Volt elnök vallomása: Olyan lényekkel találkoztam, akik nem emberek

1997 szeptemberében egy moszkvai éjszakán egy olyan történet kezdődött el, amely máig zavarba ejti mindazokat, akik hallanak róla. Nem egy n...

1997 szeptemberében egy moszkvai éjszakán egy olyan történet kezdődött el, amely máig zavarba ejti mindazokat, akik hallanak róla. Nem egy névtelen ember, nem egy szenzációhajhász "kontakt" mesélt idegen lényekről, hanem egy hivatalban lévő államfő: Kirszan Iljumzsinov, a Kalmük Köztársaság elnöke, aki ekkor már nemzetközileg ismert politikus, befolyásos üzletember és a sakkvilág egyik központi alakja volt.

A történet súlyát nem az adja, hogy valaki azt állítja, földönkívüliekkel találkozott – ilyen beszámolókból rengeteg van –, hanem az, hogy mindezt egy olyan ember mondta, akinek egész életét nyilvánosság, ellenőrzés és politikai felelősség kísérte.

Iljumzsinov elbeszélése szerint aznap este egy hosszú munkanap után tért vissza moszkvai lakásába. Semmi rendkívüli nem történt, nem volt beteg, nem ivott alkoholt, nem szedett gyógyszert. Lefeküdt aludni, ahogy máskor is, nyitott ablak mellett.

Ekkor – saját szavai szerint – egy különös hívást érzékelt. Nem hangot hallott a klasszikus értelemben, inkább egy belső késztetést, amely arra irányította, hogy az ablakhoz lépjen. Ott egy furcsa, fénylő, áttetsző struktúrát látott, amelyet hol csőnek, hol folyosónak, hol energiaszerű alagútnak írt le. Nem kényszerítették, nem ragadták el. A döntés az övé volt: saját bevallása szerint kíváncsiságból lépett be.

A következő pillanatban már nem a moszkvai lakásában volt. Egy hatalmas térben találta magát, amelyet nehéz volt hagyományos fogalmakkal leírni. Nem voltak éles falak, nem voltak egyértelmű sarkok, mégis zárt térnek érződött. Több, emberhez hasonló lényt látott, akik magasabbak voltak az átlagosnál, és egységes, sárgás színű ruhát viseltek. Arcuk nem volt torz vagy félelmetes, sőt, meglepően hétköznapi benyomást keltettek. A kommunikáció azonban nem beszéddel történt. Iljumzsinov szerint a gondolatai szinte azonnal "választ kaptak," mintha a kérdések és a válaszok egyazon csatornán mozogtak volna.

Az élmény egyik legérdekesebb eleme az volt, hogy nem érzett pánikot. Nem volt rettegés, nem volt sokk. Inkább egyfajta nyugalom és kíváncsiság uralkodott el rajta. Megkérdezte, mennyi ideig tart majd az egész, és visszakerül-e oda, ahonnan eljött. A válasz megnyugtatta: vissza fog térni, pontosan oda, ahonnan elindult. Ugyanakkor figyelmeztették is, hogy az idő érzékelése nem azonos az emberi idővel, és hogy amit ő rövid élménynek él meg, az a Földön másként érzékelhető.

Iljumzsinov beszámolója szerint a lények világossá tették, hogy az emberiség jelenlegi fejlődési szintjén még nem alkalmas a nyílt kapcsolatra. Nem technológiai értelemben – hiszen műholdjaink, űreszközeink és kommunikációs rendszereink vannak –, hanem erkölcsi és tudati értelemben. Párhuzamot vontak az ember és az állatvilág között: ahogy az ember nem folytat filozófiai párbeszédet a hangyákkal, úgy ők sem képesek valódi kommunikációra egy olyan civilizációval, amely még saját bolygóját is pusztítja, és állandóan fegyverkezik.

A történet itt akár véget is érhetne, és sokan talán eddig jutva már legyintenének. Ami azonban ezután következett, az az, ami igazán különössé teszi az esetet. Amikor Iljumzsinov visszatért – saját elmondása szerint ugyanabba a moszkvai lakásba –, kiderült, hogy közben eltűnt. Munkatársai, köztük a sofőrje, az asszisztense és egy miniszter, reggel megérkeztek érte, hogy a repülőtérre vigyék.

A lakás zárva volt, a kulcs náluk volt, mégsem találták bent. A cipői a helyükön álltak, a telefonjai az éjjeliszekrényen feküdtek, semmi nem utalt arra, hogy elment volna. A biztonsági kamerák nem rögzítettek távozást. Több mint egy órán át keresték, már a rendőrség értesítése is felmerült, amikor Iljumzsinov egyszerűen kilépett a hálószobából, mintha végig ott lett volna.

Ez az epizód nem csak Iljumzsinov saját elmondásából ismert. Több közeli munkatársa évekkel később is megerősítette, hogy valóban nem találták őt, és hogy megmagyarázhatatlan módon jelent meg újra. Természetesen ez sem bizonyítja, hogy idegenek vitték volna el, de azt igen, hogy történt valami, ami a jelenlévők számára akkor is és ma is érthetetlen.

A politikai következmények gyorsan megjelentek. Amikor Iljumzsinov később nyilvánosan is beszélt az élményről, gúny, irónia és nyílt támadások érték. Ellenfelei megkérdőjelezték mentális alkalmasságát, a sakkvilágban is többen felvetették, hogy egy ilyen kijelentéseket tevő ember nem állhat egy globális sportszövetség élén. Ő maga később elmondta: hosszú ideig mérlegelte, hogy beszéljen-e egyáltalán az esetről, mert tisztában volt vele, hogy politikailag semmi előnyt nem hoz számára, sőt, inkább árt.

Érdekes módon a legfelsőbb politikai vezetés nem reagált hisztérikusan. Borisz Jelcin állítólag négyszemközt beszélt vele az esetről, megkérdezte, jól van-e, majd annyiban hagyta a dolgot. Vlagyimir Putyin később szintén rákérdezett a részletekre, de nem indult sem hivatalos vizsgálat, sem eljárás. Ez a visszafogott reakció sokak szerint legalább annyira figyelemre méltó, mint maga a történet.

Iljumzsinov az évek során többször hangsúlyozta, hogy nem tekinti magát "elraboltnak". Szerinte nem erőszak történt, hanem meghívás. Világnézete – amelyet a buddhizmus, a tengrizmus és a filozofikus gondolkodás hatott át – eleve nyitott volt arra az elképzelésre, hogy az univerzum nem üres, és hogy az ember nem a teremtés végpontja. Gyakran hivatkozott arra, hogy a nagy vallások és ősi tanítások mind utalnak más világokra, más létformákra, még ha szimbolikus nyelven is.

A szkeptikus magyarázatok természetesen nem maradtak el. Egyesek alvási paralízist emlegettek, mások stressz okozta disszociatív állapotot, megint mások tudatos vagy tudattalan fantáziát. Ezek a magyarázatok azonban nem adnak választ minden részletre, különösen nem az eltűnés időszakára és arra, hogy Iljumzsinov miért nem próbált anyagi vagy politikai hasznot húzni az egészből. Nem épített kultuszt maga köré, nem írt azonnal könyvet, nem vált a média állandó szereplőjévé ebben a témában.

Talán éppen ez az, ami a történetet ennyire nyugtalanítóvá teszi. Nem kínál egyszerű tanulságot, nem illeszkedik könnyen sem a "bizonyított csoda," sem a "nyilvánvaló téveszme" kategóriájába. Egy olyan ember mesélte el, aki egész életében a racionalitás, a stratégia és a hatalom világában mozgott, és aki pontosan tudta, mit kockáztat azzal, hogy megszólal.

Lehet, hogy Iljumzsinov tévedett. Lehet, hogy az élmény belső, pszichológiai természetű volt. De az is lehet, hogy olyan jelenséggel találkozott, amelyre jelenlegi fogalmaink és tudományos kereteink még nem adnak választ. A történet valódi kérdése talán nem az, hogy "valósak-e az idegenek," hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni azt a lehetőséget, hogy a valóság összetettebb annál, mint amit jelenleg fel tudunk fogni.

Kirszan Iljumzsinov története több mint furcsa anekdota. Egy tükör, amely megmutatja, hogyan reagálunk az ismeretlenre, különösen akkor, ha az nem kívülről, hanem a hatalom és a racionalitás világából érkezik. És talán éppen ezért nem lehet egyszerűen félretenni – mert nem engedi, hogy nyugodtan kijelentsük: mindent értünk, és mindent kézben tartunk.