleg nem okoznak azonnali katasztrófát, a történet rávilágít az emberiség hosszú távú felelősségvállalásának hiányosságaira. A mélytengeri hordók lassan, de biztosan elenyésznek, a bennük lévő anyagok pedig felhígulnak az óceán végtelenjében, ám a lecke örökre megmarad. Nem seperhetjük a problémáinkat a tengerfenékre, remélve, hogy a természet majd magától megoldja azokat.

Az ehhez hasonló kutatások nemcsak abban segítenek, hogy felmérjük a múltban elkövetett hibáink hatásait, hanem abban is, hogy a jövőben sokkal felelősségteljesebb és fenntarthatóbb módszereket dolgozzunk ki a civilizációnk által termelt veszélyes hulladékok kezelésére. (1)

(1) - https://www.iflscience.com/200000-barrels