Az álmok még a legnyugodtabb, legegészségesebb napjainkon is képesek teljesen felülírni a valóság szabályait, meghökkentő történetekkel és s...
Az álmok még a legnyugodtabb, legegészségesebb napjainkon is képesek teljesen felülírni a valóság szabályait, meghökkentő történetekkel és szürreális képekkel bombázva az alvó elmét.
Amikor azonban a testünk egy betegség miatt kibillen az egyensúlyából, és a hőmérő higanyszála emelkedni kezd, az éjszakai utazások hirtelen még mélyebb, sötétebb és kiszámíthatatlanabb dimenziókba vezetnek.
A tudományos kutatások régóta igazolják, hogy a lázas álmok jelentősen élénkebbek, érzelmileg sokkal megterhelőbbek, és összehasonlíthatatlanul furcsábbak, mint a hagyományos álomképek. Ez a jelenség nem új keletű, mégis a mai napig komoly fejtörést okoz a pszichológusoknak és az agykutatóknak, akik igyekeznek értelmet találni a láz okozta mentális őrületben.
A lázas állapotban tapasztalt hallucinációk és delíriumok iránti tudományos érdeklődés jóval a modern kor előtt kezdődött. Több mint egy évszázaddal ezelőtt a neves skót orvos, Joseph Coats, aki a modern patológia egyik úttörőjének számít, rendkívül szemléletes beszámolót közölt a Glasgow Medical Journal című folyóiratban.
Coats egy huszonhat évvel korábbi, súlyos tífuszos megbetegedését idézte fel, amelynek során a testhőmérséklete drasztikusan megemelkedett. A napokig tartó delírium alatt olyan élénk és valószerű látomásai voltak saját nővére haláláról, hogy a lázcsillapodást követő napon is szentül meg volt győződve arról, hogy a testvére valóban elhunyt.
Ebben a történetben az a leginkább megdöbbentő, hogy Coats ezeket a fantáziákat teljesen ébren, tudatánál lévő állapotban élte át. Ha az emberi elme képes ilyen mértékű tudatos működési zavarra ébrenlét közben, szinte elképzelni is nehéz, hogy miféle torzulásokra és megtévesztésekre képes a lázas agy a mély alvás fázisaiban.
Ezt a kérdést tűzte kutatásai középpontjába Michael Schredl professzor, a Heidelbergi Egyetemhez tartozó Német Lelki Egészségügyi Központi Intézet alváslaboratóriumának kutatási vezetője. A professzor szerint a válasz alapvetően az agy fizikai állapotában keresendő, hiszen láz idején az agy egyszerűen nem működik megfelelően. Amikor ebben a legyengült, túlhevült állapotban alszunk el, az álmok tartalma szinte törvényszerűen bizarrá válik.
Schredl vezette az eddigi két legnagyobb szabású tudományos felmérést a lázas álmok témakörében, és munkatársaival arra a következtetésre jutott, hogy a szélsőséges különösség és szürrealizmus a legfőbb olyan tulajdonság, amely elválasztja ezeket a beteg látomásokat a hétköznapi álmoktól.
Az első tanulmányukban a kutatók számszerűsítették is a különbséget. Megállapították, hogy a lázas álmok átlagosan ötvennyolc százalékkal bizarrabbak, mint a kontrollcsoport által jelentett normál álmok. Ez a rendkívüli különösség leggyakrabban térbeli torzulások formájában jelentkezett az alvóknál.
A résztvevők olyan aránytalan és abszurd jelenségekről számoltak be, mint az önmaguktól mozgó falak, a gigantikus méretűvé növő rovarok, vagy a groteszk, túlméretezett végtagokkal rendelkező, meghatározhatatlan lények. A kutatók úgy vélik, hogy mivel a magas testhőmérséklet az ébrenléti kognitív folyamatokat is súlyosan befolyásolja, az álmok torzulása és abszurditása közvetlen következménye annak, hogy az emberi agy magas hőmérsékleten képtelen a normális működésre.
Ezt a feltételezést számos olyan orvosi kutatás is alátámasztja, amely a hipertermia, vagyis a magas testhőmérséklet agyra gyakorolt hatásait vizsgálta. Kimutatták például, hogy már az is mérhető memóriazavart okoz, ha a test maghőmérséklete a normális 37,2 Celsius-fokról 38,8 Celsius-fokra emelkedik. Ha pedig a szervezet hosszabb időn keresztül van kitéve extrém hőhatásnak, az komolyan megzavarja a jelek áramlását a temporális, a frontális és az occipitális lebenyekben.
Ez a neurológiai zavar közvetlenül rontja az olyan alapvető kognitív funkciókat, mint a figyelem összpontosítása, az emlékezet és az információk feldolgozása. Ennek ellenére a mai napig senkinek sem sikerült pontosan nyomon követnie a lázas betegek neurális aktivitását közvetlenül álmodás közben. Így egyelőre nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a lázas agy mely pontjai felelősek ezekért a gyötrő látomásokért.
Schredl professzor elismeri, hogy egy ilyen kísérlet megszervezése rendkívül nehéz lenne, de úgy véli, ha egyszer sikerülne lázas betegeket megfigyelni egy funkcionális MRI szkennerben, végre közelebb kerülnénk a rejtély megoldásához. Különösen az úgynevezett alapértelmezett üzemmód hálózat aktivitását lenne érdemes vizsgálni, amely a nappali ábrándozásért, a gondolatok csapongásáért és valószínűleg magáért az álmodásért is felelős, hogy lássuk, hogyan alakul át a működése a láz hatására.
Ha belegondolunk a hipertermia káros és potenciálisan veszélyes hatásaiba, meglehetősen furcsának tűnhet, hogy testünk az evolúció során éppen a túlhevülést fejlesztette ki a fertőző kórokozók elleni immunválasz részeként. A tudósok a mai napig nem értik teljesen a láz pontos evolúciós célját, bár a legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint a belső hőmérséklet megemelkedése gátolja a szervezetbe betolakodó mikrobák terjedését és életképességét.
Egyes bizonyítékok arra is utalnak, hogy a limfociták és az immunrendszer egyéb sejtjei hatékonyabban működnek kissé magasabb hőmérsékleten. A megértésünkben tátongó rések ellenére az biztos, hogy a láz egy hihetetlenül ősi, a bolygó szinte minden összetett életformájánál közös védekezési mechanizmus.
A fertőzésekre adott lázas válasz nagyjából hatszázmillió évvel ezelőtt alakult ki. Ha egy biológiai tulajdonság ilyen hosszú időn keresztül fennmarad, és ennyi különböző faj örökli meg, biztosak lehetünk benne, hogy sokkal több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz, és komoly túlélési előnyt jelentett az evolúciós versenyben.
Érdekes módon a fizikai valóságban tapasztalt hőmérséklet-emelkedés magukban a lázas álmokban is visszatérő motívumként jelenik meg. Schredl professzor második nagy tanulmányában a hővel kapcsolatos témák a lázas álmok tíz százalékában szerepeltek, míg a normál álmok esetében ez az arány mindössze alig több mint két százalék volt.
Az egyik kutatási résztvevő drámai módon szemléltette, hogyan manifesztálódik a hőség a beteg elme éjszakai világában. Azt a rémálmot írta le, amelyben a levegő annyira forró volt, hogy a belégzés is fizikai fájdalmat okozott, miközben a szeme sarkából vörös izzást látott, és egy hatalmas lávagolyót észlelt, amely a hegyről egyenesen a város és felé hömpölygött. Az álmodó hiába futott egyre gyorsabban a forróságban, a lávagolyó irányt változtatva üldözte őt, miközben a házakat érintetlenül hagyta, mintha kifejezetten az lett volna a feladata, hogy őt elkapja.
Önkéntelenül is arra következtethetnénk, hogy a tényleges magas testhőmérséklet váltja ki ezeket a víziókat, ám a kutatók hangsúlyozzák, hogy jelenleg nincsenek olyan közvetlen kísérletek, amelyek bizonyítanák a külső vagy belső hőingerek közvetlen beépülését az álmokba, úgy, mint ahogy azt a hangok vagy egyéb környezeti elemek teszik. Nem tudni, hogy a betegeknek a valóságban is forró volt-e a testük az álom azon pillanatában, és ez az inger épült be, vagy egyszerűen csak a betegség pszichés tudata miatt álmodtak a hőségről.
Az álmok természetét illetően a tudomány még mindig sötétben tapogatózik, de a legtöbb szakértő egyetért az úgynevezett kontinuitási hipotézissel. Ez az elmélet kimondja, hogy az álmok hajlamosak leképezni az ébrenléti tapasztalatainkat, érzelmeinket és gondolatainkat, még ha néha rendkívül absztrakt módon is. Ha valakit napközben erős stressz ér, az álmai is stresszesebbé válnak, még akkor is, ha nem közvetlenül a stresszt kiváltó konkrét dologgal álmodik.
Amikor az ember súlyos beteg, a legritkább esetben él át pozitív érzelmeket, sokkal inkább a kiszolgáltatottság, a szorongás és a fizikai rosszullét dominál. Ezért a lázas álmok is sokkal negatívabb hangvételűek, mivel maga a betegség is egy krónikus stresszhelyzet a szervezet számára.
Schredl első tanulmányában a lázas álmok csaknem kilencvenöt százalékát kísérték kifejezetten negatív, nyomasztó érzelmek. A résztvevők nagy része arról számolt be, hogy álmában folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve, a támadók skálája pedig a dühös kutyáktól, gördülő kövektől és óriási rovaroktól kezdve egészen a terroristákig és megfoghatatlan, fenyegető geometriai formákig terjedt.
A kontinuitási hipotézis fényében az sem meglepő, hogy az egészséggel és a betegséggel kapcsolatos konkrét témák is lényegesen gyakrabban fordulnak elő lázas állapotban. Ezek a látomások ráadásul általában kevesebb karaktert és elenyésző szociális interakciót tartalmaznak, mint a megszokott álmok. Ez a jelenség pontosan tükrözi azt a társadalmi elszigeteltséget, amelyet a legtöbb beteg ember önkéntelenül is magára vállal, amikor napokra bezárkózik a szobájába gyógyulni.
Ami viszont még magyarázatra szorul, az az, hogy miért válnak ezek az álmok érzelmileg ennyire extrém módon intenzívvé. A kutatás egy másik megdöbbentő eredményt is hozott: a lázas álmok körülbelül negyven százaléka tudatos álom volt, vagyis olyan állapot, amelyben az alvó személy teljesen tisztában van azzal, hogy éppen álmodik.
Erre a különleges mentális éberségre a fertőzött testben a tudósok egyelőre nem találtak egyértelmű magyarázatot, csupán annyit jegyeztek meg óvatosan, hogy ez a magas arány ismételten alátámasztja azt a tényt, hogy a láz radikális hatással van az alvás közbeni kognitív folyamatokra. Bizonyos szempontból tehát a lázas álmokról alkotott tudásunk nem sokat lépett előre azóta, hogy Dr. Coats több mint száz éve úgy jellemezte őket, mint az alvás tökéletességének hibáit.
Szerencsére ezek a félelmetes, felkavaró látomások semmilyen valódi kárt nem tehetnek bennünk, bármennyire is valóságosnak tűnnek abban a pillanatban, amikor a láz átveszi az irányítást a testünk felett. (1)
(1) - https://www.iflscience.com/the-science
