A svájci Bázel csendes, elegáns utcáin, közvetlenül a francia és a német határ találkozásánál áll egy monumentális, hengeres felhőkarcoló. E...
A svájci Bázel csendes, elegáns utcáin, közvetlenül a francia és a német határ találkozásánál áll egy monumentális, hengeres felhőkarcoló. Első pillantásra egy modern vállalati központnak tűnhet, ám a falai között a globális pénzügyi rendszer legfélelmetesebb és leginkább sérthetetlen intézménye működik.
Ez a Nemzetközi Fizetések Bankja, vagyis a BIS (Bank for International Settlements). Ez a pénzintézet nem fizet adót semmilyen államnak, vezetői teljes diplomáciai mentességet élveznek, épületei és tőkéje felett egyetlen kormány, bíróság vagy hadsereg sem gyakorolhat jogkört, és a falai között lezajló tárgyalásokról soha semmilyen hivatalos jegyzőkönyv nem szivárog ki.
Bár a közvélemény alig ismeri a nevét, a BIS a központi bankok központi bankjaként a háttérből formálja a globális gazdaság sorsát. Ahhoz azonban, hogy megértsük e pénzügyi erődítmény valódi természetét, vissza kell utaznunk az időben abba a korszakba, amikor a történelem legsötétebb alkuját köttették meg a falai között.
A történet az első világháború romjain vette kezdetét. Az 1918-ban véget ért pusztítás nemcsak Európa térképét rajzolta újra, hanem a globális pénzügyi rendszert is teljesen romba döntötte. A háború előtt a világ gazdasága az úgynevezett aranystandardra épült, vagyis minden kibocsátott papírpénz mögött fizikai aranyfedezet állt a központi bankok széfjeiben.
A négyéves totális hadviselés finanszírozása érdekében azonban a hadviselő félként részt vevő államok felfüggesztették ezt a rendszert, és fedezet nélküli papírpénz milliárdjait nyomtatták ki. A háború végére az európai birodalmak csődbe jutottak, a győztes hatalmak, különösen Nagy-Britannia és Franciaország pedig elképesztő mértékű adósságokat halmoztak fel a Wall Street-i bankok felé.
A bosszúvágytól fűtött győztesek az 1919-es Versailles-i békeszerződésben a hírhedt 231. cikkely alapján a teljes erkölcsi és anyagi felelősséget a vesztes Németországra hárították. A kiszabott jóváhagyási összeg megdöbbentő volt: 132 milliárd aranymárka. A szövetségesek nem érték be elértéktelenedett papírpénzzel, fizikai aranyat, szenet, fát és ipari nyersanyagokat követeltek egy olyan országtól, amelynek gazdaságát a tengeri blokád és a háborús vereség amúgy is teljesen megnyomorította.
A kényszerhelyzetbe került, újonnan alakult weimari köztársaság a végső kétségbeesés eszközéhez nyúlt: beindította a pénznyomdákat. Az eredmény a történelem egyik legpusztítóbb hiperinflációs válsága lett 1923-ban. A háború előtt egy amerikai dollár nagyjából négy német márkát ért; 1923 novemberére egyetlen dollárért már 4,2 billió márkát kellett adni. A pénz értéke órák alatt feleződött meg, a munkások naponta kétszer kaptak fizetést, és talicskával tolták a bankjegykötegeket a pékekhez, hogy még az áremelés előtt kenyeret vehessenek.
A családok pénzkötegekkel fűtötték a kályhákat, mert a papír olcsóbb volt, mint a tűzifa. A német társadalom szövete darabjaira hullott, a középosztály megtakarításai egy éjszaka alatt semmisültek meg, és ebben a gazdasági romhalmazban szárba szökkentek a szélsőséges politikai mozgalmak, élükön egy Adolf Hitler nevű fanatikus osztrák veteránnal.
A nemzetközi pénzügyi elit döbbenten és pánikban figyelte a kaotikus eseményeket. Megértették, hogy a Versailles-ban hozott rövidlátó politikai döntések az egész globális kapitalista rendszert veszélyeztetik. Két rendkívüli és nagyhatalmú pénzügyi stratéga lépett elő, hogy átvegye az irányítást a német adósságválság felett. Az egyik Montagu Norman volt, a Bank of England nagyhatalmú, árnyékban mozgó kormányzója, aki mélyen megvetette a politikusokat, és meggyőződéssel hitte, hogy a világot kizárólag a központi bankároknak kellene vezetniük. A másik Hjalmar Schacht volt, a német Reichsbank elnöke, az a pénzügyi zseni, aki egy földalapú ideiglenes valuta bevezetésével sikeresen megállította az 1923-as hiperinflációt.
Norman és Schacht szoros, szinte testvéri barátságot kötött, és közösen dolgoztak ki egy tervet a német jóvátétel átszervezésére. Ennek betetőzéseként 1929-ben egy amerikai pénzember, Owen D. Young vezetésével megszületett a Young-terv. A terv leglényegesebb eleme egy radikálisan új intézményi koncepció volt. A bankárok azzal érveltek, hogy a milliárdos arany- és valutatranzakciók átutalása a politikusok kezében állandó diplomáciai feszültséget és valutaingadozást okoz. Szükség volt tehát egy független, nemzetek feletti elszámolóházra, egy olyan bankra, amely teljesen a politikai befolyás felett áll – a központi bankok központi bankjára.
A németországi Baden-Baden luxusszállodáiban megfogalmazott tervek alapján megszületett a Nemzetközi Fizetések Bankja. Ám a bankárok nem érezték volna biztonságban művüket, ha az bármelyik meglévő állam joghatósága alá tartozik. Az intézményt részvénytársaságként alapították meg, amelynek részvényeit a brit, francia, olasz, német és belga központi bankok között osztották fel. Mivel az Egyesült Államok kormánya hivatalosan elzárkózott a részvételtől, az amerikai részvénycsomagot a Wall Street-i magánbankok konzorciuma szerezte meg, a JP Morgan vezetésével.
A bank székhelyéül a svájci Bázelt választották, amely pontosan a svájci, francia és német határ metszéspontjában feküdt. A legfontosabb lépés azonban a teljes jogi érinthetetlenség kivívása volt. Az 1930 januárjában aláírt Hágai Egyezmény révén a BIS olyan egyedülálló jogi státuszt kapott, amely egy független szuverén államéval vetekedett.
A bank teljesen mentesült a svájci adók alól; a földalatti trezorjaiban őrzött aranyat és vagyoni eszközöket eltulajdoníthatatlanná és lefoglalhatatlanná nyilvánították, amelyhez még háború idején sem nyúlhatott egyetlen kormány, bíróság vagy katonai erő sem. A bank igazgatói és munkatársai teljes diplomáciai mentességet kaptak, irataikat és belső kommunikációjukat pedig szigorú titoktartás védte, kizárva mindennemű külső ellenőrzést vagy auditot.
Amikor 1930 tavaszán a BIS megnyitotta kapuit, úgy tűnt, a világ örökre biztosítva van. Ám a gazdasági világválság súlyos csapást mért a terveikre. A nemzetközi kereskedelem összeomlott, és 1931-ben Herbert Hoover amerikai elnök moratóriumot hirdetett a kormányközi adósságokra. Németország végleg felhagyott a jóvátétel fizetésével. A BIS így hirtelen ott állt mint egy érinthetetlen, szuverén pénzügyi erődítmény, amely elveszítette eredeti feladatát. Ekkor alakult át a világ leghatalmasabb központi bankárainak exkluzív és szigorúan titkos klubjává.
1933-ban a németországi gazdasági nyomor elhozta a weimari köztársaság bukását, és Adolf Hitler hatalomra kerülését. A náci diktátor tisztában volt vele, hogy Európa meghódításához teljesen újjá kell építenie a német hadsereget, ehhez pedig csillagászati összegekre volt szüksége. A Versailles-i szerződés azonban szigorúan tiltotta a fegyverkezést. Hitler Hjalmar Schachthoz fordult, aki a BIS-nél szerzett tapasztalatait felhasználva egy zseniálisan ördögi árnyékgazdasági rendszert épített ki.
Schacht létrehozott egy fedőcéget Metallurgy Research Society néven, amely MEFO néven vált ismertté. A cégnek nem voltak irodái, gyárai vagy igazi alkalmazottai, de váltókat, úgynevezett MEFO-váltókat bocsátott ki. Amikor a náci állam fegyvereket vásárolt a Krupp vállalattól, ezekkel a titkos váltókkal fizetett, amelyeket a német állam garantált, de nem szerepeltek a hivatalos költségvetésben. 1934 és 1938 között Schacht ezen a titkos csatornán keresztül 12 milliárd márkát pumpált a náci fegyverkezési programba.
Bár a szövetséges politikusok hivatalosan nem tudtak a fegyverkezésről, a BIS igazgatótanácsa pontosan tisztában volt azzal, mit csinál Schacht. Montagu Norman, a Bank of England feje Schacht legközelebbi barátjaként tudta, hogy a német gazdaság stabilizálása a náci hadigépezet kiépítését szolgálja. Ennek ellenére nem tett semmit. A nemzetközi pénzügyi elit abban bízott, hogy egy erős, fasiszta Németország hasznos katonai pufferként szolgálhat a szovjet kommunizmus terjedésével szemben. Ez a gőgös számítás azonban végzetesnek bizonyult.
1938-ra Németország bekebelezte Ausztriát, megszállta a Szudéta-vidéket, és a háború elkerülhetetlenné vált. A BIS vezetői tisztában voltak azzal, hogy ha totális háború tör ki Nagy-Britannia, Franciaország és Németország között, a bank működése óriási politikai kockázatot jelent. Egy független, semleges elnökre volt szükségük. A választásuk egy amerikai vállalati jogászra és befektetési bankárra, Thomas H. McKittrickre esett.
McKittrick igazi amerikai arisztokrata volt, a Harvardon végzett, folyékonyan beszélt németül és franciául, és a JP Morgan birodalom szoros szövetségese volt. Nem volt náci szimpatizáns; ennél sokkal hidegebb és veszélyesebb elvet vallott: hitte, hogy a nemzetközi tőke áramlása fontosabb az emberi konfliktusoknál, és a pénznek nincs nemzetisége vagy erkölcsi iránytűje.
1939 nyarán, hetekkel a háború kitörése előtt McKittrick átvette a BIS vezetését Bázelben. Amikor szeptember 1-jén a német csapatok lerohanták Lengyelországot, és kitört a második világháború, a nagykövetségek bezártak, a határokat lezárták, de a BIS falai között semmi sem változott. A brit, francia és német központi bankárok szigorúan titkos megállapodást kötöttek: a bank a háború alatt is nyitva marad, a könyvelést és az aranyátutalásokat teljes titoktartás övezi, McKittrick pedig semleges bíróként felügyeli a működést.
Ahogy a náci hadigépezet végigsöpört Európában, a Blitzkrieg sikerei mögött súlyos gazdasági valóság rejtőzött. A páncélosok működtetéséhez olajra, a repülőgépekhez üzemanyagra és alumíniumra, a tüzérségi lövedékekhez pedig volfrámra volt szükség. A semleges államok – Svédország, Portugália, Svájc és Spanyolország – hajlandóak voltak nyersanyagot eladni a náciknak, de nem fogadták el az elértéktelenedett márkát. Kizárólag fizikai, nagy tisztaságú aranyrudakban követeltek fizetést.
A Reichsbank aranytartalékai azonban már 1939-re kimerültek. A nácik ezért szisztematikus rablásba kezdtek. Ahogy elfoglaltak egy országot, az SS és a pénzügyminisztérium speciális egységei azonnal betörtek a nemzeti bankok széfjeibe. Kifosztották Bécset, Prágát, Amszterdamot, és megszerezték Belgium teljes aranytartalékát is, amelyet a belga kormány kétségbeesetten próbált Afrikán keresztül elrejteni. Több száz tonna elrabolt arany került a berlini Reichsbank széfjeibe.
Ám az elrabolt aranyat nem lehetett közvetlenül felhasználni, mert rajta volt az áldozatul esett nemzetek királyi és állami pecsétje. Mosodára volt szükség. Ekkor lépett színre a BIS. A Reichsbank az elrabolt aranyat átutalta a BIS svájci számláira, a bank pedig tiszta svájci frankot vagy nemzetközileg elfogadott aranyigazolásokat írt jóvá a nácik javára. Ezzel a tiszta pénzzel a nácik már megvásárolhatták a háború folytatásához szükséges nyersanyagokat. Amikor a szövetséges kormányok hivatalosan figyelmeztették a bankot, hogy rabolt arannyal kereskedik, McKittrick a Hágai Egyezményre hivatkozva visszautasította a vizsgálódást.
1942-re a keleti fronton kialakult állóháború miatt a náci állam forrásai ismét kimerültek. A bürokrácia ekkor a saját áldozatai felé fordult. A holokauszt nemcsak faji megsemmisítő kampány volt, hanem egyben egy óriási rablási művelet is. A haláltáborokba terelt emberektől mindent elvettek: az ékszereket, az órákat, és a meggyilkolt áldozatok fogából kitépett aranykoronákat is. Az SS egy Albert Melmer nevű tiszt vezetésével több tucat lepecsételt bőröndben szállította ezt az aranyat a Reichsbankba. A bank tisztviselői elszörnyedtek a haláltáborok bűzét árasztó szállítmányok láttán, de a vezetőség utasítására elkönyvelték a bevételeket.
A vértől tapadó aranyat a Degussa vállalat olvasztótégelyeibe küldték – abba a cégbe, amely a gázkamrákban használt Ciklon-B-t is gyártotta. Az ékszereket és a fogaranyat névtelen aranyrudakká olvasztották, a porosz pénzverde pedig háború előtti dátumokkal és hamis pecsétekkel látta el őket, mintha a német állam régi tartalékai lennének. Ezek a megkerülhetetlenül véráztatta aranyrudak aztán egyenesen a BIS számláira vándoroltak. McKittrick és a bank vezetése pontosan tudta, hogy a német államnak rég nincs törvényes aranya, mégis átmosták ezt a vagyont, lehetővé téve, hogy a nácik olyan lőszert vásároljanak, amely amerikai és szövetséges katonákat ölt meg.
Az Atlanti-óceán túloldalán azonban volt egy ember, aki elhatározta, hogy elpusztítja e sötét pénzügyi hálózatot. Henry Morgenthau Jr., az Egyesült Államok pénzügyminisztere, Roosevelt elnök bizalmasa és a kabinet egyetlen zsidó tagja, létrehozta a Project Safehaven nevű pénzügyi nyomozócsoportot. A titkos táviratok és aranyáramlások elemzése során minden szál a BIS-hez vezetett. Morgenthau árulással vádolta McKittricket, és a bank azonnali bezárását követelte.
A Pénzügyminisztérium azonban láthatatlan akadályba ütközött: az OSS-be, a mai CIA elődjébe. Az európai amerikai hírszerzést Bernből Alan Dulles irányította, aki a háború előtt a Wall Street egyik leghatalmasabb vállalati jogászaként maga is segített az amerikai cégek náci németországi befektetéseit egyengetni. Dulles nem igazságszolgáltatást akart, hanem ellenőrzést. Úgy vélte, a háború után Németországra és a bankrendszerre szükség lesz a szovjet kommunizmus elleni küzdelemben. Ezért Dulles védelmébe vette McKittricket, és leállította a pénzügyi nyomozók támadásait.
Morgenthau ekkor a nyilvánossághoz fordult. 1944 júliusában, a Bretton Woods-i gazdasági csúcstalálkozón a norvég delegált, Wilhelm Keilhau támogatásával benyújtotta az 5. számú határozatot. A határozat a Nemzetközi Fizetések Bankjának azonnali felszámolását és háborús bűnösségi vizsgálatát követelte. A brit delegáció, John Maynard Keynes vezetésével, kétségbeesetten próbálta megakadályozni a szavazást, de a felháborodás akkora volt, hogy a 44 szövetséges nemzet végül elfogadta a határozatot: a BIS-nek meg kellett halnia.
Amikor a hír eljutott Bázelbe, McKittrick nem esett pánikba. Tudta, hogy a politikai döntések és a valódi hatalom két külön világot képeznek. 1945 áprilisában Roosevelt elnök váratlanul meghalt, és az új elnök, Harry S. Truman lett. Alan Dulles és a Wall Street-i elit kihasználta a váltást, és meggyőzte Trumant, hogy a kommunizmus elleni harcban óriási hiba lenne lerombolni az európai bankrendszert. Morgenthau ellehetetlenült, és 1945 júliusában lemondott. A Project Safehaven vizsgálatait leállították, az iratokat titkosították, a BIS felszámolásáról szóló határozatot pedig csendben eltemették.
A bűnösök elkerülték az igazi felelősségre vonást. Hjalmar Schachtot a nürnbergi perben felmentették minden háborús bűn alól, és 1970-ben gazdag, tiszteletreméltó bankárként halt meg. Thomas McKittrick nemhogy bíróság elé nem került, de a Rockefeller család meghívására a Chase National Bank (a mai JP Morgan Chase) alelnöke lett. A svájci bankok az elrabolt 400 millió dollárnyi náci aranyból végül mindössze egy nevetséges, 58 millió dolláros összeget fizettek vissza a szövetségeseknek.
1948-ra a Bretton Woods-i határozatot hivatalosan is visszavonták. A Nemzetközi Fizetések Bankja túlélte a világháborút, megmenekült a megszűnéstől, és megerősödve jött ki a sötétségből.
Ma a BIS-nek 63 központi bank a tagja, amelyek a világ teljes nemzeti össztermékének 95 százalékát képviselik. Az intézmény továbbra is mentesül minden adó alól, földalatti trezorjai több ezer tonna fizikai aranyat őriznek, és vezetői ma is teljes diplomáciai mentességet élveznek.
Kéthavi rendszerességgel a Föld leghatalmasabb pénzügyi vezetői csendben Bázelbe repülnek. E tárgyalásokról nem készül sajtóközlemény, újságírók nem léphetnek be az épületbe, az ott hozott döntések mégis alapjaiban határozzák meg a kamatlábakat, az inflációt és milliárdok mindennapi megélhetését.
A Nemzetközi Fizetések Bankjának története rávilágít a történelem egyik legnyugtalanítóbb igazságára: a második világháború igazi győztesei azok a férfiak voltak, akik finanszírozták azt.
