Vége a találgatásnak: Ókori iratok bizonyítják, Jézus valóban létezett

A történelemtudomány és a vallás határvidékén kevés kérdés kavar akkora indulatokat, mint a Názáreti Jézus alakja. Miközben évszázadokon át ...

A történelemtudomány és a vallás határvidékén kevés kérdés kavar akkora indulatokat, mint a Názáreti Jézus alakja. Miközben évszázadokon át a hit és a teológia szemüvegén keresztül tekintettünk rá, a modern történetírás egyre inkább a rideg, kézzelfogható bizonyítékokat keresi.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy Jézus létezésének egyetlen forrása az Újszövetség, ez a feltételezés azonban téves. Az ókori római és zsidó feljegyzések ugyanis olyan váratlan és friss bizonyítékokkal szolgálnak, amelyek még a legszkeptikusabb kutatókat is elgondolkodtatják.

Nemrégiben Lawrence Mykytiuk bibliakutató a Biblical Archaeology Society hasábjain vette újra górcső alá ezeket a Biblián kívüli forrásokat, ráütve a pecsétet arra, amit a hivatásos történészek többsége már régóta elfogad: Jézus nem egy mitológiai legenda szülötte, hanem egy hús-vér történelmi személyiség volt. (1)

A szkeptikusok visszatérő érve, hogy a keresztény szerzők által feljegyzett evangéliumok elfogultak, így független bizonyítékként nem állják meg a helyüket. Éppen ezért válnak felbecsülhetetlen értékűvé azok a krónikák, amelyeket olyan emberek vetettek papírra, akik nemhogy nem voltak keresztények, de kifejezetten ellenségesen viszonyultak az új vallási mozgalomhoz. Nem állt érdekükben igazolni az Újszövetség állításait, mégis olyan nyomokat hagytak maguk után, amelyek pontosan az első századi Júdeába helyezik Jézust, és halálát Poncius Pilátus római helytartóhoz kötik.

Az egyik legfontosabb ilyen külső hivatkozás Tacitustól, az ókori világ egyik legelismertebb és legszigorúbb római történészétől származik. Tacitus Krisztus után 116 körül írta meg híres, Annales (Évkönyvek) című művét. Ebben részletesen beszámol arról a hatalmas tűzvészről, amely Krisztus után 64-ben pusztított Rómában, és amelyet a közvélemény Nero császár számlájára írt. Hogy elterelje magáról a gyanút, Nero bűnbakot keresett, és a nép által gyűlölt, keresztényeknek nevezett csoportra hárította a felelősséget.

Tacitus ekkor, szinte mellékesen, de történelmi pontossággal megjegyzi, hogy a csoport neve egy bizonyos "Christustól" ered, akit Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus, Júdea prokurátora kivégeztetett. Ez a passzus rendkívül sokat nyom a latban a történészek szemében. Tacitus nyíltan megvetette a keresztényeket, veszélyes babonaságnak nevezve a hitüket. Semmi oka nem volt tehát arra, hogy kitaláljon egy olyan történetet, amely megerősíti a keresztény mozgalom alapítójának történetiségét. A szöveg független forrásként igazolja az evangéliumok legfontosabb részleteit: Jézus létezett, a római joghatóság alatt végezték ki, és a mozgalma a halála után is megállíthatatlanul terjedt.

A másik kulcsfontosságú tanú Flavius Josephus, egy zsidó arisztokrata és történész, aki mindössze néhány évvel Jézus keresztre feszítése után született. Josephus kezdetben a rómaiak ellen harcolt az első zsidó háborúban, ám később fogságba esett, és a császár védelme alatt, Rómában telepedett le. Itt írta meg monumentális történelmi munkáit, köztük a Zsidó régiségek című művét, amelyben a zsidó nép történetét foglalta össze a kezdetektől a saját koráig.

Josephus könyvében a korai egyház egyik vezetőjének, Jakabnak a kivégzését taglalja. Annak érdekében, hogy az olvasói számára teljesen egyértelművé tegye, melyik Jakabról van szó, úgy azonosítja őt, mint "Jakabot, Jézus testvérét, akit Krisztusnak (Messiásnak) neveztek".

A történészek szerint ennek a rövid mondatnak éppen a hétköznapiságában rejlik a ereje. Jézus itt nem a történet főszereplője, pusztán egy viszonyítási pont, akinek segítségével egy másik személyt azonosítanak. Egy ilyen utalásnak semmi értelme nem lett volna, ha az olvasóközönség nem ismerte volna Jézust valós, létező alakként.

Igaz, Josephus művében szerepel egy hosszabb, részletesebb bekezdés is, amely Jézust bölcs tanítóként, csodatevőként írja le. Ezt a részt a mai napig heves viták övezik, mivel a kutatók többsége szerint a későbbi keresztény kódexmásolók némileg átdolgozták és kiszínezték a szöveget, hogy az jobban passzoljon a teológiai elvárásokhoz. Ugyanakkor a konszenzus ma is az, hogy a szöveg magva, az eredeti Josephus-féle utalás Jézussal kapcsolatban megkérdőjelezhetetlenül hiteles.

Ha összerakjuk Tacitus és Josephus mozaikjait, egy meglepően tiszta kép rajzolódik ki előttünk. A két egymástól független, nem keresztény forrás egybehangzóan támasztja alá a legfontosabb életrajzi adatokat: létezett egy Jézus nevű ember, aki Júdeában tanítványokat gyűjtött maga köré, akit Poncius Pilátus parancsára kivégeztek, és akinek követői alig néhány évtized alatt magába a Birodalom fővárosába, Rómába is eljuttatták a tanításait.

A legbeszédesebb bizonyíték azonban talán nem is az, amit leírtak, hanem az, amit nem. A történészek gyakran rámutatnak, hogy az ókorban a kereszténységnek számtalan elszánt kritikusa akadt. Zsidó és pogány írók egyaránt támadták az új vallást, csalással, tévtanítással, sőt boszorkánysággal vádolva Jézust. Egyetlen dolog azonban szinte soha nem jutott eszükbe: az, hogy kétségbe vonják a puszta létezését.

Ha Jézus csupán kitalált figura lett volna, az ókori vitapartnereknek ez lett volna a legegyszerűbb és leghatékonyabb fegyverük a kereszténység megsemmisítésére. Mivel azonban nem tették, ez is azt igazolja, hogy a kortársak számára Jézus történelmi valósága vitán felül állt. (2)

(1) - https://www.biblicalarchaeology.org/
(2) - https://www.dailymail.com/sciencetech/