A mi nagy problémánk nem a félretájékoztatás, hanem a tudás

A tudósok és írók több mint egy évtizede panaszkodnak a félretájékoztatás, az összeesküvések, az ideológiák, a szakértőkkel szembeni bizalma...

A tudósok és írók több mint egy évtizede panaszkodnak a félretájékoztatás, az összeesküvések, az ideológiák, a szakértőkkel szembeni bizalmatlanság, az episztemikus buborékok és a visszhangkamrák növekvő elterjedése miatt.

Ezek a csapások sokkal nehezebbé teszik a politikai, éghajlati, kulturális vagy közegészségügyi problémák megoldását, mert meghiúsítják a széles körben elismert igazság keresését. Tudjuk, hogy valami nincs rendben azzal, ahogy ismerjük.

A tudásválságról szóló beszámolók azonban figyelmen kívül hagyják, hogyan származnak különböző elemei egyetlen közös forrásból. Problémánk nemcsak a tudás létrehozásának módjával kapcsolatos, hanem a tudáshoz való hozzáállásunkkal, azzal, ahogyan ismerőként mutatjuk be magunkat egymásnak.

Az ismeretelméleti válság mögött egy mélyebb pszichológiai is van: a tudás problémája. A tudás, ahogyan azt Jonathan Lear filozófus és pszichoanalitikus az "Open Minded" című könyvében (1998) határozza meg, a mindig "már tudó" testhelyzet, amely azt állítja, hogy már a kérdés felmerülése előtt tudja a válaszokat. Amikor új tények kerülnek napvilágra, a tudó személy zavartalan. Lehet, hogy megdöbben, de mindvégig "tudta."

A 21. századi kultúrában tombol a tudás. Látható ez az összeesküvés-elméletekben, aki az ellenkező bizonyítékokat "hamis zászlóként" utasítja el, és a podcasterben, akinek a "késői kapitalizmus" minden társadalmi bajt megmagyaráz.

Az ideológus az, aki tudja, hogy a médiának liberális elfogultsága van - vagy akár vállalati. Ez a mindenek felett álló politikai centrista, aki abban bízik, hogy az igazság szükségszerűen a "mindkét oldal" szélsőségei között található. Donald Trump volt amerikai elnök az, aki újra és újra azt állította, hogy "mindenki tud" olyan dolgokat, amelyek valójában ismeretlenek, nem bizonyítottak vagy nem igazak.

A tudás különösen veszélyes azok számára, akiknek az a feladata, hogy tájékoztassanak minket. Ott van például a nagyképű professzor a megdönthetetlen elmélettel, vagy az orvos, aki bemegy a vizsgálóba, és biztos abban, hogy a páciens problémái abból az állapotból fakadnak, amelynek az orvos történetesen szakértője. "Ahogy gondoltam," - mondja a sokat tudó onkológus a kétértelmű vizsgálati eredménnyel a betegnek. "Fibroszarkóma. Mindig fibroszarkóma."

A tudás megnyilvánulhat ironikus vagy cinikus távolságtartás formájában is, úgy, hogy úgy tűnik, hogy valaki már mindent látott, és túljutott rajta. Ez a menő kultúrember testtartása, aki már hallott minden új zenekart. Ugyanúgy, mint a Prédikátor könyvében szereplő előadó álláspontja, aki számára "nincs új a nap alatt".

Minden esetben, ahogy Lear fogalmaz, a "már tudja" álláspontja védekezésül szolgál: ha már tudja, nem kell kiderítenie. A tudás tehát a tudásra vonatkozó hamis állítás, amely lehetetlenné teszi bármi új megtanulását. A tudás miatt olyan unalmasak a mai kultúrháborúk. Senki nem próbál kideríteni semmit. Nincs egyetértés a tényekkel kapcsolatban, mégis mindenki úgy tesz, mintha minden ténykérdés már eldőlt volna.

Mivel ez megszakítja az ismeretlen iránti további vizsgálatot, a tudás katasztrofális következményekkel járhat. Lear e hozzáállásának mintaképe Oidipusz, a thébai zsarnok Szophoklész névadó tragédiájában.

Oidipusz problémái - állítja Lear - nem "ödipálisak". Tragikus bukása nem abból a vágyból ered, hogy megölje apját vagy elcsábítsa az anyját. Oidipusz végzetes hibája inkább az, hogy egyetlen alkalommal sem hajlandó új információkat elfogadni, mert mindig azt feltételezi, hogy már tudja, amit tudnia kell. "Teljesen hiányzik neki az a gondolat, hogy a 'tudása' van a gondjainak középpontjában: amit nem tud, az az, hogy nem tudja," - írja Lear.

A darab azzal kezdődik, hogy egy pap elmondja a thébai Oidipusznak a betegségek és az éhínség miatti aggodalmait. Uralkodójuk így válaszol: "A híretek, szegény komoly gyermekeim, nem újdonság számomra. Jól tudom."

Nem sokkal ezután a kórus azt sugallja, hogy Teiresziasz próféta segíthet Oidipusznak megtalálni, ki gyilkolta meg az előző királyt, és ezzel átkot hozott a városra. "Tudom," - válaszolja ismét Oidipusz. Ezután megkérdezi a kórust, milyen pletykákat tud a király haláláról. Útonállók ölték meg - válaszol a kórus. "Én is ezt hallottam," - mondja Oidipusz.

A tanulás tompa megtagadása miatt Oidipusz problémái csak fokozódnak. Biztos benne, hogy nem ő lehet a gyilkos, ezért nem veszi észre az orra előtt lévő bizonyítékot: a réges-régi jóslat, miszerint megöli az apját, a sebhelyek a lábán, sőt a neve is ("duzzadt láb"), minden arra utal, hogy ő volt az a csecsemő, akit a királyi pár évtizedekkel korábban egy domboldalon megkötözött és elhagyott. A zsarnok gondolkodása mélyen hibás, beteges, sőt.

"Az okot arra használják, hogy előre ugorjanak egy következtetésre," - írja Lear, mintha túl sok szorongás járna azzal, ha egyszerűen felteszünk egy kérdést, és várjuk, hogy a világ válaszoljon. Lear Oidipuszt "az első ersatz-filozófusnak" nevezi, mint egy gyors beszédű YouTuber, akinek úgy tűnik, mindenre megvan a válasza.

Szophoklész játéka megmutatja, hogy a tudás nem újdonság. Mindenkit megsérthet, akinek a státusza a látszólagos okosságtól függ. Oidipusz végül is azért tartott igényt a trónra, mert megfejtette a Szfinx rejtvényét. Most, az "információs korszakban" mindannyian hasonló helyzetben vagyunk. Szeretjük azt gondolni, hogy minden emberi tudás mindig kéznél van, a zsebünkben lévő eszközön. Az információ olyan közel van hozzánk, hogy alig kell utánanéznünk. Már annyira jól tudjuk.

Valójában azonban az információs korszak megmutatja, milyen keveset tudunk mindannyian. A tudás tehát egy módja lehet az információáradat kezelésének. Annyi mindent tudhatunk, amit talán tudnunk kellene, hogy gyakran a legkönnyebb úgy tenni, mintha tudnánk. És ha mindenki más is cselekszik, akkor soha nem ragadunk el tudatlanságunkban. Természetesen akkor megrekedtünk együtt élni ezekkel a hazugságokkal és azok következményeivel - a pestistől a politikai felfordulásig, egészen a tragédiáig.

A tudás azért lehet annyira csábító, mert társadalmi funkciót tölt be. A klasszicista Simon Goldhill a tudást "a társadalmi diskurzus ragasztójának" nevezi. Gondolj a közös együttérző szavainkra: "Tudom, tudom, mire gondolsz." Azzal az állítással, hogy már ismeri valaki fájdalmát, arra tesz kísérletet, hogy jobban megértse, és ezáltal kevésbé legyen egyedül.

De a társadalmi kötődés nem jelenti a diskurzus végét. Nem pusztán azért panaszkodunk orvosainknak és törvényhozóinknak, hogy együtt érezzenek velünk, hanem abban a reményben, hogy megoldják a problémáinkat. A közéletben a "már tudó" testtartás akkor hasznos, ha a cél a közönségépítés, a csoportkohézió elősegítése azok között, akik "tudnak," akik "értik". De megmérgezi az őszinte mérlegelést és az igazságkeresést.

A tudás eléréséhez alázatosabb és kíváncsibb hozzáállásra van szükségünk a tudás felé. Ez nem jelenti azt, hogy tudatlanságot kellene színlelnünk. És nem kell minden tudásunkat felfüggesztenünk egy új helyzet megítélésekor. Az nem tudatosság, amikor az orvos azt mondja a páciensnek, hogy nem, valójában a gyógynövényes kezelések nem gyógyítják meg a rákot.

A tudás elleni küzdelemhez tehát nem szabad elvetnünk sem a jól megalapozott empirikus tudásunkat, sem azokat az elméleti irányultságokat, amelyek segítenek megérteni az új információkat. Inkább felismerjük annak határait, amit tudunk, és kíváncsinak kell lennünk arra, amit nem.

Ahogy egyre többet megtudunk a szakterületünkről, nem szabad egyszerűen elvetnünk az anomáliákat, hanem meg kell jegyeznünk, hogy azok arra utalhatnak, hogy felül kell vizsgálnunk, sőt újra kell alkotnunk azt a szemléletet, amely olyan jól szolgált. Mindenekelőtt fel kell adnunk azt a hiedelmet, hogy nekünk, akik egyedülállóak a valaha élt emberek között, mindig igazunk van. (1)

(1) - https://psyche.co/ideas/our-big