Egy ateista utazása a halálon túl – Egy tudományos elme találkozása a transzcendenssel

Vannak történetek, amelyek nem azért ragadnak meg bennünket, mert bizonyítani akarnak valamit, hanem mert kérdéseket tesznek fel. Nem követe...

Vannak történetek, amelyek nem azért ragadnak meg bennünket, mert bizonyítani akarnak valamit, hanem mert kérdéseket tesznek fel. Nem követelnek hitet, nem ígérnek végső válaszokat, mégis képesek megingatni azokat a belső falakat, amelyekről azt hittük, szilárdak és megkérdőjelezhetetlenek.

Az alábbi történet is ilyen. Egy nő életútját követi végig, aki gyermekkori spirituális nyitottságból a kőkemény ateizmusig jutott, majd egy majdnem végzetes baleset és egy műtét során olyan tapasztalatot élt át, amely alapjaiban változtatta meg mindazt, amit a világról, önmagáról és az életről gondolt.

Gyermekkora egy farmon telt, távol a városi zajtól, kukoricaföldekkel körülvéve, Chicago északnyugati peremén. Már egészen fiatalon különös érzékenységgel figyelte a világot. Úgy érezte, hogy valami "több" van jelen mindenben: a fákban, a levegőben, a természet ritmusában. Gyermeki lelkesedéssel beszélt erről a családjának, Istenről, szellemről, mindenütt jelenlévő isteni minőségről.

A környezete azonban nem tudott mit kezdeni ezzel. Katolikus családban nőtt fel, ahol a hitnek megvoltak a maga formái, szabályai és keretei, és ezekbe a keretekbe az ő ösztönös, mindent átható spiritualitása nehezen fért bele.

A kamaszkor hozta el az első nagy törést. Amikor a médiát elárasztották a hírek az egyházi visszaélésekről, különösen a chicagói esetekről, benne is megrepedt valami. Ha létezik Isten – tette fel a kérdést –, hogyan történhetnek meg ilyen dolgok? Hogyan maradhat büntetlenül a szenvedés, az árulás, az ártatlanok bántalmazása?

Ezek a kérdések nem maradtak elméleti fejtegetések. Lassan, de biztosan eltávolították őt mindattól, amit addig hitt. Tizenhat-tizenhét éves korára már úgy érezte, nincs értelme hinni egy olyan istenben, aki ilyen világot enged meg. Így kezdődött az útja a vallástól, majd a spiritualitástól való teljes elfordulás felé.

Az egyetem, majd a tudomány világa ideális terepnek bizonyult ehhez az új szemlélethez. Geológiát tanult, több diplomát szerzett, és egyre inkább a racionalitás, az anyagi világ, a mérhető és bizonyítható jelenségek lettek számára a valóság egyetlen elfogadható formái. A tudomány nyelve biztonságot adott: ott nem volt helye misztikának, bizonytalan érzéseknek vagy "megmagyarázhatatlan" élményeknek.

A húszas évei közepére határozott ateistává vált. Dolgozott az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériumának, tudományos projektekben vett részt, majd fokozatosan a tudományos írás és szerkesztés felé fordult. Jó volt benne, és ez lett a megélhetése évtizedeken át.

Negyvenhat éves korára azonban valami mégis elkezdett hiányozni. A házassága véget ért, a munkája már nem adott valódi elégedettséget, és egyre gyakrabban érezte úgy, hogy zsákutcába jutott. Úgy gondolta, egy új állás, egy új város majd megoldja ezt az érzést. Egy hét szabadságot vett ki az ünnepek környékén, és egy átlagosnak induló kerékpáros nap során történt meg az, ami örökre megváltoztatta az életét.

Egy forgalmas körforgalomban a kerékpársáv hirtelen megszűnt. Óvatosan haladt, amikor egy autó a kelleténél gyorsabban hajtott be, és elütötte. A következő pillanatok kaotikusak voltak: a motorháztetőn találta magát, a sofőr tovább haladt, ő pedig végül a földre zuhant, és az autó több tíz méteren át vonszolta magával. Súlyos sérüléseket szenvedett: fejsérülés, törött kulcscsont, többszörösen eltört bordák, összeesett tüdő, valamint komoly nyak- és gerincsérülések. Az orvosok szerint a helyzete életveszélyes volt.

A műtét előtti napokban a haláltól való félelem minden addiginál erősebben tört rá. Addig is rettegett tőle, de most hirtelen nagyon közelinek tűnt. Amikor betolták a műtőbe, és az altató hatni kezdett, azt várta, amit korábbi műtéteknél: szürke semmit, majd ébredést a lábadozóban. Ehelyett azonban valami egészen más történt.

Az altatás pillanata után nem az öntudatlanság következett, hanem egy szokatlanul éber állapot. Egy gyönyörű, dombos tájon találta magát, virágokkal, lágy fűvel, távoli hegyvonulatokkal. Először azt gondolta, hogy hallucinál. Aztán megérkezett az érzés: egy mindent átható béke, elfogadás és feltétel nélküli szeretet, amelyhez foghatót addig soha nem tapasztalt. Mintha átölelték volna, mintha végre hazaérkezett volna.

Ekkor villant fel benne a gondolat: "Meghaltam." Tudományos elméje azonban még ekkor sem adta fel. Ha meghalt, miért nem azt tapasztalja, amit gyerekkorában mondtak neki? Se menny, se pokol. Ehelyett egy belső kérdésére érkezett válasz, nem hangként, hanem mintha a tér maga válaszolt volna: "Ez az otthonod. Az én részem vagy, a mi részünk vagy. Üdv itthon." Ez a felismerés mindent elsöpört. Az a földi élet, amelyet addig valóságnak hitt, hirtelen átmeneti illúziónak tűnt.

Egy alak jelent meg mellette, emberi formát idézve, de arctalanul, ködszerűen. Nem a személye volt fontos, hanem az üzenete. Azt mondta, tanulnia kell, mielőtt visszatérne. Megmutatta neki, hogy élete nem véletlen volt, hanem egyfajta terv része, amelyet még születése előtt vállalt. Megértette, hogy a hely, ahol van, egy tanulótér, nem a végső valóság, hanem egy átmeneti állapot.

Az idő fogalma megszűnt létezni. Amit ott átélt, az a földi idő szerint csupán percek voltak, mégis hónapoknak, sőt örökkévalóságnak tűnt. Megmutatták neki élete térképét, a lehetséges utak sokaságát, és azt, hogy nincs egyetlen "helyes" út. A döntések nem csupán racionálisak, hanem szívből fakadóak is kell, hogy legyenek. Az intuíció ugyanolyan fontos, mint az értelem.

Ezután következett az életáttekintés. Egy hegyi tó felszínén jelentek meg múltjának jelenetei. Nem kívülállóként nézte őket, hanem újraélte – nemcsak a saját érzéseit, hanem azokét is, akikkel kapcsolatba került. Megérezte a kedvesség hatását, és megélte azt a fájdalmat is, amit egy-egy gondatlan szóval okozott. Egy kamaszkori konfliktus a húgával különösen mély nyomot hagyott benne. Akkor értette meg igazán, milyen ereje van a szavaknak és a tetteknek.

Végül eljött a pillanat, amikor vissza kellett térnie. Tiltakozott, maradni akart, de nem volt választása. Amikor felébredt a kórházban, kiabált, sírt, vissza akart menni. Az orvosok nem értették, mi történik vele. Csak később, egy kórházi lelkésszel beszélgetve hallotta először a "halálközeli élmény" kifejezést. Ekkor kezdte megérteni, hogy nem őrült meg.

A felépülése gyorsabb volt, mint bárki várta. De az igazi változás belül zajlott le. Új életet kezdett: meditációval, tudatos jelenléttel, hálával. Megtanult nem félelemből dönteni, hanem bizalomból. Rájött, hogy a haláltól való félelem addig megakadályozta abban, hogy igazán éljen.

Ma úgy tekint erre a földi létre, mint egy "majdnem életre" – egy intenzív tanulási lehetőségre. A legfontosabb tanítás pedig az, hogy ebben a világban is lehet szeretetből, együttérzésből élni. Nem dogmák szerint, nem félelemből, hanem tudatosan, felelősséggel. Ez az élmény nem bizonyíték, nem tanítás akar lenni mások számára, hanem egy meghívás a kérdezésre: mi van akkor, ha a valóság sokkal tágasabb annál, mint amit eddig hittünk róla?