Egy ősi cápatemetőt találtak az egyiptomi sivatagban

Gondoltál már arra, hogy az egyiptomi sivatag perzselő, végtelen homokdűnéi helyén egykor hullámzó, trópusi tenger terült el? Bár ma ez a vi...

Gondoltál már arra, hogy az egyiptomi sivatag perzselő, végtelen homokdűnéi helyén egykor hullámzó, trópusi tenger terült el? Bár ma ez a vidék a bolygó egyik legszárazabb pontja, a földtörténeti múlt rétegei teljesen más valóságot tárnak elénk.

A Kréta időszakban, mintegy 145 - 66 millió évvel ezelőtt, a globális üvegházhatású éghajlat – amelyet a tektonikus aktivitás is fűtött – miatt a Föld sokkal melegebb volt, szinte teljes egészében hiányoztak a sarki jégsapkák, a tengerszint pedig olyan magasan állt, hogy Észak-Afrika nagy része, beleértve a mai sivatagos területeket is, mélyen víz alatt hevert. Ezt a letűnt vízi világot nem csupán elméletek, hanem kézzelfogható, lenyűgöző bizonyítékok igazolják, amelyek most a kairói kutatók munkájának köszönhetően újra életre kelnek.

Az Abu-Tartur-fennsík sivatagi homokja alatt, a Duwi-formáció sötét rétegeiben nemrégiben paleontológusok egy olyan kincsesbányára bukkantak, amely alapjaiban rajzolja át mindazt, amit eddig az északi-afrikai óceánok ősi ökoszisztémájáról gondoltunk. A kutatást Tarek Yassin, a Kairói Egyetem neves paleontológusa vezette, és az eredményeiket a Cretaceous Research című elismert tudományos szaklapban publikálták. (1)

A területen található hatalmas foszfátlelőhelyek önmagukban is sokat mesélnek a múltról: a foszforit-lerakódások jellemzően olyan tengeri környezetekben alakulnak ki, ahol rendkívül magas a biológiai termelékenység, és a foszfor intenzív körforgásban koncentrálódik. Ez azt jelenti, hogy az egykori Tethys-óceán ezen szakasza egyáltalán nem volt halott sivatag, épp ellenkezőleg: egy rendkívül gazdag, pezsgő, tápanyagban bővelkedő ökoszisztéma működött itt.

A régmúlt ezen bőségének a kulcsa a feláramlásokban, az úgynevezett upwelling áramlatokban rejlett. A mélyebb óceáni rétegekből feltörő, tápanyagban gazdag vizek elérték a napfényes felszíni zónákat, ami hatalmas mértékű planktonvirágzást indított be. Ez a dús tápláléklánc, az apró halak és gerinctelenek tömegei vonzották ide a ragadozókat, köztük a félelmetes cápákat és tengeri hüllőket, amelyek a táplálékhálózat csúcsán trónoltak.

Yassin csapata korábbi vizsgálatai során már talált néhány cápafogat ezen a fosszilis lelőhelyen – ami önmagában is jelezte egy komplex táplálékhálózat létezését –, ám az igazi áttörést a legutóbbi ásatások hozták meg, amikor további tizennégy fog került elő, amelyek öt addig ismeretlen fajhoz tartoztak. Ezzel az Abu-Tartur területéről ismert cápafajok száma legalább hétre emelkedett.

Mivel az ősi cápák testéből a porcos váz miatt szinte kizárólag a rendkívül ellenálló fogak maradnak fenn az utókor számára, a paleontológusoknak gyakran apró, finom morfológiai különbségekből kell felépíteniük a fajok azonosítását. Az Abu-Tartur-i fogak esetében azonban a különbségek döbbenetesen látványosak voltak.

Egyes fogak hosszúak és tűhegyesek voltak, míg mások szélesek, fűrészes szélűek, amelyek alkalmasabbak voltak a hús szeletelésére, mint a puszta átdöfésre. Akadt olyan példány is, amelynek jellegzetes, karambit késekre emlékeztető íve volt, és míg egyesek kis, agyarszerű oldalsó kiemelkedésekkel rendelkeztek, mások simák voltak.

A világ más pontjairól származó fosszilis leletekkel összehasonlítva a kutatóknak sikerült azonosítaniuk ezeket a ragadozókat, amelyek öt kihalt fajhoz köthetők: Cretalamna cf. maroccana, Scapanorhynchus cf. raphiodon, Serratolamna cf. serrata, Squalicorax bassanii és Squalicorax pristodontus. Mind az öt faj új rekordnak számít az Abu-Tartur lelőhelyen, de a Serratolamna cf. serrata és a Squalicorax bassanii egész Egyiptomot tekintve is először került elő.

Különösen kiemelkedő a Scapanorhynchus cf. raphiodon esete: a tűhegyes fogú egyed nemcsak hogy az első ismert afrikai előfordulást jelentheti, de a kutatók szerint ez lehet a legfrissebb példány is a fosszilis rekordban, mivel az eddig ismert összes többi példány jelentősen idősebb nála.

Ezek a felfedezések azonban sokkal izgalmasabb történetet mesélnek el annál, mintsem hogy egyszerűen csak "néhány cápáról" lenne szó. A fogak formája alapján ugyanis valószínűsíthető, hogy ezek a ragadozók nem közvetlenül egymással versengtek a táplálékért, hanem finoman specializálódtak, és a gazdag tenger különböző ökológiai fülkéit foglalták el.

A Squalicorax jelenléte arra utal, hogy ezek az állatok a parthoz közeli, sekélyebb vizeket is látogatták, míg a Scapanorhynchus a mélyebb vizeket részesítette előnyben. A lamniform csoportok, mint a Cretalamna és a Serratolamna, a stabil, nyílt tengeri körülmények között éltek.

Természetesen fontos megjegyezni, hogy ez a sivatagi cápatemető nem azt jelenti, hogy ez a hét különböző faj egyszerre, egyetlen pillanatban úszkált ott, vagy egy drámai kataklizma során pusztult el közösen. A területen a kréta időszakban rendkívül lassan gyülemlett fel az üledék, így a foszfátrétegek évmilliók sűrített történetét rejtik magukban, időátlagolt halmozódást mutatva a különböző ökológiai fülkékből.

Mindez mégis arról tanúskodik, hogy Észak-Afrika északi peremén ezek a tengeri ökoszisztémák rendkívül gyakoriak és virágzóak voltak. Más marokkói és szíriai foszfátlelőhelyek is hasonló, nagyszámú cápafaj jelenlétét mutatják, ami azt jelenti, hogy az egész régió ideális terep volt a cápák számára.

A Tethys-óceán mára végleg eltűnt, a tengerfenék perzselő sivataggá vált, az egykori csúcsragadozók pedig millió éve eltűntek. Ám néhány apró, sziklákba ágyazott fog darabka még mindig képes arra, hogy egy fenséges, elveszett világot varázsoljon vissza a szemünk elé, emlékeztetve minket bolygónk csodálatos örökségére. (2)

(1) - https://www.sciencedirect.com/science/
(2) - https://www.sciencealert.com/an-ancient