Michel Siffre barlangkísérletei: Az emberi test időtorzulásának felfedezése

1972-ben a francia tudós, Michel Siffre különleges utazásra indult, amely mélyen a föld alá vezette, elszigetelve a külvilágtól. Azért tette...

1972-ben a francia tudós, Michel Siffre különleges utazásra indult, amely mélyen a föld alá vezette, elszigetelve a külvilágtól. Azért tette ezt, hogy megértse, hogyan érzékeli az ember az időt külső támpontok nélkül. Siffre egy barlangba ereszkedett le, ahol hat hónapot töltött természetes fény, órák és bármilyen időre vonatkozó információ nélkül.

Michel Siffre úttörő kísérlete során az emberi időérzékeléssel kapcsolatban megdöbbentő felfedezésekre jutott. Felfedezte, hogy ha nincs külső időbeli támpont, az emberek - köztük ő maga is - hajlamosak a megszokott 24 órás ciklus helyett egy 48 órás ciklushoz igazodni. Ez az időeltolódás forradalmi felismerés volt az emberi biológiai ritmusok tanulmányozásában.

Ugyanakkor nem ez volt Siffre első időizolációs kísérlete. Tíz évvel korábban, 1962-ben két hónapot töltött egy barlangban, ahol sem óra, sem naptár, sem napfény nem állt a rendelkezésére. Az volt a célja, hogy megnézze, hogyan reagál a teste a külső időbeli támpontok nélküli életre. Ez a kísérlet, és az azt követő több mint tíz hasonló vizsgálat tette Siffre-t a humán kronobiológia, vagyis az emberi biológiai órák tanulmányozásának egyik úttörőjévé.

A geológusból lett kronobiológus

Siffre eredetileg geológusként kezdte pályafutását, és 1961-ben az Alpokban egy föld alatti gleccserre bukkant. Kezdetben 15 napot tervezett eltölteni a gleccser vizsgálatával, ám hamarosan úgy döntött, hogy két hónapra van szüksége, hogy alaposabb betekintést nyerjen. Ez idő alatt nemcsak a gleccsert akarta tanulmányozni, hanem azt is, hogyan alkalmazkodik az emberi test az idő érzékelésének hiányához.

Bár Siffre kezdetben a geológiára összpontosított, végül az idő tanulmányozása felé fordult. Egy tudományos módszert dolgozott ki, amelyben a barlang bejáratánál elhelyezett csapata megfigyelte viselkedését, és akkor hívták fel, amikor felébredt, evett, vagy lefeküdt aludni. Ez a rendszer lehetővé tette számára, hogy teljesen elszakadjon a külvilági időtől, így megfigyelhette, hogy a teste hogyan reagál ezek hiányában. Ezzel a kísérlettel Siffre véletlenül megteremtette az emberi kronobiológia alapjait, amely felfedezte, hogy az emberek, hasonlóan más állatokhoz, egy belső biológiai órával rendelkeznek.

Az idő lassulása

Az élet a barlangban nem volt könnyű. Siffre az életkörülményeket nehéznek írta le: korlátozott felszereléssel és szűkös élettérrel kellett megbirkóznia. A lábai gyakran nedvesek voltak, és a testhőmérséklete gyakran 34°C-ra csökkent. Az idő múlásával olvasással, írással és kutatással foglalta el magát, miközben a jövőjén is elmélkedett. Azonban a kísérlet leglenyűgözőbb eredménye az volt, ahogyan az időérzékelése drámai módon megváltozott.

Minden alkalommal, amikor felhívta a felszínen lévő csapatát, két tesztet végzett. Először a pulzusát mérte meg, majd egy pszichológiai tesztet hajtott végre, amelyben 1-től 120-ig kellett számolnia, másodpercenként egy számot mondva. Azonban a csapata hamar felfedezte, hogy öt percig tartott neki elszámolni 120-ig, ami azt jelentette, hogy a valós öt percet úgy élte meg, mintha csak két perc telt volna el.

Ez az időtorzulás különösen nyilvánvalóvá vált, amikor a kísérlet végén a csapata közölte vele, hogy szeptember 14-e van. Siffre ekkor úgy hitte, hogy csak augusztus 20-a van, és még egy hónapja van hátra a barlangban. Ez a tapasztalat megmutatta, hogy az idő pszichológiai érzékelése összezsugorodott: két hónap úgy telt el számára, mintha csak egy lett volna.

Az emberi belső óra

Siffre kísérletei kimutatták, hogy az emberek belső órája független a természetes nappali-éjszakai ciklustól. Amikor időtől független környezetben élt, az alvás-ébrenlét ciklusa nem a megszokott 24 órás volt, hanem inkább 24 óra és 30 perc. Későbbi kísérletekben más emberekkel is hasonló eredményeket figyelt meg. Sokan közülük 48 órás ciklusra álltak át, amely 36 órányi ébrenlétet és 12-14 órás alvást jelentett.

Ez a felfedezés komoly érdeklődést keltett a francia hadsereg részéről, amely pénzügyi támogatást nyújtott Siffre kutatásaihoz. A hadsereg azt remélte, hogy a hosszabb ciklusok révén növelhetik a katonák ébrenléti teljesítményét. A kísérletek az alvási szakaszokat, köztük a gyors szemmozgásos (REM) alvást is vizsgálták, amely az álmodás időszaka. A kutatások rámutattak, hogy minél tovább van ébren valaki, annál több időt tölt REM alvásban a következő éjszakán.

Visszatérés a föld alá

Tíz évvel első időizolációs kísérlete után, 1972-ben Siffre visszatért egy barlangba, ezúttal Texasban, ahol 205 napot töltött. Két fő célja volt: egyrészt az időérzékelés öregedéssel járó változásait kívánta tanulmányozni, másrészt pedig meg akarta vizsgálni, hogy képes-e alkalmazkodni a többi résztvevő által tapasztalt 48 órás ciklushoz.

Bár néhány alkalommal sikerült egy 48 órás ciklusra átállnia, ezek az időszakok rendszertelenek voltak. Egyes napokon 36 órát volt ébren, majd 12 órát aludt, de nem tudta megkülönböztetni ezeket a hosszabb napokat a rövidebb 24 órásaktól. Ebből arra következtetett, hogy az emberek pszichológiai időérzékelése rendkívül bizonytalan. Siffre szerint az emberek nem igazán értik az idő természetét, és azt sem tudjuk pontosan érzékelni, hogyan telik az.

Egy felfedező öröksége

Siffre kutatásai nagy hatással voltak, különösen a hidegháború idején, amikor a francia hadsereg és az űrügynökségek, mint például a NASA, fontosnak tartották megérteni, hogyan alkalmazkodnak az emberek a hosszú távú elszigeteltséghez. Különösen értékesek voltak a francia nukleáris tengeralattjáró-program és az űrkutatás számára, ahol kritikus kérdés volt az alvási ciklusok kezelése természetes fény nélkül.

Siffre utolsó kísérlete 1999-ben zajlott, amikor visszatért a föld alá, hogy tanulmányozza az öregedés hatásait a cirkadián ciklusra. John Glenn amerikai űrhajós inspirálta őt, aki 77 évesen tért vissza az űrbe. Noha Siffre egyre nehezebben végezte el ezeket a hosszú kísérleteket, ám kutatásai továbbra is jelentős hatással voltak a kronobiológia területére.

Michel Siffre 2024. augusztus 25-én, 85 éves korában hunyt el. Ő volt az emberi kronobiológia egyik vezető alakja, és kísérleteivel bebizonyította, hogy az emberek belső órája nem függ teljes mértékben a napszaktól. Az évtizedeken át tartó kísérletei, amelyek 1962-es első barlangbeli elszigeteltségi kísérletével kezdődtek, hozzájárultak ahhoz a felismeréshez, hogy az emberi időérzékelés folyékonyabb és rugalmasabb, mint ahogyan azt korábban gondolták.