A történelem legveszélyesebb terhessége: Brutális kockázattal járna a neandervölgyi klónozása

Dolly, a híres klónozott birka esete tulajdonképpen gyerekjáték volt ahhoz képest, amire a modern genetika ma vállalkozni látszik. A kihalt ...

Dolly, a híres klónozott birka esete tulajdonképpen gyerekjáték volt ahhoz képest, amire a modern genetika ma vállalkozni látszik.

A kihalt fajok feltámasztásának gondolata régóta izgatja az emberiség fantáziáját, ám amikor a közvetlen rokonainkról, a neandervölgyiekről van szó, a tudomány és az etika határterületei még a megszokottnál is ingoványosabbá válnak.

George Church, a Harvard Egyetem neves genetikusa már 2012-ben felkavarta az állóvizet azzal a kijelentésével, miszerint technikailag kivitelezhető lenne egy neandervölgyi ember klónozása, feltéve, ha találkoznának egy "rendkívül kalandvágyó" modern nővel, aki vállalná a béranyaságot.

Azóta Church és kollégái a Colossal Biosciences nevű biotechnológiai cégnél gőzerővel dolgoznak más jégkorszaki teremtmények, például a gyapjas mamut visszahozatalán. De vajon valóban képesek lennénk-e újra életre kelteni rég elveszett unokatestvéreinket, és ami még fontosabb, szabad-e egyáltalán megpróbálnunk?

A Colossal nemrégiben azzal került a címlapokra, hogy bejelentette: 2024 végén sikeresen létrehoztak három óriásfarkast, amely faj nagyjából tízezer évvel ezelőtt tűnt el a Föld színéről. Sokan ezt a mérföldkövet a kihalás visszafordításának első valódi győzelmeként ünnepelték, a valóság azonban jóval árnyaltabb. A laboratóriumban született állatok ugyanis nem valódi, a prehisztorikus korból származó óriásfarkasok, hanem olyan genetikailag módosított szürke farkasok, amelyek DNS-ét úgy alakították át, hogy külsőleg hasonlítsanak a hipotetikus ősi ragadozóra.

Hasonlóképpen, a gyapjas mamut feltámasztására irányuló tervek sem egy valódi, jégbe fagyott tetemből származó sejt lemásolását jelentik, hanem az ázsiai elefánt DNS-ének módszeres átszerkesztését. A valódi klónozáshoz ugyanis elengedhetetlen lenne a célszörny teljes, sértetlen és működőképes DNS-mintája, ez pedig egyetlen prehisztorikus állat esetében sem áll a rendelkezésünkre.

A neandervölgyiek helyzete azonban tartogat egy csavart. 2010-ben a kutatóknak sikerült teljesen szekvenálniuk a neandervölgyi ember genomját. Church szerint ez azt jelenti, hogy elméletileg képesek lennénk szintetizálni a teljes neandervölgyi génkészletet, és azt beilleszteni egy modern emberi sejt DNS-ébe. Elméletben ezt a módosított genetikai állományt egy petesejtbe lehetne ültetni, amelyet aztán egy vállalkozó kedvű béranya méhébe helyeznék el. A nő kihordaná a terhességet, majd életet adna egy élő, lélegző archaikus homininnek.

Bár papíron ez egyszerű folyamatnak tűnhet, a gyakorlatban szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Elsősorban fogalmunk sincs arról, hogy a neandervölgyi DNS kompatibilis-e a Homo sapiens testében zajló terhességgel. Fennáll a komoly veszélye annak, hogy a béranya szervezete idegenként azonosítaná és kilökné a magzatot, ami súlyos fizikai és pszichés traumát okozna a nőnek.

Még ha a terhesség meg is maradna, egy neandervölgyi csecsemő megszülése rendkívül veszélyes lenne egy modern nő számára. A Homo sapiens szülőcsatornája ugyanis a saját fajunk újszülötteinek specifikus méreteihez és arányaihoz alkalmazkodott, a neandervölgyiek csontozata és testfelépítése azonban jelentősen eltért a miénktől.

Az állatvilágban végzett klónozási kísérletek már megmutatták, hogy a klónozott egyedek körében kirívóan magas a vetélések, a halvaszületések és a veleszületett egészségügyi rendellenességek aránya, ráadásul a túlélő példányok is gyakran fogékonyabbak a betegségekre és rövidebb ideig élnek.

Amikor ezeket a kockázatokat mérlegeljük, nem szabad elfelejtenünk, hogy itt nem egy birkáról vagy egy farkasról beszélünk, hanem egy olyan emberi fajról, amely kognitív, viselkedési és érzelmi szempontból feltehetően ugyanolyan összetett volt, mint mi magunk.

Emiatt az etikai aggályok sokkal mélyebbek és húsbavágóbbak. Nem véletlen, hogy az emberi klónozás a világ legtöbb országában szigorúan illegális vagy szorosan szabályozott. Márpedig ha egy neandervölgyi klónozásáról beszélünk, akkor lényegében az emberi klónozás egy formájáról beszélünk.

Egy neandervölgyi visszahozatala talán még a modern ember klónozásánál is nagyobb morális dilemmákat vet fel. Nem tudjuk például, mire van szüksége egy neandervölgyi csecsemőnek a túléléshez. A legfrissebb kutatások szerint ők sokkal gyorsabban növekedtek, mint a Homo sapiens gyermekei, és semmi garancia sincs arra, hogy a mai anyatej vagy a bolti tápszerek kielégítenék egy neandervölgyi újszülött tápanyagszükségletét.

Ez a gyors fejlődés a glaciális környezethez való alkalmazkodás eredménye volt, ahol a zömökebb, vaskosabb testalkat segített megőrizni a meleget. De hogyan boldogulna egy ilyen szervezet a mai, folyamatosan melegedő világunkban? És milyen jogai lennének egy ilyen őskori embernek a modern társadalomban?

Minél mélyebbre ásunk ebben a témában, annál több megválaszolatlan kérdés merül fel. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne is felnevelni egy egészséges neandervölgyit, mihez kezdene magával a mai világban? Mivel ő lenne a saját fajának egyetlen képviselője egy olyan környezetben, amely cseppet sem hasonlít arra a világra, amelyben a faj evolúciója zajlott, elkerülhetetlenül teljes szociális elszigeteltségre lenne ítélve.

Ez a mély magány pedig beláthatatlan mentális és pszichés következményekkel járna számára. Összességében tehát kérdéses, hogy technikailag képesek lennénk-e valaha is klónozni egy neandervölgyit. De még ha meg is lenne a tudásunk hozzá, talán jobb lenne a múlt békéjét megőrizni, és hagyni, hogy az óriásfarkasok és a neandervölgyiek megpihenjenek a történelem homályában. (1)

(1) - https://www.iflscience.com/the-strange-science