Amikor az ember elképzel egy tipikus UFO-szemtanút, ritkán jelenik meg lelki szemei előtt egy magasan képzett katonatiszt, aki a Különleges ...
Amikor az ember elképzel egy tipikus UFO-szemtanút, ritkán jelenik meg lelki szemei előtt egy magasan képzett katonatiszt, aki a Különleges Erők kötelékében szolgált, majd a Pentagon legfejlettebb kutatási ügynökségénél, a DARPA-nál irányított robotikai programokat.
John Blitch alezredes azonban pontosan ez az ember: egy racionális, keménykötésű katona, akinek élete és karrierje a legmagasabb szintű államtitkok és a legfurcsább paranormális jelenségek határmezsgyéjén egyensúlyoz. Története nem csupán egy újabb elrablási sztori, hanem egy betekintés a katonai-ipari komplexum és az ismeretlen találkozásának zavarba ejtő mélységeibe, ahol a csúcstechnológia és a spiritualitás váratlanul összeér.
Blitch, aki akadémiai háttérrel és harctéri tapasztalattal is rendelkezik, évtizedeken át hallgatott, mire elszánta magát, hogy beszéljen arról a bizonyos "vörös kockás inges" alakról és azokról a technológiákról, amelyek létezését a hivatalos szervek makacsul tagadják.
Blitch történetének egyik legmeghökkentőbb epizódja 1995-ben történt, amikor már leszerelt a különleges erőktől, és éppen posztgraduális tanulmányait végezte. Egy hétvégi kikapcsolódásnak indult az egész: hegyi kerékpározni indult a Colorado állambeli Daniel’s Parkba, egy Denver melletti területre, amelyről köztudott volt, hogy egykor ősi indián temetkezési helyként szolgált. Bár korábban tiszteletben tartotta a terület szakrális jellegét, és sosem hajtott be a lezárt részekre, ezen a napon valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy átmásszon a kerítésen.
Ahogy a kerékpárját tolva haladt felfelé, furcsa fizikai tüneteket észlelt. Bár az idő hűvös volt és ő csak lefelé ereszkedett, izzadni kezdett, majd egy csepp hullott a kezére. Vér volt. Az orra minden előzmény nélkül, sugárban vérezni kezdett, ami egy edzett, jó fizikai állapotban lévő férfinál önmagában is riasztó jel. Ami ezután következett, az a klasszikus "kiesett idő" jelensége volt: a néhány percesnek tűnő eseménysor valójában több mint öt órát ölelt fel. Felesége, Cindy, kétségbeesésében a rendőrséget is értesítette, és a környéket járta a családi autóval, a férjét keresve. Blitch végül egy 7-Eleven üzletnél tért magához, teljesen kimerülten, dehidratáltan, ahol egy rendőr közölte vele, hogy eltűnt személyként keresik.
Ami az emlékezetében megmaradt ebből az időszakból, az elsőre egy összefüggéstelen álomképnek tűnt. Emlékezett egy fényes területre, amit fúrótoronynak vélt – hiszen a bányászati egyetemre járt éppen –, és egy üzemanyag-szállító teherautóra. A teherautó fülkéjében egy férfit látott piros kockás ingben. Ez a kép, a "piros flanelinges fickó" évekig kísértette. Csak évekkel később, egy hipnotikus regressziós ülés és a mélyebb önvizsgálat során állt össze a kép, ami sokkolóbb volt bármilyen földi magyarázatnál.
A piros kockás ing nem egy ruhadarab volt egy sofőrön, hanem egyfajta egyenruha, amit egy hatalmas, sáskaszerű lény viselt. A teherautó emléke csupán egy fedőemlék volt, amit az elméje kreált a felfoghatatlan elfedésére. A lény nem egyedül volt, és a találkozás nem volt passzív. Blitch felidézte, hogy egy, a "Dr. Bug"-nak (Bogár Doktornak) nevezett entitás fölé hajolt. A lény telepatikusan kommunikált vele, és a félelemkeltés, valamint a tanítás különös elegyét alkalmazta.
A találkozás során a sáskalény demonstrálta erejét: Blitch mentális képként azt élte át, hogy a lény állkapcsaival hús cafatokat tép ki az arcából és a vállából, vér fröccsen mindenhova. A fizikai fájdalom és a rettegés valóságosnak tűnt, de a lény üzenete paradox módon megnyugtató volt. Azt közölte vele: a tested csak egy tárolóedény, egy "biológiai jármű" a lelked számára. Bár a testet elpusztíthatják, a lelkéhez nem férhetnek hozzá.
"Ne ficánkolj, hagyd, hogy elvégezzük a hangolást" – sugározta a lény, mintha csak egy autószerelő beszélne egy türelmetlen ügyféllel. Ez az élmény alapjaiban rengette meg Blitch világképét. Katonaként arra képezték ki, hogy az életet védje, és az ellenséget elpusztítsa, itt azonban szembesülnie kellett a teljes tehetetlenséggel, ugyanakkor a halhatatlan lélek bizonyosságával is. A fizikai valóság illúziója szertefoszlott, és helyét átvette egyfajta "ontológiai megkönnyebbülés" – a felismerés, hogy a létezés több, mint a biológiai lét.
De Blitch élete nem csak a paranormális jelenségek miatt különleges; katonai és tudományos karrierje során is számos olyan dolgot látott, ami titkos tevékenységekre utalt. A DARPA-nál töltött ideje alatt, a 2000-es évek elején, egy különleges projekten dolgozott, amelynek célja a fejlábúak (polipok, tintahalak) álcázási képességeinek, az úgynevezett kripszisnek a lemásolása volt. A 70 millió dolláros program ígéretesnek indult: a cél egy olyan technológia kifejlesztése volt, amely láthatatlanná teheti a katonai eszközöket.
Aztán hirtelen, minden magyarázat nélkül, a programot törölték. Blitch akkoriban azt hitte, politikai játszmák áldozata lett a projekt, az új Bush-adminisztráció tisztogatása miatt. Évekkel később azonban, 2004-ben, látott egy felvételt az esti híradóban, amelyet állítólag az Al-Jazeera hozott nyilvánosságra. A videón egy amerikai harckocsi konvoj volt látható Irakban, és a képernyő sarkában egy elmosódott, pixelhibának tűnő folt mozgott.
A folt felmászott a tankra, majd behatolt a lövésztoronyba. A mozgása kísértetiesen emlékeztette a fejlábúakéra. Blitch ekkor döbbent rá: a programját valószínűleg azért törölték, mert a technológia már létezett, és élesben tesztelték, vagy már használták is egy még titkosabb, "fekete" program keretében. Ez a felismerés megerősítette gyanúját, hogy a hivatalos tudomány és a hadsereg legmélyebb bugyraiban létező technológia között évtizedes szakadék tátong.
A titoktartás és a megmagyarázhatatlan események hálója nemcsak a harctéren, hanem az amerikai légierő bázisain is jelen volt. Blitch három évig szolgált a hírhedt Wright-Patterson légibázison, amelyet az UFO-folklór gyakran a Roswell-i roncsok és idegen testek végső nyughelyeként emleget. Bár saját bevallása szerint soha nem avatták be ezekbe a programokba, a bázis légköre tele volt sokatmondó pletykákkal és furcsa interakciókkal.
Egy alkalommal, amikor egy civil orvoshoz ment kezelésre a bázison kívül, az orvos félig viccesen megkérdezte tőle: "Na, megengedték már, hogy lássa az idegen testeket?" Amikor Blitch mosolyogva nemmel felelt, az orvos elkomolyodott, és elmesélt egy történetet egy kétcsillagos tábornokról, aki ugyanerre a kérdésre dührohamot kapott, és üvöltve kérte ki magának a feltételezést, miszerint ő ilyesmiről beszélhetne. A tábornok heves reakciója – akárcsak Curtis LeMay tábornoké, amikor Barry Goldwater szenátor a "Kék Szobáról" kérdezte – többet árult el bármilyen beismerésnél.
Blitch karrierje során a "láthatatlan kollégium" számos tagjával találkozott, és ezek a találkozások csak megerősítették abban a hitében, hogy a kormányzat mélyén létezik egy tudás, amit elzárnak a nyilvánosság elől. Különösen érdekes a Tora Bora-i hajsza Oszama bin Laden után, ahol Blitch robotjait akarták bevetni a barlangrendszerek átvizsgálására.
A küldetés során szembesült azzal a frusztráló valósággal, hogy a parancsnoki lánc – állítólag – háromszor is megtagadta a tűzparancsot, amikor a Delta Force és más különleges egységek tiszta rálátással rendelkeztek a terrorvezérre. Ez a fajta bürokratikus bénultság, vagy talán szándékos késleltetés, párhuzamba állítható az UFO-titoktartással: a döntéshozók gyakran saját, átláthatatlan játszmáikat játsszák, miközben az operatív tisztek és a katonák az életüket kockáztatják, vagy éppen az ép elméjüket.
Az alezredes saját paranormális élményei nem értek véget a 90-es években. 2013-ban, már civilként, egy újabb sokkoló eseményt élt át otthonában. Szomszédjával együtt lettek figyelmesek egy miniatűr, hurrikánszerű viharfelhőre, amely közvetlenül a házaik felett örvénylett, kísérteties csendben, miközben a távolban tiszta kék volt az ég. Ahelyett, hogy megvitatták volna a látottakat, mindkettőjükön úrrá lett az "irracionális ambivalencia" – egy pszichológiai védekező mechanizmus, amely gyakran kíséri az észleléseket.
Egyszerűen bementek a házba, mintha mi sem történt volna. Aznap éjjel azonban Blitch OCD-szerű kényszert érzett: leragasztotta a redőnyöket, bezárt minden ajtót, rettegve attól, hogy a "nagy fekete szemek" benéznek az ablakon. Másnap reggel három szabályos zúzódásra ébredt a bicepszén és egyre a tricepszén, melyeket azonnal videóra vett, mintha tudat alatt bizonyítékot akart volna gyűjteni, mielőtt az emlékei ismét elhalványulnak.
Blitch elmélete szerint ezek az események és a kormányzat titkolózása szorosan összefüggnek. Úgy véli, a titoktartás fő oka nem a technológia védelme, hanem a félelem beismerése. A világ kormányai, különösen az Egyesült Államoké, képtelenek beismerni a lakosságnak, hogy nem tudják megvédeni őket az elrablásoktól. Szerinte az emberek nem az "ontológiai sokktól" szenvednének, ha kiderülne az igazság, hanem "ontológiai megkönnyebbülést" éreznének. A bizonytalanság sokkal károsabb, mint a kemény igazság, miszerint nem vagyunk egyedül, és nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán. Ugyanakkor Blitch optimista: a sáskalénytől kapott üzenet alapján hisz abban, hogy a lélek sérthetetlen, és ez az a végső menedék, amit semmilyen idegen technológia nem vehet el.
Az alezredes szerint a balesetek és a technológiai fejlődés kapcsolata is kulcsfontosságú. Phil Corso ezredes könyvére hivatkozva – aki azt állította, hogy a mai technológiánk (száloptika, kevlár, éjjellátó) jelentős része a roswell-i roncsokból származik – Blitch rámutat, hogy a korai radarfejlesztések véletlenül okozhatták az UFO-k lezuhanását. A nagy teljesítményű radarhullámok megzavarhatták a csészealjak navigációját, ami olyan eseményekhez vezetett, mint a Cape Girardeau-i vagy a roswell-i zuhanás.
Ez magyarázatot adhat arra, miért pont az atomkorszak és a radarok elterjedésének hajnalán szaporodtak meg a balesetek. A DARPA pedig, mint szervezet, tökéletes csatorna volt arra, hogy ezeket a földönkívüli technológiákat "kifehérítsék", és polgári találmányokként vezessék vissza a gazdaságba, elkerülve a lassú bürokratikus beszerzési folyamatokat, amelyek más ügynökségeket jellemeztek.
Blitch történeteiben visszatérő motívumként szerepelnek a Különleges Erők katonái és pilótái, mint például Randy Anderson vagy Jake Barber, akik a legkeményebb kiképzésen estek át, mégis megtörtek vagy átalakultak a találkozások hatására. Blitch szerint a poszttraumás stressz (PTSD) kezelésében a legnagyobb akadály a titoktartás és az elszigeteltség. A katonákat, akik furcsa dolgokat látnak, gyakran szétválasztják, más egységekhez vezénylik, hogy ne beszélhessenek egymással, megakadályozva ezzel a feldolgozást és a gyógyulást. Ezért is hozta létre a "Fear Fighter" kezdeményezést, amelynek célja, hogy a könyveiből származó bevételekkel támogassa a PTSD-vel küzdő veteránokat és a "megtapasztalókat".
Blitch egyfajta amnesztiát javasolva kész megbocsátani a hazugságokat és az esetleges bűnöket az "örökséget őrző titkos csoportnak", ha cserébe végre elmondják az igazságot. Úgy véli, a társadalom felkészült. A James Webb teleszkóp képei a végtelen galaxisokról, a kvantumfizika rejtélyei és a kiszivárgó videók mind-mind abba az irányba mutatnak, hogy az univerzum sokkal zsúfoltabb és furcsább hely, mint hittük.
Blitch számára a "sáskalény" már nem szörnyeteg, hanem egyfajta katalizátor volt, ami felébresztette a materialista álomból. Ahogy ő fogalmaz: a félelem ellen a legjobb fegyver az oktatás és a tudás. Ha megértjük, hogy a tudatosság túléli a fizikai testet, akkor nincs mitől félnünk – még akkor sem, ha egy háromméteres rovar áll az ágyunk mellett. Az igazi horror nem az idegenek létezése, hanem az a csend, amibe a kormányzat burkolózik, miközben saját polgárait hagyja tudatlanságban egy olyan valósággal szemben, amely már rég itt van a kertek alatt.
