Egy egész vonatot temetett maga alá a hó 226 utassal, akiket három nap után mentettek ki

Magasan a 6019-es mozdony vezetőfülkéjében Tom Sapunor mozdonyvezető előretolta a gázkart, miközben a havas pályára meredt előre. A látótávo...

Magasan a 6019-es mozdony vezetőfülkéjében Tom Sapunor mozdonyvezető előretolta a gázkart, miközben a havas pályára meredt előre. A látótávolság szinte nulla volt. Három napon át tomboló hóvihar sújtotta a Sierra Nevada hegységet, amely 7 méter vastag hótakarót hagyott maga után.

A Southern Pacific Railroad "City of San Francisco" nevű vonata, amely általában gyors és luxuskörülményeket biztosító szerelvény volt, most semmihez sem hasonlított, amit megszoktak. 1952. január 13-a volt, és az utasok hamarosan az amerikai vasúttörténet egyik legijesztőbb szerencsétlenségét élték át.

"A domb" veszélyei

A "City of San Francisco" nem egy hétköznapi vonat volt. Elegáns és gyors, a II. világháború utáni luxus szimbólumának számított, amely alig több mint 40 óra alatt repítette utasait Chicagóból San Franciscóba. Fehér zakós pincérek szolgálták fel a koktélokat a kényelmes környezetben utazóknak. A vonat az ikonikus "Overland Route"-on haladt, amelyet az aranyláz idején építettek, és az amerikai "manifest destiny" (végzethit) szimbólumaként tartottak számon.

Az útvonal azonban magában foglalta "a dombot" is - a Sparks (Nevada) és Roseville (Kalifornia) közötti veszélyes szakaszt. A Southern Pacific azzal büszkélkedett, hogy "nincs még egy ilyen kemény vasúti szakasz az országban". A 226 utas hamarosan megtapasztalhatta, mennyire igaz ez az állítás.

A kaliforniai Yuba-hágónál következett be a katasztrófa. Egy hatalmas hódomb oldalról nekicsapódott a vonatnak. Miközben a három dízelmozdony küzdött, hogy áthatoljon rajta, egy második - 3,5 méter magas - hótorlasz teljesen megállította a szerelvényt. Sapunor minden trükköt bevetett, amit ismert, a mozdonyok erejét a végsőkig hajszolta, de a hó nem engedett.

"Ennyi volt," - mondta végül. "Nem tudunk továbbmenni."

Egy váratlan megpróbáltatás kezdete

A hóvihar katasztrófává fajult. A hó teljesen betemette a síneken rekedt vonatot. Kezdetben az utasok nyugodtak maradtak. Néhányan bridzset játszottak vagy dalokat énekeltek a társalgókocsiban, például az "I’ve Been Working on the Railroad" és a "California, Here I Come" című számokat. Sapunor mozdonyvezető biztosította őket, hogy a mentő hókotrók már úton vannak.

Hétfőre, azaz a megpróbáltatás második napjára azonban a helyzet sötétebb fordulatot vett. A vonat akkumulátoros világítása pislákolt, majd teljesen kialudt. Ráadásul a hőellátást biztosító gőzfejlesztők vízkészlete is kifogyott. A kinti hőmérséklet -5 Celsius-fok körül mozgott, és a vonat belseje dermesztővé vált. Az utasok függönyökbe burkolóztak, fából készült székeket égettek a melegedés érdekében, és kis tábortüzeket gyújtottak. Az élelmiszerkészletek fogytán voltak, és a körülmények egyre kétségbeejtőbbé váltak.

Verseny a természettel

A Southern Pacific Railroad forgó hómarókat küldött a sínek megtisztítására, de a hó minden erőfeszítést meghaladott. A vihar ereje megmutatta az 1950-es évek technológiájának korlátait. "Az 1950-es években megvolt az a középkori gőg, hogy a technológia mindent legyőzhet," - magyarázta Ty Smith, a Kaliforniai Állami Vasúti Múzeum igazgatója. "Egy Sierra-i hóvihar esetében ez egyszerűen nem volt igaz."

Ahogy a helyzet súlyossága világossá vált, a vasúttársaság külső segítséget kért. Az Egyesült Államok Hatodik Hadserege, a Kaliforniai Útügyi Osztály és a Pacific Gas & Electric Company mind csatlakoztak a mentési művelethez. Önkéntesek a közeli Soda Springs Hotelből síléceken szállítottak élelmet, takarókat és orvosi ellátmányt. A mentők között volt Roy Claytor is, akit a vonaton tapasztalt látvány megrázott: "Nem volt fűtés és világítás. Mindenki kabátokba és takarókba burkolózott. Vasúti lámpák világítottak. Senki nem szólt egy szót sem."

Mérgezés a levegőben

Dr. Walter H.L. Roehll, egy ohiói orvos, aki a vonaton utazott, hamarosan komoly kihívással szembesült. A melegítésre használt hordozható propángázmelegítők szén-monoxidot kezdtek kibocsátani. Az utasok ájulni kezdtek. Roehll fáradhatatlanul dolgozott, hogy életre keltse azokat, akiket a mérgező gáz legyűrt. Harold A. Norcross tartalékos szerelő matróz más katonákkal együtt a friss levegőre hurcolta az eszméletlen utasokat.

Közben Roehll egy másik válsághelyzettel is szembesült: egy morfiumfüggő utas elvonási tünetei jelentkeztek. Az ellátmány fogytán volt, így az orvos a bárban talált gint használta sterilizálóként, majd beadott egy nyugtató adagot. A kimerült orvos kávén tengődött és olykor szunyókált, miközben tucatnyi beteget kezelt.

Mentális és fizikai hanyatlás

Keddre, a második napra, a megpróbáltatás nyomai egyre erősebben mutatkoztak. Az élelem szinte teljesen elfogyott, és az utasok alig tudták tartani a lelket magukban. Edward Tschumi, a steward, próbálta feldobni a hangulatot, még akkor is, amikor a maradék spagettit osztotta szét. De a feszültség tapintható volt. Egy szakács annyira elkeseredett, hogy kiugrott az ablakon a hóba. Néhány utas azon gondolkodott, hogy gyalogosan próbál menekülni, de a személyzet lebeszélte őket.

Egy idős asszony összeomlott, és sírva kiabálta: "Nem tarthatnak itt minket tovább. Nem tehetik. Nem tehetik!" Egy másik utas nyugtatta meg, de a pszichológiai megpróbáltatás egyértelmű volt. A hó már a vonat ablakai fölé ért, és az utasokat egy jeges sírba zárta.

Szokatlan mentési módszerek

Kedd reggel végre remény érkezett egy nyugati irányból érkező mentővonat formájában Renóból. Amikor Soda Springsnél kisiklott, a mentők kutyaszánnal folytatták az utat. Az élükön Rex, egy szamojéd kutya, akit "Rex, a hóvihar királya" néven ismertek. Rex korábban már sikeres mentéseket vezetett a Sierra hegységben történt repülőgép-szerencsétlenségek után, és hírnevét ismét igazolta. A csapat aznap éjjel érte el az elakadt vonatot, és alapvető ellátmányokat szállított.

Másnap reggel harminc munkás egy 300 méter hosszú árkot ásott a hóban, hogy utat nyissanak a vonattól a részben megtisztított 40-es főútig. Azok között, akik bátran megközelítették a vonatot, ott volt Art Hoppe, a San Francisco Chronicle újságírója, valamint Ken McLaughlin fotós, akik derékig érő hóban gyalogoltak, hogy dokumentálják a mentést.

Egy költséges mentés és annak utóélete

A "City of San Francisco"-t szerdán, három nappal a hó fogságába esése után hagyták el utasai. Az elcsigázott utazók a 40-es főúthoz gyalogoltak, ahol autók vitték őket a Nyack Lodge-ba. Ott a kandallónál melegedtek fel, majd egy új vonatra szálltak - egy strapabíró, régebbi modellre, amely jobban bírta a hegyi utakat.

Két ember az életével fizetett a mentés során. Rolland "Rolly" Raymond hómarója felborult, és ő életét vesztette. Pershing Jay Gold, a Pacific Gas & Electric egyik dolgozója pedig szívrohamot kapott, miután élelmiszert szállított a vonathoz.

A "City of San Francisco" megpróbáltatása az ember és a természet küzdelmének szomorú emlékeztetőjévé vált. Hangsúlyozta az olyan hétköznapi hősök áldozatkészségét, mint Dr. Roehll, aki rendkívüli körülmények között mentett életeket, és Rex, a hóvihar királya, aki az ember és az állat közötti együttműködés legjobbját mutatta meg. Az utasok visszatértek a civilizációba, megedződve az átélt megpróbáltatások által, de hálával a csapatmunka és az áldozatvállalás iránt, amely kiszabadította őket a Sierra jeges fogságából.

Az utazás, amely a technológia és a végzethit diadalát szimbolizálta volna, végül alázatos történetté vált a túlélésről és a kitartásról a természet dühével szemben. (1)

(1) - https://www.smithsonianmag.com/history/