Amit ma olvashatunk, csak a jéghegy csúcsa – Kiderült, mekkora kulturális katasztrófát éltünk túl a középkor óta

Amikor a középkori irodalomra gondolunk, olyan jól ismert történetek jutnak eszünkbe, mint Arthur király és a Kerekasztal lovagjai, a Niebel...

Amikor a középkori irodalomra gondolunk, olyan jól ismert történetek jutnak eszünkbe, mint Arthur király és a Kerekasztal lovagjai, a Niebelung-ének vagy a Roland-ének. Ezek a művek évszázadokon át hordozták magukban a lovagi erényeket, a hűséget, a bátorságot és a tragikus hősiességet.

Van azonban egy rejtélyes és egyben szomorú igazság, amellyel a történészeknek és az irodalomkutatóknak nap mint nap szembe kell nézniük: a ma ismert és csodált történetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Azok a hősök, akiknek a nevét ma is ismerjük, nem feltétlenül a legkiválóbbak vagy a legnépszerűbbek voltak a maguk korában, hanem egyszerűen ők voltak azok a szerencsések, akiknek a történetei valamilyen úton-módon túlélték az évszázadok viharait.

Minden egyes életben maradt Gilgames-eposzra, Thor-legendára vagy Arthur-mondára számtalan olyan hősies karakter és monumentális elbeszélés juthat, amelyek teljesen kitörlődtek az emberiség kollektív emlékezetéből.

Nemrégiben azonban a modern tudomány és a komplex rendszerek kutatása egy egészen elképesztő, új ablakot nyitott erre a ködbe vesző múltra. Jean-Baptiste Camps és kutatótársai egy forradalmian új módszert alkalmaztak, hogy felbecsüljék a rég elfeledett, "elveszett" középkori kéziratok mennyiségét. A kutatócsoport nem a hagyományos levéltárak porosodó polcain keresgélt, hanem a modern technológiához, konkrétan az ágensalapú számítógépes szimulációkhoz fordult.

Ezzel a komplex természettudományi megközelítéssel képesek voltak modellezni, hogyan terjedtek, alakultak és tűntek el a szövegek az évszázadok során. A szimulációk alapját a 12. századtól kezdődően fennmaradt lovagi narratívák adták, amelyekből a kutatók matematikai és statisztikai módszerekkel következtettek a háttérben valaha létező, de mára teljesen megsemmisült forrásmunkákra.

A PNAS Nexus című tudományos folyóiratban közzétett eredmények azonban komoly aggodalomra adnak okot, és valósággal sokkolták a történész szakmát. A számítógépes modellek ugyanis rávilágítottak arra, hogy az ebből az időszakból származó ókori és középkori szövegek akár 60 százaléka is elveszhetett örökre az idő tengerében. (1)

Ami még ennél is megdöbbentőbb: a szimulációk szerint azoknak a fizikai kéziratoknak és másolatoknak, amelyek valaha bizonyíthatóan léteztek, több mint 95 százaléka semmisült meg teljesen. Ez azt jelenti, hogy a ma rendelkezésünkre álló középkori kódexek és töredékek csupán egy egykor virágzó, hihetetlenül gazdag írásbeliség apró, szinte véletlenszerűen megmaradt szilánkjai.

A tudás elvesztésének hátterében jelentős részben technológiai és strukturális problémák állnak. A könyvnyomtatás feltalálása előtti korszakban a szövegek fenntartásának egyetlen módja a kézi másolás volt. Ez a folyamat rendkívül időigényes, fáradságos és drága volt. Ráadásul a másolók, legyenek bármennyire is precízek, emberek voltak.

A munkájuk során óhatatlanul követtek el hibákat, félreolvasásokat, vagy éppen szándékos változtatásokat, modernizációkat hajtottak végre a szövegen, igazodva a korabeli megrendelők ízléséhez vagy a nyelvi változásokhoz. A filológusok – a nyelvek szerkezetét, történelmi fejlődését és a szövegek közötti kapcsolatokat tanulmányozó kutatók – ezeket az egymásból ágazó másolatokat és azok evolúcióját úgynevezett szövegcsaládfákon, szaknyelven sztemmákon ábrázolják.

A modern sztemmatika legnagyobb hiányossága azonban az, hogy kizárólag a jelenleg is létező, kézzelfogható másolatokon alapul. Emiatt a szövegek teljes fejlődéstörténete hiányos marad, hiszen a családfák nem képesek számot adni azokról a verziókról, amelyek végleg megsemmisültek, pedig kulcsfontosságú eltéréseket vagy plusz információkat tartalmazhattak.

Jean-Baptiste Camps és kollégáinak új modellje éppen ezen a ponton hozott alapvető felfedezést. Kimutatták, hogy egy szöveg túlélése szempontjából a keletkezésének korai évei, valamint az ebben az időszakban készült másolatok száma döntő fontossággal bír. Ha a kezdetekben túl kevés másolat készül egy műből, az szinte azonnal a veszélyeztetett kategóriába sorolja a szöveget.

A modellezés egy másik kijózanító következménye, hogy ha az eredeti műről nem készül kellő számú közvetlen másolat, akkor az összes fennmaradt származékos verzió általában a kézirat családfájának egyetlen, alacsonyabb rendű mellékágává korcsosul, miközben a főág és a valódi forrás örökre láthatatlanná válik a jövő kutatói számára.

Kiváló példa erre a folyamatra a híres Roland-ének esete. Ez a 11. századi eposz a frank hadvezér, Roland tetteit és a roncevaux-i csatában tanúsított helytállását meséli el, amely események még 778-ban, Nagy Károly uralkodása alatt történtek. Ez a mű a francia irodalom egyik legősibb és legfontosabb sarokköve.

A történet ma ismert változata azonban számos különböző, az évszázadok során készült másolatból áll össze. Bár ez a sokféle verzió bizonyítja a történet hatalmas népszerűségét a 12. és 16. század közötti középkori világban, egyúttal rávilágít arra a szomorú tényre is, hogy az eposz legősibb, eredeti változata teljesen megismerhetetlen a mai ember számára. Amit olvasunk, az már csupán a sokszoros átdolgozások és másolások szűrőjén átjutott verzió.

De hogyan vész el a tudás ilyen gigantikus mértékben? A történelemkönyvek gyakran emlegetik az alexandriai könyvtár leégését mint a globális kulturális katasztrófa szimbólumát. A modern kutatások tükrében azonban ez a kép is árnyaltabb. Nem egyetlen katasztrofális, lángoló épület pusztulása okozta a tudásvesztést, hanem sokkal inkább egy hosszan elnyúló, évszázados folyamat.

A gazdasági hanyatlás, a politikai instabilitás, a karbantartás hiánya és a társadalmi érdektelenség együttesen vezettek ahhoz, hogy az ókori világ felhalmozott intellektuális vagyona lassan elenyésszen. Az egyedi, véletlenszerű balesetek mellett a kataklizmák is pusztító hatással voltak az írott kultúrára.

Camps és csapata kiemeli például a fekete halált, a pestisjárványt, amely a 14. században söpört végig Európán. A tizedelő kór nemcsak az emberi populációt roppantotta meg, hanem közvetve a kéziratok megsemmisüléséhez is hozzájárult, hiszen egész kolostorok és írnoki műhelyek néptelenedtek el, a magukra hagyott könyvtárak pedig az enyészeté lettek.

Mindezen felismerések arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az emberi tudás és kultúra rendkívül törékeny ökoszisztéma. Védelemre, folyamatos gondozásra és megújításra szorul, különben a feledés homályába vész.

A francia kutatócsoport tanulmánya nemcsak a múlt megértésében nyit új fejezetet, hanem komoly figyelmeztetésként is szolgál a jelen embere számára: amit ma nem őrzünk meg aktívan, az holnapra végleg eltűnhet. (2)

(1) - https://arxiv.org/abs/2505.19246
(2) - https://thedebrief.org/scholars-uncover